18. fejezet: Az igazság pillanata

Halihó.:)

Köszönöm szépen az előző részhez kapott 6 kommentet, nagyon aranyosak vagytok. (A szabadkozásokon külön elmosolyodtam.) Mivel egy hete hoztam részt a másik blogomra, arra gondoltam ma már ideje lesz ide is írni, így végül összeszedtem magam és itt vagyok. Sajnálom, ha ez most nem lesz valami hiper-szuper, de egyelőre ennyire telik. Jó olvasást mindenkinek, imádom a drága olvasóimat! :)<3

u.i.: Ugyan tényleg a történet végén tartunk, de továbbra is jólesnek a kommentek és feliratkozók.:') Oldalt létrehoztam egy modult, kérek szépen mindenkit, ha lehet, szavazzon! (Nem kell hozzá bejelentkezni, vagy ilyesmi.) :3 Nem erőltetem, már azért is hálás vagyok, ha veszitek a fáradtságot csupán az olvasáshoz. Szuperek vagytok!<33
u.u.i.: A következő rész valószínűleg ismét két hetet vesz igénybe, és nem csak a másik blogom miatt, hanem mert hamarosan őszi szünet, plusz most igazán hosszúra tervezem a 19. fejezetet. Ezek fejében kérlek legyetek türelemmel, és ha úgy alakul, azért persze hamarabb is megjöhet a friss iromány.:33 Csókoltatok mindenkit. ^^

xoxo: ~ Purple Strawberry


Ez lehetetlen. Biztos csak egy vicc. - Ilyen, és hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, mikor végül lehullott a lepel. És hogy pontosan miről is beszélek? Rögtön megtudjátok.

Miután Oliver és az ismeretlen férfi elhagyták a szobának csúfolt penészes cellát, volt időm elgondolkodni a dolgokon. Addig járattam az agyam Joen, a titkokon és az egész életemen, míg végül elnyomott az álom. Halk suttogásra ébredtem, mely határozottan nem nekem szólt. Szemeimet lehunyva tartottam, hátha nem veszik észre, hogy fent vagyok, s hallgatózni kezdtem.
- Te, most mit csináljunk vele? - kérdezte az idegen férfi, aki álomba szenderülésem előtt kicibálta Olivert a szobából. Legalábbis hangszínéből őrá következtettem.
- Fogalmam sincs. Vagy megvárjuk míg felébred, vagy magunktól visszük ki. Válassz! - adta meg a választ egy másik, számomra valamivel ismerősebb tag. Azt hiszem ő volt az, aki idefele jövet a furgonba vetett. Erre a gondolatra libabőrös lettem. Ez a férfi nem is olyan rég fájdalmat okozott nekem, hogy bírnék vele egy teremben maradni, akár csak egy percnél tovább? Már épp összeszedtem volna magam, hogy elrohanjak, hátrahagyva mindent, mikor egy újabb, bár sokkal szívélyesebb hang ütötte meg a fülemet.
- Hagyjátok, majd én megoldom! - lépett be a nyitott ajtón Oliver, engem pedig elöntött valami enyhe biztonságérzet és elengedtem megfeszített izmaimat. Akármennyire csúnya is a közös múltunk, azt hiszem jelen helyzetben ő az, akiben leginkább megbízom.
- Jeason, Jeason. Te nem egyszer szúrtad már el. Szerinted engedjük, hogy a lelkünkön száradjon, ha megint eltolod? - röhögött a képébe egyikük, mire akaratlanul is ökölbe szorult kezem.
- Óóó, szóval így állunk? - húzta gúnyos vigyorra száját a másik fél. - Akkor gondoljuk át alaposabban. Ha Joe nem bízna bennem, már rég halott lennék. Úgy tűnik engem jobban kedvel nálatok, hisz míg titeket egy baklövés után kivégeztetne, engem ezen hibáim során sem sújtott semmi különösebb büntetés. Na? Erre mit léptek nagyokosok? Kockára tennétek a magatok egy-egy esélyét, vagy inkább rám hagynátok a piszkos munkát? A döntés a ti kezetekben van, nekem édes mindegy mi lesz a válaszotok - közölte higgadtan, mégis fenyegető hangnemben. A hideg futkosott a hátamon, még sosem mutatta nekem ezt az oldalát.
Úgy tűnik nem csak rám volt hatással a tömör monológja, mivel a következő pillanatokban barátságtalan motyogás, majd ajtócsapódás hallatszott, s végül beállt a teljes csönd. Pár másodperc erejéig csupán zavart légzésem halk pihegése töltötte meg a teret, majd cipők felém közeledő kopogása ráébresztett arra, hogy Oliver valamit tenni szándékozik velem. A hangok alapján végül megállt az ágyam mellett, aztán óvatosan félretolva lábaimat, leült mellém. Szemeim továbbra is be voltak hunyva, alvást színlelve.
A srác közelebb húzódott hozzám, érdes ujjaival finoman megsimítva arcomat.
- Reggelt, cica. Tudom, hogy nem alszol - suttogta, s miután végül felpillantottam rá, egy halvány mosolyt véltem felfedezni enyhén borostás, egyébként igen helyes arcán. Nyöszörögve felültem az ágyon, miközben ő nyúzott mozdulataimat figyelemmel kísérte, aztán szőke fürtjeimbe túrva végre rákérdeztem az engem ébredésem óta foglalkoztató dologra.
- Mi lesz velem? - néztem szemébe szomorúan. Egy ideig ugyan elviselte tekintetemet, de végül inkább padlóra szegezte gyönyörű, barna szemeit, s alig hallhatóan sóhajtott.
- Nem tudom. Még semmi sem biztos - rázta meg a fejét zavartan. - De ha minden igaz, ma élet-halál harc fog folyni köztetek. Vagyis nem igazán harc, csak... - akadt meg egy pillanatra. - csak helyes döntést kell, hogy hozz. Akár akarod, akár nem, IGEN legyen a válaszod - húzott közelebb magához vállaimnál fogva. Szemeiből, melyeket ismét smaragdszín szempáromba mélyesztett, kiolvashattam, hogy igazán megfontolta az előbbi mondandóját, mielőtt kibökte volna.
- De... de ez mit jelent? - néztem rá zavarodottsággal vegyes búval, mert ismét hatalmába kerített a félelem és letargia a halál iránt. Oliver erre csak ajkába harapott, aztán miután számba vett minden eshetőséget, magához húzott, és óvatosan megcsókolt. Bármit is gondoltok, nem löktem el magamtól, vagy fakadtam sírva, épphogy viszonoztam is a gesztust. Ugyan nem tartott sokáig, de minden bennem felgyülemlett stressz elpárolgott közben. Mikor végül levegő hiányában elváltunk egymástól, homlokát az enyémnek támasztotta, majd egy újabb lágy ajkamra lehelt puszi után felállt, kezet nyújtva nekem. Ugyan most bárki belemagyarázhatná, hogy így meg úgy imádjuk egymást, és már az esküvőt tervezgetjük, ám nincs tervbe véve semmi hasonló. Ez előbb volt baráti puszi, mint szenvedélyes csók. 
Agyalás helyet inkább belekapaszkodtam, és hagytam, hogy engem is felsegítsen a viseltes ágy szintén elnyűtt matracáról. Szó nélkül sétáltunk ki a szobából, át azon a szörnyű, rumlis átvezető szobán, egészen a több felé ágazó, igen széles és fehér fényű folyosó kezdetéig. Ott aztán, mivel nem csak ketten voltunk, hanem többen is bolyongtak elszórtan vagy csoportokban, Oliver jelképesen maga mellé húzott, és karomnál fogva vezetett tovább. Ugyan mi ketten tudtuk, hogy szorítása gyenge, és bármikor elszabadulhatnék tőle, de a körülöttünk állók nem. Jelen helyzetben pedig ez épp így volt jó.
- Ne ijedj meg, ha esetleg bámulni kezdenének. Ritkán jár nő errefelé - súgta nekem Oliver, mire ajkamba harapva inkább lesütöttem a szemem. Fölösleges volt, ugyanis ennek ellenére tovább bámultak, és faltak fel szemeikkel a körülöttünk álló férfiak. Elég kínos volt, mit ne mondjak. 
Mikor végre sikeresen elhagytuk a tágas folyosót, és befordultunk egy mellékágon, az azt véget vető ajtó előtt megtorpantunk. Hatalmas, rozsdás fémajtó volt, mely ránézésre is igen masszívnak tűnt. 
Ugyan mikor a furgonból kiszálltunk, és megláttam az épületet, nem hittem volna, hogy ilyen nagy. Bár így utólag betudom a sötétnek az egészet, hisz igazából kész erődítmény van itt folyosók és hátborzongató szobák sokaságából, mégis elképesztő maga a konkrét építmény. Ha több időm lenne, talán tüzetesebben is átvizsgálnám az egész helyet, de jelen helyzetben ez nem tűnt túlságosan kivitelezhetőnek. 
Karomat kirántva Oliver laza szorításából, értetlenül ráztam fejem, várva, hátha történik valami. Történt is. Hangos pittyegés jött mellőlem, Oli pedig anélkül, hogy bármit is szólt volna, játszi könnyedséggel kitárta az úgy tűnik valamiféle kapcsolóval irányított fémajtót, aztán belökött rajta. Mielőtt ismét bezárult volna mögöttem a kapu, szomorú tekintettel rám nézett, és egy "mondj igent" követően végleg bezárt az ismeretlen terembe. Nem értettem, hogy mi ez a hirtelen kedély-változás nála, és miért dobott be csak úgy egyedül szenvedni, így eszemet vesztve fogtam hozzá az ajtó dörömbölésének és az értelmetlen sikítozásnak. Miután beláttam, hogy ez semmit sem segít, remegő végtagokkal indultam el sötét, csupán gyertyákkal kivilágított hatalmas, oszlopokkal teli teremben, várva a sorsomat. Tudtam, hogy ez az a hely. Az a hely, ahol eldől majd minden. Hatalmasat nyelve hagytam maga mögött egyre inkább a minimális biztonságot nyújtó fémajtót, a határozottan horrorisztikus szoba belsejéhez közelítve. A gyertyaoszlopok és mécsesek fénye kissé gyér volt, de elegendő ahhoz, hogy meglássam a pár méterre tőlem lévő falat. Egy szakaszon végig képekkel és papírfecnikkel volt tarkítva, így kíváncsiságom valamennyire legyőzve halálfélelmemet, természetesen rögtön oda irányított. Érdeklődően hunyorogva vizslattam a kinyomtatott fényképeket, majd szám elé kaptam a kezem. Minden fotó engem ábrázolt!
Tekintetem többször végigjárattam mindenen, de meg kellett győződnöm róla, hogy valóban én díszítem a falat. És mi ebben a legdurvább? Hogy nem csak mostani képek tarkították a kollázst, hanem régiek, és számomra ismeretlenek is. Óvoda, iskola, farsang és hasonlók, képek a családommal még a mészárlás estje előtt. Minden itt volt. Az árvaház, első napok Bill-lel, néhány hétköznap még 15-16 éves koromból... Nem tudtam megszólalni. Mondjuk különös volt látni, hogy a fekete hajam miképpen lesz egy pillanat alatt szőke az életem során, de nem volt időm csodálkozni ilyesmin. Olyan bizarr ez az egész. 
És... és találtam különösebbet. Ha közelebbről megnéztem a képeket, még inkább szembe tűnt valami. Minden embernek, aki rajta szerepelt, tollal ki volt satírozva az arca. A szüleim, az öcsém, Bill, Barbara, sulis társak, idegenek, vagy épp Alex. Egyikőjük feje sem látszott, csupán testeik, meg a bizonyíték, hogy ők is ott álltak. Egyetlen egy személy volt csak kivehető, ha együtt álltunk a közös képen, de nem értettem, vajon miért.
Épp kavargó érzelmekkel és Joe perverziójától rémülten próbáltam volna elfutni, mikor valaki átkarolva a derekamat a falhoz cibált. Arcát a gyertyák gyér fényétől nem láthattam, de csípőjét az enyémnek nyomta, csuklóimat a fejem fölött erős kezeivel szinte leszegezte és harsányan felnevetett.
- Na, mi a helyzet, Ms. Pierce? Talán nem ilyen találkozóra számítottál? - kérdezte gúnyosan, nem törődve ficánkolásommal. Olyan profin fogott le, hogy képtelenség lett volna szabadulni. S mivel ugye ennek fényében inkább a kivárásos technikát alkalmaztam, figyelni kezdtem mondandójára. Hangja ismerősen csengett. Talán túl ismerősen. Ekkor, mintegy varázsütésre, valami ócska, neoncsöves lámpa felvillant a fejünk fölött, pislákolva segítve a tájékozódást. Megráztam a fejem, majd támadóm arcára néztem.
- Uramisten, Nathan, te mégis mi a francot művelsz? - kerekedett ki a szemem, szürke tekintetét fürkészve.
- Egyet tippelhetsz - mondta, hüvelykujjával óvatosan megdörzsölve a bal csuklómon lévő tetoválást. De... de az nem lehet...
- Ugye...? - kezdtem neki, de elcsitított. Óvatosan ajkába harapott, majd egyre felém közeledve, szenvedélyesnek szánt csókot nyomott a számra. Akár akartam, akár nem, viszonoznom kellett. Ez volt életem legkeserűbb, legundorítóbb csókja. Túl akartam lenni rajta, azt akartam, hogy engedjen el, és mondja, hogy ez az egész csak egy vicc volt, csupán egy poénnak szánta, hogy ő Joe, de hasonló még csak meg sem történt. Jó, bevallom ízléstelen vicc lett volna, de akkor is. Bárminek jobban örülnék, minthogy a legjobb barátomról kiderüljön, hogy egyben ő életem összes szerencsétlenségének és tragédiájának okozója.
Nath továbbra is apró puszikat lehelt ajkamra, miközben nekem egy ártatlan könnycsepp gördült le az arcomon, melyet követett még száz, vagy talán ezer, miközben egyetlen kérdés kavargott a fejemben. 
Vajon mikor lesz már vége?

17.fejezet: Fogságban

Helló...

Itt vagyok, és jelentem, eléggé összezavartatok az előző rész kapcsán. Ennyire rossz lett? Egyetlen hozzászólás érkezett (amit nagyon szépen köszönök Inusnak), de ennyi. Kicsit rosszul esett, de nem erőltetek rátok semmit...:// Már elgondolkodtam rajta, hogy bevezessek kommenthatárt, de ezt hamar elvetettem, mert nem akartam senkivel sem kitolni. 14 rendszeresem van, és ebből egy volt képes véleményét kifejteni. Hát huh. Na mindegy. Megpróbálok leakadni a témáról, itt a következő fejezet, amihez jó olvasást kívánok és a többi, és a többi... 

xoxo: ~ Purple Strawberry

Hirtelen fékezés, melynek során a csomagtartó falához nyomódtam, ajtócsapódás, majd erőteljes léptek zaja a furgont körülvevő murván. Megérkeztünk.
- Pattanj ki kislány, itt vagyunk - morgott rám az egyik fickó, aki induláskor társával együtt idevágott.
- Könnyű azt mondani - nyöszörögtem fájdalmasan, karomat felé nyújtva. Ő megragadta, aztán egy erőteljes mozdulattal kirántott a csomagtartóból. Mikor elgémberedett végtagjaimmal földet érem, majdnem el is borultam. A férfi ezzel nem törődve a haverjához igyekezett, és elindultak egy hatalmas, főleg így az éjszakai fényben hátborzongató épület felé. Esetlenül próbáltam lépéseket tenni a lábam alatt ropogó köveken, ám mielőtt teljesen térdre rogytam volna, Oliver a könyökömnél fogva magához rántott, majd nyakán átvetve karomat, támogatni kezdett az előttünk haladó két alak után.
- Nem mehetnénk inkább a másik irányba? Tudod szeretem az életem, de ezeket a filmbeillő elrablós jeleneteket nem igazán... - magyaráztam rekedten, miközben ő derekamat átkarolva magára vállalta testsúlyom legalább egyharmadát.
- Felejtsd el, Amy - rázta fejét mosolyogva. - Joe túl régóta vár erre a napra. Ráadásul ha tudnád mennyire felbosszantottad legutóbb... - meredt maga elé pár másodpercre, ami gondolkodóba ejtett.
- Várj. Most nem is csináltam semmit. Ő zaklatott a hülye üzeneteivel, de terveket szőni vagy épp keresztülhúzni számításokon nem szerepelt az elmúlt hónapok listáján - meredtem rá csodálkozó tekintettel, hirtelen megtorpanva. Mintegy reakció gyanánt finoman meglökött, nehogy lemaradjunk, és értetlenül szemeimbe nézett.
- Bomba. Cukrászdás átverés. Ma. Nem rémlik?
- Nem tehetek róla, hogy társaságom akadt! Nem én akartam így. Ráadásul az a hülye robbanószerkezetes kamu meg tök jogtalan volt. SMS, SMS, aztán bumm. Megharagszik és "kinyírok mindenkit amekkora paraszt vagyok" gondolkodásmód.
Olivert úgy tűnik elgondolkodtatták a hallottak, bár arcára volt írva, mennyire nem ért egyet velem. Már majdnem rákérdeztem, mi baja van, mikor magától megszólalt.
- Minden Joeval kapcsolatos ügyednek volt oka - szögezte le szabad kezével barna fürtjeibe túrva, ezzel végül hallgatásra bírva mindkettőnket. Voltaképp a köztünk lévő csendben az is közrejátszott, hogy megérkeztünk a bejárathoz, és tudtuk, a beszélgetés csak ránk tartozik, nem pedig a biztonsági őrökre, avagy a minket eddig irányító két gorillára.
- Oliver Jeason - mutatott fel az engem támogató srác egy fényképes igazolványt. Az őrök bólintottak, aztán felém fordultak. Én sáros, szakadozott nadrágban, hasonló állapotban lévő, valaha pink-zöld csíkos ujjatlanban és egy azt fedő fekete kardigánban ácsorogtam fél lábon, Olivernek támaszkodva. A sminkem fogalmam sincs milyen állapotban lehetett, bár a nagyját a furgonban fölsőm ujjával lekapargattam, így legfeljebb csupasz, sápadt arcom látványa nyújthatott elrettentő látványt. Szőke tincseim viszont nagyjából rendben voltak, ujjaimmal sikeresen kifésültem őket az idevezető út alatt. Hát igen, mit mondhatnék? Én lányból vagyok, az autókázás pedig hosszú és unalmas. Nem kell nagy matematika ahhoz, hogy kiderítsék vajon mit kezdhettem magammal ez idő során...
- Ő ki? - bökött rám állával az előbbi kigyúrt tag, nem kifejezetten barátságosan. Mellesleg kizökkentett a gondolatmenetemből de sebaj. Egy ilyen remek emberre nem tudnék sokáig haragudni...
- Amanda Pierce - felelte Oliver, mikor rájött, tőlem aztán hiába várják a választ.
- Pierce? Remek. Szép volt Jeason, a főnök elégedett lesz - biccentett az ürge elismerően, Olivertől egy harsány nevetést, tőlem meg laza szemforgatást kapva jutalmául. Mégis mi a francért vagyok én ilyen nagy szám?
- Állj! - szólt még egyszer utánunk, mire meglepetten visszafordultunk.- És a motozás hol marad? - vigyorgott perverzül, amit a körülötte álló további három őr és a két minket csupán eddig kísérő gorilla hangos röhögéssel díjazott. Olivert mellettem szintén elkapta a vihogógörcs, de oldalba böktem könyökömmel, így végre leesett neki, hogy ezt nagyon nem kéne szó nélkül hagyni.
- Majd én elintézem - kacsintott hátra a többiekre, akik erre egy egyöntetű huhogással reagáltak. Oliver, csak hogy rátegyen egy lapáttal, derekamba kapaszkodó kezével hirtelen rácsapott a fenekemre, amitől nekem majdnem az ő arcán csattant a tenyeremen. Na, de a lényeg, hogy bejutottunk. Szótlanul és céltudatosan haladtunk végig egy fehérre festett, éles fényű folyosón, mely viszonylag tágas volt és rengeteg masszívnak tűnő ajtó nyílt belőle. Határozottan rövidnek tűnt, legalábbis nem éreztem, hogy nagyon el lehetne tévedne itt. Mikor ennek a végére értünk, Oliver benyitott az utolsó kapun és egy kisebb terem tűnt fel előttünk. Egyszerű felépítésű, a plafonon ventilátorral, a padlót borító rengeteg szeméttel és lommal, középen egy rozoga asztallal és az azt körülvevő székekkel. Innen további két ajtó vezetett, ki tudja hova. Mi az elsőbe léptünk be. Éreztem mi lesz most...
- Ugye nem itt kell csöveznem? - húztam el a számat.
- Bocs - vonta meg a vállát Oliver, óvatosan letéve az ágyra. Kis penészes lyuk volt, egy pislákoló fényű lámpával, asztallal és egy székkel, valamint egy lerobbant ággyal. Már a hideg is rázott a gondolattól, miszerint itt kell töltenem konkrétan öt percnél hosszabb időt. Kényes lennék? Lehet. De semmiképp nem ENNYIRE igénytelen...
- Te, Amy - szólalt meg társam kicsivel később, helyet foglalva a velem szemben lévő széken. - Hogyhogy nem küzdesz egy kicsit sem? Múltkor cserépszilánkokkal vagdostad az embereinket és kiugrottál az ablakból, mikor elvittelek valahová. Előtte pedig egyszerűen vállon lőttél, pedig látszik rajtad, hogy nem szereted ezt csinálni. Hallottam, hogy öltél már embert, de elhánytad magad első alkalommal, nincs igazam? Akkor meg miért csinálod? - kérdezte komolyan, mire erős késztetést éreztem arra, hogy lesüssem a szemem. Rátapintott a lényegre.
- Nem tudom - suttogtam magam elé.
- Ez hülyeség. 18 éves múltál, gyönyörű vagy, és még előtted áll az élet! Miért nem vagy képes tovább lépni? Felejtsd el ezt az egész bosszúállós dolgot, mert te látod majd kárát. Ha ésszerűen gondolkoznál, rájöhettél volna, hogy Ő ezt élvezi. Egy játékszer vagy számára, amelyet könnyedén irányíthat. Beteges vonzalmat érez irántad, azt akarja, hogy szenvedj, de közben másnak meg nem hagyná, hogy bántson téged. Hát valóban nem érted? Joe nem más mint...
- Oliver! Kijönnél egy pillanatra? - lépett be egy harmincas éveiben járó férfi, szóval nagyjából egyidős a fönt említettel. A váratlan jött idegenre legszívesebben rávetettem volna magam, hogy ne szakítsa már félbe Olivert, de mivel ezt nem tehettem, csak szúrós szemmel néztem rá és vártam, hogy mindketten elhagyják a szobát. Közben belülről mardosott a kíváncsiság, hogy vajon mi lehetett a befejezetlen mondat vége, ám nagyon úgy tűnt, a válaszra még várnom kell. Kiléptük után persze bezárták maguk mögött az ajtót, így esélyem sem lett volna utánuk menni, hallgatózni, vagy esetleg megszökni.
Bár így jobban belegondolva az utolsó lehetőséget számba se kellett volna vennem. Ha igazán akarom, már azt is megakadályozom, hogy betegyenek abba a tetves furgonba, vagy ha azt nem is, ideérkezésünkkor simán el kellett volna szaladnom az éjszakába, hisz a sötétben úgyis hamar nyomomat vesztették volna. De én hülye, nem tettem semmit. Ugyan valóban fáj mindenem, és minden szabad gondolatom az alváshiányra emlékeztet, ennek ellenére viszont nem szabadott volna ily mértékben együttműködnöm. S vajon miért is tettem?
Ez egész egyszerű. Mert feladtam. Igen, feladtam. Én, Amanda Pierce, büszkén vállalom, hogy megtörtem. Nem érdekel. Ha meghalok jó, ha túlélem még jobb, de már semmin sem változtat. Az egész életem egy nagy rakás szerencsétlenség. Semmi emlékezetes vagy hasznos dolgot nem tettem még a magam 18 éve alatt. Nincs komoly kapcsolatom, nem járok iskolába és ha nem itt vesztem életem, akkor otthon unalmamban....
Ennyit rólam. Szánalmas vagyok. Egyszerűen szánalmas. Talán azért nem gondolkodtam még komolyabban az öngyilkosság kérdésén, mert élt bennem egy szikra. Belülről táplál a kíváncsiság, hogy vajon ki hibájából siklott félre minden. Ha végre megtudom, kit is rejt a "Kicsi Joe" álnév, boldogan halok meg. Már csak pár óra, Amy, már csak pár óra. Nemsokára ott áll majd előtted, és láthatod az arcát.
Na, de hogy melyikőtök hal meg a másik keze által? Ez jó kérdés. A válasz viszont mostanra semmit sem számít...

16. fejezet: A találka/ második rész

Sziasztok Olvasók! ^_^
Pár hete nyitottam egy új blogot, Életem egy rémálom címen. Sokat jelentene ha oda is benéznétek. Köszönöm.:)<3 Most ezenkívül nincs fontosabb közlendőm. "Vérbosszú" című blogomat 20-25 fejezetesre terveztem, de még meglátjuk hogy alakul.:) Most a suli fontosabb, ne haragudjatok, ezért lassabban jön ez a maradék is... Bocsi. Ennyi voltam, jó olvasást mindenkinek! <3
xoxo: ~ Purple Strawberry

Az emberek körülöttem mind kíváncsian forgolódtak, szemükkel az Alex által falnak vágott telefonomat keresve. Az egyik kisfiú meg is találta a darabokra törött eszközt, de mikor vissza akarta adni, egyszerűen felálltam és zokogva kirohantam a helyiségből. Nem néztem merre megyek, csak szaladtam, ahogy bírtam. Ki a cukrászdából, a plázából, a világból. Na jó, azt azért nem. A friss levegőre érve lassítottam a tempón, mígnem egy közeli parkféleségbe jutottam. Egészen az azt átszelő patakig sétáltam, ahol aztán fáradtan, kisírt szemekkel leültem a fűre. Térdeimet felhúztam, majd átöleltem őket, így fürkészve a víz monoton mozgását. Szomorú voltam. Nagyon. Alex talán még fel is pofozott volna, ha nem esem össze, takarva ezzel arcomat. Mondjuk nem ez volt a célom, de lényegtelen. Ki tudja, még én sem ismerem annyira, hogy biztonságban érezzem magam mellette ilyen helyzetekben, esetleg durvábbakban. Ő nem törődve velem szélsebesen elviharzott valamerre, szerintem ő sem tudja hova. Én pedig most itt ülök és zokogok, mert a bűntudat mardos, valami eszméletlen mértékben. Csak ekkor döbbentem rá, hogy minden tettemnek súlya van. Legszívesebben felpattantam volna, hogy hazarohanva figyelmeztessem Billéket, de rájöttem, csak még több bajt kevernék. Tehetetlenül álltam fel a fűről, miközben körbepillantva rádöbbenten, hogy igencsak besötétedett. Összehúzva magamon fekete kardigánomat, melyet eddig táskámban tartottam, fagyoskodva lépkedtem a park kikövezett ösvényén. A fák komoran néztek le rám, ágaikkal szinte meg akartak fojtani. A szél hidegen és erősen fújt, míg az út menti lámpák csupán halványan pislákolva világították be a teret. Elég horrorfilmbe illő látványt nyújtott ez az egész. Ekkor mintha egy árnyat láttam volna elsuhanni magam mellett. Összerezzentem.
- Biztos csak a szél - motyogtam, sietősre véve lépteimet. Pár méter után cipőkopogást hallottam hátulról, így konkrétan már rohantam kifelé a parkból. Mégis mi a fene folyik itt? Ki az az elcseszett ember aki ilyennel szórakozik? Válaszra viszont nem volt időm. Valaki megragadta a derekam, hátrarántott, aztán erősen átkarolta a torkom. Fulladoztam és rettegtem, de volt még annyi lélekjelenlétem, hogy rátapossak az ismeretlen lábára és kapva hirtelen elgyengülésén, kitépve magam karmai közül, elrohanjak az éjszakába. Alig kaptam levegőt, a szívem (ugyan nem a szerelemtől), de a torkomban dobogott és a szembe széltől még szemeim is könnyesek lettek. Már épp elértem volna az utca sarkát, mikor a bokám kifordult, és fájdalmasan földre zuhantam. Sietősen álltam fel négykézlábra, hogy onnan továbbrohanhassak, de erre nem került sor. Valaki erősen a hátamra rúgott, visszakényszerítve a talajra. Nyöszörögve próbáltam kikúszni a rettentően mocskos edzőcipő alól, de minél inkább erőlködtem, annál fájdalmasabb volt a nyomás.
- Css, cica, nem kell megijedni! Miért nem adsz inkább egy puszikát? Úgyis olyan rég láttalak - hallottam egy rettenetesen ismerős, gúnytól csöpögő hangot. 
- O...Oliver? - nyöszörögtem, fejemet, amennyire lehetett, hátrafordítva.
- Úgy van, Amy - lépett le a hátamról, egy megkönnyebbült sóhajt kinyerve belőlem. - Hiányoztál már, remélem kölcsönös az érzés - magyarázta, miközben minden erejével azon volt, hogy felrántson engem a földről. Sikerült neki.
- Mit keresel itt? - szűkítettem résnyire a szemeimet, arcát fürkészve. Barna haja és szúrós tekintete a sötétben igen félelmetes látványt nyújtottak. Erősnek akartam mutatni magam, pedig belül már tudtam mi vár rám. 
- Érted jöttem - adta meg az egyértelmű választ. Na kösz.
- Jó, oké. Mármint most éppen mi rosszat tettem? - kérdeztem arcomba hullott szőke tincseimet félresimítva, végigmérve ruházatomat. Talpig sáros voltam, sajogtak a végtagjaim és mellkasom továbbra is szabálytalanul emelkedett. Végképp nem voltam harcedzett formámban.
- Nem gondolkodsz mielőtt cselekszel - közölte halálkomolyan. Kijelentésére teljesen elbizonytalanodtam. Épp ellenkezésre nyitottam volna számat, mikor két magas, kigyúrt férfi közrefogtak, és együttes erővel egy furgon hátuljába próbáltak bedobni. Miután ez sikerült nekik és fenekemen landoltam a fémdoboz egy szegletében, Oliver még utoljára bedugta fejét a kétszárnyú ajtón.
- Legalább annyit mondj meg, hogy mégis ki a fene Joe valójában? - suttogtam alig hallhatóan, utat engedve könnyeimnek, melyek mocskos, sminktől is elkenődött arcomon gördültek alá. Oliver gondolkodott egy ideig az ideális válaszon, aztán az irántam érzett szánalma miatt elgyengülve, megadta a tömör választ. 
- Egy régi barát.
Visszakérdezni vagy reagálni nem tudtam, mert hátrálva pár lépést, erőteljesen becsapta a furgon hátsó ajtaját. Miután megtette, a nap folyamán nem tudom hanyadszorra, de elbőgtem magam. Patakokban folyó könnyekkel, hangosan szipogva kuporodtam össze a csomagtartószerűségben, majd kezdetét vette az utunk biztos halálom felé. 

15. fejezet: A találka / első rész

Halihóó!:33
Úgy látom ellustultak az írók mostanában.:o Szóval hajrá skacok, írjatok, és ha ezek helyett valaki mégis inkább olvasna, annak figyelmébe ajánlom ezt a linket. Egy mindenes blogra való felvételt hirdet Abbie C., és nagy örömmel venném, ha jelentkeznétek a szerkesztői állásra!<3 Előre is köszönöm. Másik számomra talán fontos dolog, mielőtt még elfelejteném. Aki szeretne velem személyesen is kapcsolatba lépni, esetleg kérdése/kérése lenne, az nyugodtan írjon nekem a lilaeper.ps@gmail.com e-mail címre. Azt hiszem egyelőre ennyi lennék. És akkor most gyors bocsánat kérés a giga-mega-hosszú előszóért. Remélem megbocsátjátok, hisz itt a következő fejezet, és lassan abbahagyom a dumálást.:D Lédi Inusnak küldöm sok-sok szeretettel, utólag is boldog születésnapot kívánva neki!  <3 Sajnálom, hogy csak ma írtam, de tegnap tiltásom volt... Na mindegy. Jó olvasást mindenkinek, ti vagytok a legjobbak.:')

Millió puszi: ~ Purple Strawberry
u.i.: Gyenge rész, fúúúúj!:P

Egész éjjel forgolódtam, szinte már rémálmok gyötörtek. Senkinek nem szóltam a bombáról és az üzenetről, mert tudtam, csak bajt okoznék vele. Joe feltételei egyértelműek voltak, ha bárki megtud valamit a mi kis találkánkról, több százak, akár ezrek halhatnak meg az állatkerti robbanástól. Ezt pedig nem hagyhatom. Fáradtan másztam ki ágyamból, a konyha felé igyekezve. Hamar összedobtam magamnak egy kávét és sütöttem pirítóst. Ekkor olyan hajnali 5 körül járhatott az idő. Na mindegy. Korai reggelimen túltéve magam inkább beköltöztem a fürdőbe, zuhanyoztam, hajat mostam, aztán halkan kisomfordálva a lakásból egy üdítő sétára igyekeztem. Melegítőben, pulcsiban és edzőcipőben hátrahagyva a bandát, elindultam az utca vége felé. Mindeközben betettem aktuális kedvenc számomat, hogy elfeledkezzek a problémáimról, így fülemben végül felcsendült a Three Days Grace "Life Starts Now" című dala. Dúdolva róttam a kietlen utakat, a közeli kilátót megcélozva. Mikor végre odaértem, felültem a korlátra és csodáló szemekkel pásztáztam a gyönyörű panorámát. Órákig elvoltam, néha felálltam megmozgatni elgémberedett végtagjaimat, de végül erőt véve magamon kipihenten hazakocogtam.
Otthon már mindenki ébren volt. Érkezésemre felkapták ugyan fejüket, de hamar túltették magukat visszatérésemen. Barbara valami fahéjas-mákos-gombás (?) tekercset sütött, Bill mellette ácsorgott és kritizálta azt. A tegnapi állatkertes kiruccanás óta sokkal jobb a kapcsolatuk. És nem csak kettejükre gondolok. Számomra úgy tűnik, Alexet is egyre inkább befogadják. Míg én mostanában egyedül Nathannel és a lerázásával foglalkoztam, észre se vettem, hogy kimaradok minden közös programból. Lassan olyan voltam, mint egy kívülálló, pedig igazából én hoztam össze a csapatot még annak idején. Különös így belegondolni. Eddig én tartottam össze mindent, de úgy tűnik fordult a kocka. Egy senki vagyok. Hiszen Bill már felnevelt végső soron, már elmúltam 18, így gyámi kötelességei eltörlődtek. Barbara ugyan a barátnőm egy bizonyos szempontból, ám másrészt egyáltalán nem az én korosztályom. Az ő szemében egy engedetlen kislány lehetek. Alex pedig... Hát igen. Ő Alex. Pökhendi, beképzelt, bunkó, makacs és... és szeretem. Mármint nem úgy értem, hogy szerelmes vagyok vagy ilyesmi, csak hiányozna, ha nem lenne. Ennyi. Nem kell túl sokat beleképzelni. Egyszerűen remek dolog ha veszekszünk. Jó hallani a hangját, csipkelődni vele, és még a szúrós tekintetét is szívvel viselem, mert tudom, hogy ő közben jól szórakozik. Mi ilyenek vagyunk és kész. Nem muszáj elfogadni az átlagot.
- Vonszold magad arrébb! - löktem le Alex lábait a kanapéról, a díványra dobva magam.
- Felejtsd el, szöszi - rúgott bele játékosan a combomba, mindehhez halálosan komoly arckifejezést magára öltve.
- Neem. Én itt akarok ülni - visítottam, egyre inkább lökdösődve. Alex ráunt a hisztimre, ezért mintegy kompromisszumként, felemelte a lábait egy pillanatra, hogy beljebb csúszhassak, aztán nemes egyszerűséggel visszafektette az ölembe. Remek. Se ki, se be.
- Megnyugodtál? - vigyorodott el önelégülten.
- Hogyne - forgattam meg szemeim mosolyogva.
- Oké. Akkor most csönd és nézd a meccset! - utasított szigorúan, mire majdnem elröhögtem magam. Éljenek a komoly, érett fiatalok. Boldogan vettem tudomásul, hogy mégsem vagyok annyira felejthető, majd a focira meredve unottan vártam, hogy az a piros mezes csapat végre berúgja a gólt a kékeknek. Vagy mi. 
Mikor véget ért ez a szuper izgalmas adás, kimásztam a kanapéról és elmentem átöltözni. Egy vastagpántú, rózsaszín-méregzöld csíkos ujjatlant, fekete koptatott farmert és magassarkú csizmát húztam magamra. Egy kis parfümöt fújtam, fésülködtem és voálá! A csodálatosan unalmas jómagam. És még csodálkozom, hogy nem járok senkivel...
- Hát te hova készülsz? - kérdezte Alex, mikor elhagytam a szobámat. 
- Ja, sehova, csak beülök a cukrászdába fagyizni egyet meg ilyesmi - vakartam meg a tarkóm zavartan. 
- Elkísérlek - vágott félbe.
- Mi? Jaj, aranyos vagy, de egyáltalán nem szükséges - tiltakoztam, mert Joe határozottan közölte, hogy senkit nem vihetek magammal. És most inkább nem szegülök ellen. 
- Veled megyek és kész. Lezártam a témát - került ki engem, a saját hálójába igyekezve. Velem ellentétben ő két perc alatt frissen és üdén ácsorgott az ajtóban, így esélyem sem volt előbb elindulni és itt hagyni. Argh.
Az oda utat csendben tettük meg. Alex zenét hallgatott, én pedig mellette sétáltam gondolataimba merülve. Mivel a cuki nem volt messze, körülbelül 10 perc alatt megérkeztünk. Míg Alex a mosdóba rohant, én egy pult előtti bárszékre pattantam fel, két eperturmixot rendelve magunknak. Szemeimmel folyamatosan a helyiségben tartózkodókat pásztáztam, de valahogy egyikükről sem tudtam elképzelni, hogy hidegvérű gyilkos lenne. Volt ott egy aranyos, idős házaspár, akik csokitortát falatoztak, pár tinilány, akik pogácsát és más nyalánkságokat ízlelgettek, na meg egy gyönyörű, középkorú pár a két óvodáskorú gyermekükkel. Valahogy senki sem tűnt gyanúsnak. És ez fura volt. Jó, persze ültek még páran a közelben, de annyira csöndesnek és jelentéktelennek tűntek, hogy említésre se méltattam őket. 
- Hova bambulsz, cica? - ölelte át a vállam Alex. Mosolyogva felé fordultam, és megvártam, amíg leül mellém. Furcsa volt ez a szituáció. Rég nem szólított így. 
- Unatkoztam - magyaráztam egyszerűen, az előttem lévő szívószál végét harapdálva. Hiányzott már az ilyesfajta közelség az ő irányában. Tök jól elbeszélgettünk, nevettünk, ahogy már rég nem tettük, mikor egyszer csak megrezgett a telefonom. Innentől elszállt minden jókedvem. Remegő kezekkel halásztam elő a mobilt a zsebemből, miközben testemmel úgy fordultam, hogy Alex véletlenül se lásson rá a kijelzőre. SMS-em jött. Naná.
"Szia Tündérke! Hát mi újság van? Ó, ne fáradj, majd én megmondom. Átverted a fejemet, elég szépen. Nem emlékszel? Én szóltam, hogy egyedül gyere. Tik, tak, tik, tak... Bumm. Na? Felrobbant már az állatkert? Nem, ne aggódj, még nem. Az csak egy kamubomba volt. Ehelyett mást terveztem. Mivel amúgy sem kedvelem a kis barátodat, ezért számára két szörnyen fontos személyt vettem el tőle. És hogy hol van az anyja meg a kishúga? Hmm, jó kérdés. A válasz pedig csak rajtad múlik. Ne játssz velem, aranyom, mert tényleg nem lesz jó vége. Még jelentkezem, hidd el.
Csóközön: Nagy Rajongód, Joe. 
U.i.: Amúgy cuki a fölsőd! xo"
Ennyi. Pár nyamvadt sor. És végem lett. Eltört bennem valami. Olyan mértékben lesújtott a tény, miszerint miattam került bajba Alex családja, hogy könny szökött a szemembe, mely lassan végig is gördült arcomon. A fiú, látva reakciómat, szó nélkül kitépte a kezemből a telefont és kíváncsian elolvasta az üzenetet. Az ő arcáról is hamar lefagyott a mosoly. Már épp magyarázkodni kezdtem volna, mikor váratlan és számomra felfoghatatlan dolog történt. Alex egész testében remegni kezdett a dühtől, majd meggondolatlanul fogta a telefonomat és a szemköztes falhoz vágta. Darabokra törött. Ijedten a szám elé kaptam a kezem, miközben a srác lassan, vörös fejjel felém fordult, majd megszólalt. 
- Az egész a te hibád! - üvöltötte arcomba, mire elszakadt a cérna. Térdre borultam és hagytam, hogy könnyeim patakokban folyva földet érjenek. 

14. Fejezet - Hibát hibára halmozva

Sziasztok kedves olvasók!^^ Én vagyok az új kisegítő-író. Minden késés miattam van, ne P.S. –re haragudjatok, nem érdemli meg. Rólam semmit nem kell tudni, de akit érdekel, az olvasson tovább. Én is bloggerina vagyok (mily meglepő), és ezen kívül két blogot írok. Egy mindennel foglalkozó blogon vagyok kritikaíró, és ma kezdtem egy teljesen átlagos, szokványosan unalmas gimis sztorit. Ugye milyen érdekes?:D Én is majdnem bealszom ha eszembe jut. Akinek mégis kedve támadna esetleg, valamilyen öngyilkos szándéktól vezérelve benézni, annak itt a link: http://aveletlen.blogspot.hu/  Na, azért remélem még maradt valaki, aki ezt az unalmas, teljesen sz*r bemutatkozást végigolvasta, nekik küldök egy virtuális pacsit. Soha nem mondtam, hogy könnyű velem.:”D

Na pá, Vanda voltam.:*

A reggeleim az utóbbi időben a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek egyszerűnek. Nathan hetek óta itt van mellettem, és ha erővel nem kergetem ki, hát nem számíthatok arra, hogy elhagyja az ágyam. A mai is egy ilyen este volt, és már kezdtem nagyon unni. A vacsorának már vége volt, ami kivételesen mexicói kaja volt, és mosogatás után jöttem fel. Persze, megint az ágyamban tespedt Nathan.

- Nathan, nem gondolod, hogy egy lila paplanba bugyolált férfiban semmi vonzó, vagy férfias nincs?

- Nem érdekel a kinézetem. Veled akarok lenni, ezen kívül semmi nem számít. - Legszívesebben visítottam volna. Ez nekem túl sok volt. Nem bírom elviselni. Éreztem, ahogy az arcom lángba borul, a kezeim remegni kezdenek, és egy kontrollálhatatlan hang tört elő a torkomból. Ha az igazat akarom állítani, sikítás volt. Miután ezt tisztáztam magamban, elkezdtem ordítani, mint a sakál:

- Húzz már el innen! Nem érdekel sem a tél, sem a hideg, nem érted, hogy nem akarom, hogy velem aludj?

- És mégis mi bajod ezzel? - mutat jelentőségteljesen az ágyra, magára, majd rám. - Talán nem én vagyok az első, aki veled alszik ebben az ágyban? - kérdezi csöpögő gúnnyal a hangjában. Ebben a pillanatban éreztem, ahogy valami végleg elpattant bennem. Nem akartam mást, csak aludni. De persze, nekem ez sem jöhet össze.

- Tudod mit? Erre nem is reagálok - mondtam lenézően. Belül már forrt bennem a harag.

- Ó, csak nyugodtan. Bújj el a cseszett csigaházadban, és érezd jól magad egyedül - ezzel kikászálódott az ágyból, felvette a rendes ruháit, és elindult az ajtó felé. 

- Rendben, azt fogom tenni. 

Elkezdtem elpakolni a cuccaimat, ami szánalmas szokásom volt. Ha valakivel konfrontálódtam, mindig próbáltam egyszerre két dolgot csinálni, hogy ne a veszekedésre kelljen teljesen figyelnem. 

Mikor legközelebb felnéztem Nathannak már nyoma sem volt, helyette Alex jelent meg az ajtóban.

- Mégis min veszekedtetek? Más aludna, ha nem zavar - morogja, majd mit sem sejtve az itt kialakult helyzetből, megfordul, és boxerben visszacsoszog a folyosó végére, ahova a szobáját rendeztük be. 

Én ott állok teljesen döbbenten, és nem tudok mit kezdeni magammal. 

Csodás, egyszerűen csodás! Nathan haragszik rám, Alexet nem hagyom aludni. Mi lesz a következő? Leégetem Barbara haját? 

Kezdett az életem túlságosan is átlagos lenni. Hetek óta nem hallottam kicsi Joeról, nem küldött nekem üzeneteket, nem fenyegetett, és más módon sem "tisztelt" meg a jelenlétével. Talán leszállt rólam? Morfondíroztam magamban, azonban ezt az ötletet azonnal el is vetettem. Évekig vadászott rám, miért pont most hagyna békén? Semmi oka nem volt rá. 

Mintha a vihar előtti csend érkezett volna meg. Mindenki teljesen feszült volt. Barbara, szokásához híven volt az összetartóerő, a béke, és a harmónia. Alex hozzám sem szólt, Bill mindenkivel veszekedett, én meg szinte csak Nathannal vitáztam. Szegény Barbara már úgy nézett ki, mintha egy kisebb tornádó söpört volna végig rajta. Nem tudott kikapcsolódni, ahogyan más sem. 

Ránk fér egy kis pihenés, döntöttem el magamban, majd bebújtam a még mindig meleg paplanba. Nathan jellegzetes illatát figyelmen kívül hagyva lassan elnyomott az álom.

 Másnap reggel kivételesen boldogan ébredtem, ami az új tervemnek volt köszönhető. Tudom, hülye ötlet meglepni négy gyereknek nem mondható embert azzal, hogy elráncigálod őket az állatkertbe, de jobb ötletem nem volt. Barbaráról tudtam, hogy imádja az élet minden megnyilvánulását, Alex meg biológia szakon volt a gimiben, tehát feltételeztem, hogy ők élvezni fogják. Bill nem rajongott túlzottan az állatkertekért, de az ott kapható kajákért annál inkább. Nathan pedig. Reméltem, hogy miattam eljön, és meg tudjuk beszélni a dolgokat. Nekem ez nem kóser így, hogy ennyire rám akaszkodik. Egy kis időt szerettem volna kérni, hogy átgondoljam az érzéseimet. Abban sem voltam biztos, hogy túl vagyok Alexen, nem hogy akarok egy új kapcsolatot a volt legjobb barátommal. 

Nem tudtam, hogy reagálnak majd a hülye ötletemre, de elhatároztam, hogy mindent helyrehozok. Mivel minden miattam volt, bűntudatot éreztem. Ha Bill nem karol fel, élhetne egy rendes életet, és nem lenne a nyomában egy maffia, Alex még mindig az ügyeletes szívtipró lenne a suliban, Barbara a kamu-igazgató, és Nathan. Na, róla semmit nem tudtam. Annyi időt töltöttünk együtt azért, hogy újra megismerjük egymást, de sem az életéről, sem a múltjáról nem hallottam. Azt sem tudtam, hol lakik, hol vannak a szülei, vagy esetleg iskolába jár-e. Efölött a nyilvánvalóan fontos kérdéscsokor fölött, mint mindig, most is elsiklottam, és haladtam tovább. Egy koptatott farmert vettem fel, és egy kötött vajszín pulcsit, a kezembe pedig a kabátomat akasztottam. Ekkor mentem szólni a többieknek. Szerencsémre már mindenki ébren volt, tehát kihirdettem, hogy egy fontos teendőm van, amire mindenkinek velem kell jönnie, és még annyit fűztem hozzá, hogy pénzt hozzanak magukkal. Alex és Bill morogtak, és elég komikus volt, hogy máskor mindig veszekednek, ebben azonban tökéletesen megértik egymást. Barbara sem tudott meg tőlem semmit, annyit mondtam csak, hogy nyugodjon meg, élvezni fogja, majd egy intéssel elküldtem öltözni. 

Mikor már mindenki elment, akkor hívtam fel Nathant. Az első csöngésre felvette, én pedig meg sem várva, hogy mit szeretne mondani, közöltem vele, hogy húsz perc múlva legyen itt, majd köszönés nélkül letettem. Nem voltam túl kedves, de legalább, mint később megtudtam hatásos. Mikor mindenki készen állt, vagy éppen ült, bejelentettem, hogy indulunk.

Bekászálódtunk a kocsiba, és megadtam a címet Billnek. Pár utcával lejjebb, mint az állatkert, hogy elsőre ne tudja senki, hogy hova megyünk. 

Mindenki kiszállt, én pedig szó nélkül indultam. Mindenki követett. Amikor már épp elkezdtek nyafogni, akkor értük el az állatkertet, és befogták. Megvettük a jegyeket, és bementünk. Bill szokásához híven rögtön letámadta az összes fellelhető élelmiszert árusító üzletet, Barbara a delfineket kezdte figyelni, Alex pedig a gorillák belső kifutójához sietett. Mi maradtunk csak Nathannel, én pedig gyorsan belekezdtem a mondanivalómba, még mielőtt inamba száll a bátorságom, és tűröm a kialakult helyzetet.

- Figyelj N. Ne haragudj a tegnap miatt. Most minden olyan feszült. Viszont lehetne egy kérésem? Nekem is furcsa mostanában az életem, sok mindenen kell gondolkoznom, és a legutolsó dolog, amire gondolni akarok ezekben az időkben, az egy kapcsolat. Nem tarthatnánk határozatlan ideig szünetet? - néztem rá reménykedve. 

- Meg fogod ezt még bánni Amanda Pierce! - mondta, majd választ sem várva kiviharzott a kapun. Út közben majdnem feldöntött egy nőt, de még csak bocsánatot sem kért, haladt tovább.

Én egy ideig döbbenettől szótlanul álltam, majd hirtelen tudatában annak, hogy nyílt célpottá váltam, elkezdtem megkeresni a többieket. Mindenkit összetrombitáltam, majd megjegyeztem, hogy ha mindenki végzett akkor el is indulhatnánk haza. Bill még gyorsan elfutott, hogy hot dogot vegyen, de a többiek maradtak. Barbara jött hirtelen oda hozzám, és kezdte el kérdezgetni, hogy mi a baj. Én egyszerűen leintettem, majd elkezdtem fülelni. Mintha valami kattogott volna a mellettünk lévő bokorban. 

Visszaküldtem őket egy asztalhoz, én pedig elindultam az egyenletes hang felé. Letérdeltem oda, ahol a hang epicentruma volt, és átmásztam a bokron. 

Utána pedig nem hittem a szememnek. Egy bomba volt ott, és a számlapján ez állt: 02:17 

És a másodpercek gyorsan fogytak. Mintha csak akkor termett volna ott, megláttam egy papírdarabot a bomba mellett. Ez volt rajta:

"Szia édesem!

Ugye nem hitted, hogy csak úgy meg tudsz tőlem szabadulni? Jól hitted. Én mindig melletted leszek, és figyelni foglak, aztán egyszer csak bumm. Meghalsz. Addig is, ezt a bombát küldöm ajándékba. Nagyon okos kis ketyere. Távirányítóval lehet irányítani, leállítani, és megint akcióba hozni. A fejed fölött van egy kamera. Nézz fel lassan, és mutass nekem egyet, ha benne vagy abban, hogy leállítsam a bombát. Kettőt, ha meg akarsz halni. A feltételeimet a bombán olvashatod, amint egyet mutatsz. Az életed a te kezedben van. 

Ölel hű híved, Joe."

A bombára néztem, még 12 másodpercem volt. Nem volt idő gondolkodni, hát felnéztem, és egyet mutattam a középső ujjammal. A bomba még kattogott párat, majd leállt. Mikor lenéztem, egy felirat kezdett végigkígyózni a számlapján.

"Gyere el holnap kettőkor a szokásos cukrászdátokba. Egyedül. Ott végre nyugodtan beszélgethetünk. Csak te és én. Ha bárkit hozol, a bomba újra életbe fog lépni, és az egész állatkert felrobban. Joe"

Teljes nyugalomban kászálódtam ki a bokorból, és mentem haza a többiekkel. Fáradtságra hivatkozva kihagytam a vacsorát, és lefeküdtem. 

Elalvás előtt még az járt a fejemben, hogy milyen ironikus. Én akartam megölni Joet, erre most az ő csapdájába fogok sétálni. 

13. fejezet: Hiányoztál!

Sziasztok!:)
Bocsánat a késésért, de ez a rész nagyon nyögvenyelősen készült el... Úgy tűnik a nyárral együtt az ihletem is elment, ezt is csak azért rakom fel, mert barátnőm azt tanácsolta, hogy a megvárakoztatásotok még rosszabb mint egy szerintem borzalmas fejezet, így nyugodtan feltehetem. Na mindegy, majd ti eldöntitek mennyire utáltok meg miatta, itt a 13. fejezet, csak nektek! <3 Rövidebb lett, mint a szokásos, összecsapottabb és történés mentesebb, de így jártam. Ennyi. Ennek ellenére az előbb említett bíztatómnak, Fanninak küldeném sok szeretettel! <3 Jó olvasást, igyekszem hamarabb hozni a következőt.
xoxo: ~ Purple Strawberry
u.i.: Kérlek titeket, ne csak kommenteljetek, hanem iratkozzatok is fel! ;) Köszönöm.

-         Itt rendeltek kínait? – léptem be a házba, mögöttem Barbara és Nathan pedig hangosan felnevettek.

-         Bocs, de téves a házszám – magyarázta Bill a nappaliból kifele jövet. – A mexikóit jobban csípjük – állt meg előttem, a kitárt ajtó kilincsébe kapaszkodva. Mosolyogva ráhagytam és a kezemben tartott szatyrokat egy egyszerű mozdulattal a padlóra ejtettem, ahogy a többiek is tették. Mind levettük a cipőket és kabátokat még az előszobában, aztán együttes erővel a nappaliba vonultunk. Odabent Alex fetrengett a kanapén, jöttünkre viszont erőt vett magán és átült a bútordarab szélére. Bill és Barbara mellé kerültek, Nath az egyik fotelba, én meg annak a karfájára. Egy ideig csöndesen néztem a TV képernyőjét, figyelmen kívül hagyva a srácok egymást fürkésző, nem épp kedves pillantásait. Barbaráék persze semmit sem értettek belőle, így zavartan kapkodták a fejüket kettejük között, míg meg nem törtem a csendet.

-         Emberek, ő itt Nath. Nath, ők pedig a többiek – mutattam be mindenkit udvariasan, pár érdekes pillantást elnyerve jutalmamul. Mi van? Én legalább próbálkoztam…

-         Ne haragudj, kezdjük újra – fordult haverom felé Barbara mosolyogva. – Ugye engem meg Amy-t már ismersz. A fiúk pedig William Ray és Alexander Smith – mutatott maga mellé.

-         Nyugodtan hívj Bill-nek – biccentett az előbbi kedvesen, míg az utóbbi csak mordult egyet.

-         Nagyon örülök – motyogta Nath zavartan. – Az én nevem Nathan Ross, de úgy hívnak ahogy akarnak… - vakarta meg a tarkóját szégyenlősen, mire elnevettem magam.

-         És mondjátok csak, honnan ismeritek ilyen jól egymást? – szólt Alex hirtelen, először mióta itthon vagyunk.

-         Gyerekkorunkban legjobb barátok voltunk – vontam meg a vállam, olyan „semmi közöd hozzá” stílusban.

-         Ó igen? Mégis mi vetett véget neki? – kérdezősködött tovább tettetett érdeklődéssel, ami nagyon felidegesített.

-         El kellett költöznünk – válaszolt helyettem Nath szűkszavúan.

-         Világos – bólintott. – És mondjátok csak… - folytatta tovább, mire félbeszakítottam.

-         Semmi és, Alex! Inkább kísérj ki a konyhába, hozzunk inni a többieknek – néztem a szemébe idegesen, tudatva vele, hogy most tényleg ne szórakozzon velem, hanem vegyen komolyan. Erre aztán vigyorogva feltápászkodott, és utánam indult. Ez a mosoly viszont nem nekem, sokkal inkább Nathan-nek szólt. Ugyan még nem értettem mi okból, de tudtam, hogy nem szimpatizálnak egymással. Hívhatjátok női megérzésnek, vagy belső sugallatnak, viszont az is megkönnyítette a dolgot, hogy Alex a szemembe mondta.

-         Nem bírom ezt a krapekot – rázta meg fejét, ahogy kettesben maradtunk. Arcomra csapva felpattantam mellé a pultra, majd fáradtan, de érdeklődve fordultam felé.

-         Kifejtenéd bővebben? – tértem rá az engem foglalkoztató részre, reakcióját várva. Lazán biccentett egyet és hozzáfogott a meséléshez. Na nem mintha annyi mondanivalója lett volna…

-         Nem szimpatikus nekem. Fura srác – magyarázta. Kíváncsian pislogtam párat, de úgy tűnt, nem akarja folytatni.

-         Ennyi? – próbáltam puhatolózni, bevallom, elég átlátszóan.

-         Hát, aha – vont vállát közömbösen.

-         Na jó, viszlát, Alex – kászálódtam le mellőle, a nappaliba véve az irányt. Ez volt az a hatalmas problémája, amit rögvest meg kellett vitatnunk? Tuti bolond.

-         És a pia? – csodálkozott Bill, mikor üres kézzel vágtam át a helyiségen.

-         Az üdítőitalok csodásan érzik magukat nem túl tágas, cserébe viszont légkondicionált lakásukban, hol pár remek étek társaságában mulathatják el idejüket – vontam vállát közömbösen, miközben elszámítottam magam, és a karfa helyett véletlen Nathan ölébe pottyantam.

-         He? – reagáltak Barbarával egyszerre, nem törődve azzal az aprócska ténnyel, hogy enyhén ég a fejem, mert nem tudok felállni helyemről.

-         A hűtőben vannak – jött ki Alex a konyhából. – Ahol lenniük kell – tette hozzá szúrós szemmel, és levágódott a kanapéra. Nath azt hiszem vette a lapot, mert óvatosan átölelte a derekamat, magához húzott, hogy a mellkasának dőljek, és állát a vállamra támasztotta. Ezek komolyan szórakoznak? Időközben a „felnőttek” kimentek eloltani szomjukat, így hármasban hagyva minket. Ma komolyan senki sem normális. Ráunva a srácok folyamatos szemezgetésére, valahogy kimásztam Nath öléből, aztán csuklójánál fogva a szobámig vezettem.

-         Mi a baj? – nézett rám ártatlanul.

-         Ezt inkább te áruld el! – löktem be az ajtón, az ágyamig taszigálva.

-         Hé, na! – szólt rám Nath egyensúlyát visszanyerve. – Teljesen megvesztél? – röhögött értetlenül, mire idegesen megráztam a fejem.

-         Épp ellenkezőleg, szerintem veled van a baj – fújtattam dühösen. – Vagy négy éve nem láttuk egymást, aztán amikor végre találkozunk, te nemhogy félrejönnél velem beszélgetni, inkább jópofizol a nevelőapámmal meg a csajával. Ja, meg persze az se smafu, hogy a barátommal játsszátok mindketten a macsót, pedig nincs rá jogotok vagy okotok. Nem tudom, miért rivalizáltok máris, hisz alig ismeritek egymást, de nekem ez nagyon nem szimpi… - hadartam egy szuszra, ám Nath ekkor ujját ajkaimra tapasztotta, így elnémítva engem.

-         Nem azért jöttem át, hogy veszekedjünk – jelentette ki halál nyugodtan. – Hanem azért, mert hiányoztál – folytatta, miközben kezét lassan maga mellé ejtette, útközben finoman megsimogatva államat. – Amy, figyelj, tudom, hogy annak idején elszúrtam, de nagyon sajnálom. Én vettem rá a szüleimet a költözésre, viszont azóta nagyon megbántam. Nem telt el nap anélkül, hogy eszembe ne jutottál volna, te vagy az egyetlen, aki megért engem. Kérlek, most, hogy újra összehozott minket a sors, ne tegyük tönkre megint valami hülyeséggel, mert az igazság az, – nézett mélyen a szemembe. – hogy szeretlek – sóhajtotta őszintén, mire elmosolyodtam. Boldogan karoltam át a nyakát és húztam le magamhoz egy ölelésért, amit ő erősen viszonzott. Pár percig csak csöndben álltunk így, amikor valami reccsenést hallottam oldalról. Mintha a padló lett volna, vagy nem is tudom. Finoman toltam el magamtól az engem szorongató srácot, és néztem az ajtó irányába. Alex állt a küszöb előtt, felvont szemöldökkel, kissé görnyedt, laza testtartásban. Már épp mondani akartam valamit, amikor sarkon fordult és kiment. Utána indultam volna, de Nathan meggátolt ebben. Hirtelen felkapott az ölébe, forgott velem egyet, aztán az ágyamra dobott. Ezután ő maga is mellém telepedett és a tőle megszokott ellenállhatatlan, édes mosolyával kezdte fürkészni az arcomat. Annyira hiányzott az arca, ábrándos tekintete, melengető hangja és biztonságot nyújtó, óvatos érintése, hogy elfelejtve az előbbi különös helyzetet, megkönnyebbülten hagytam, hogy egyik hajtincsem befonása közben (gyerekkorukban is mindig ezt csinálta), elmesélje az elmúlt éveit, rövid és állítólag siralmas kapcsolatait, a nekem még el nem sütött ócska poénjait és a továbbtanulással kapcsolatos kételyeit. Meghallgattam, nyugtatgattam és ujjait birizgálva feküdtem mellette órákig, aztán nem is tudom, hány óra körül, de fáradtan kidőltem. Utolsó emlékem Nathan puszija volt, amit a homlokomra nyomott, és az egyre távolodó alakja, mikor elhagyta szobámat. Ezután minden elsötétedett.

Csak egy off, afféle majd megőrülök...

Sziasztok, most nem résszel jöttem, hanem egy olyan "elegem van a világból" szitu forog fent... Na, de kezdjük is el.

Mint gondolom észrevettétek, oldalt van egy cuki kis modulom, "Kedvenc blogjaim" felirattal. Ugye, milyen aranyos? Szerintem is. Na, látjátok, ott kell a kurzorotokkal megsimizni a címeket, hogy betekintést nyerhessetek néhányba a szerintem igenis remek blogok közül. Jó, persze én is sokkal többet szeretek meg követek nyomon, de ezekből soknak ismerem is az íróját és tudom, hogy megérdemelnék a figyelmet. Meg amúgy is, a fejezetek elején lévő reklámot sem nézitek meg? Pedig azért van. Na, mindegy, következzen a néhány "mindenképp iratkozz fel, megmondom miért" rögtönzésem. (Sajnálom, ha valakiét kihagyom, de most csak a kevés rendszeressel birtoklókat veszem számba, akiknek íróit közelebbről is ismerem.) Itt egy kis ajánló:

http://lifeisagame-butitsnotfair.blogspot.hu/
Ez a blog perpillanat 8 fejezettel rendelkezik, egytől-egyig imádtam az összeset. Egy táncoslányról szól, akinek, hogy úgy mondjam, elég sötét múltja van.:D Izgalmas, pörgős, egyedi, vicces és romantikus, szóval iratkozzatok fel, komolyan mondom! A végén még feleségül veszem a blogot, vagy mit tudom én... Tehát gyors kérdés: hogy lehet, hogy ennek az enyémnél milliószor jobb sztorinak én vagyok az egyetlen feliratkozója? Na, gyorsan helyrehozni. ;) És most ugorjunk a kövire.

http://hopeofthenicelife.blogspot.hu/
Ez a történet 5 fiatal barátnőről szól, akik egy suliba járnak. Elsőként Ausztráliába látogatnak el egyikőjükhöz és ott aztán lesz egy-két húzós szitujuk. ;) Többet nem árulok el, olvassatok bele ti is, mert az a drága barátnőm, aki írja, most gondolt egyet és félbehagyta... Szóval sok sikert, vegyétek rá a folytatásra, mert én nagyon várom. ;D

http://feketerdo.blogspot.hu/
Egy iskola a sötét erdő közepén, néhány jó barát, egy eszelős idegen és felfedetlen titkok. Hát igen, szerintem is magáért beszél. Ide mindenképpen nézzetek be, ugyan nem tudom, hány rendszeres van, de tényleg nagyon klassz blog. ;) Szeretem. ^^

http://jessicaandonedirection.blogspot.hu/
Ez a sztori Jessicáról szól, aki félig magyar félig angol származású, és legjobb barátnőjének hála megismerkedik a One Direction-nel. Az elején ugyan húzósan indul az ő és Harry között lévő kapcsolat, elejtenek egy-egy csípős megjegyzést ugyan, de végül minden jól alakul. Viszont, hogy ezek után mi lesz? Jó kérdés. Nézzetek be, kommizzatok és hátha rávehetjük a folytatásra az írónőt. ;) Na és most az utolsó...

http://samanthajellow.blogspot.hu/
Itt Samantha Yellow, tizennégy éves diáklány életét figyelhetjük meg, ahogy barátaival, családjával és khm, a szerelemmel küzd meg. ;) Vajon drága blogírónk folytatja még a közeljövőben, vagy kétségek közt hagy minket? Ez szerintem csak rajtatok múlik. ;) 

Ennyi voltam, köszönöm a figyelmet! <33 ^^ (rengeteg blog van, amit imádok, csak nem volt időm mindet felsorolni.:| )

Igyekszem a következő fejezettel, addig ezekbe kukkantsatok be! ;* (és köszönöm az új feliratkozást! <33)
Még találkozunk.

xoxo: ~ Purple Strawberry