15. fejezet: A találka / első rész

Halihóó!:33
Úgy látom ellustultak az írók mostanában.:o Szóval hajrá skacok, írjatok, és ha ezek helyett valaki mégis inkább olvasna, annak figyelmébe ajánlom ezt a linket. Egy mindenes blogra való felvételt hirdet Abbie C., és nagy örömmel venném, ha jelentkeznétek a szerkesztői állásra!<3 Előre is köszönöm. Másik számomra talán fontos dolog, mielőtt még elfelejteném. Aki szeretne velem személyesen is kapcsolatba lépni, esetleg kérdése/kérése lenne, az nyugodtan írjon nekem a lilaeper.ps@gmail.com e-mail címre. Azt hiszem egyelőre ennyi lennék. És akkor most gyors bocsánat kérés a giga-mega-hosszú előszóért. Remélem megbocsátjátok, hisz itt a következő fejezet, és lassan abbahagyom a dumálást.:D Lédi Inusnak küldöm sok-sok szeretettel, utólag is boldog születésnapot kívánva neki!  <3 Sajnálom, hogy csak ma írtam, de tegnap tiltásom volt... Na mindegy. Jó olvasást mindenkinek, ti vagytok a legjobbak.:')

Millió puszi: ~ Purple Strawberry
u.i.: Gyenge rész, fúúúúj!:P

Egész éjjel forgolódtam, szinte már rémálmok gyötörtek. Senkinek nem szóltam a bombáról és az üzenetről, mert tudtam, csak bajt okoznék vele. Joe feltételei egyértelműek voltak, ha bárki megtud valamit a mi kis találkánkról, több százak, akár ezrek halhatnak meg az állatkerti robbanástól. Ezt pedig nem hagyhatom. Fáradtan másztam ki ágyamból, a konyha felé igyekezve. Hamar összedobtam magamnak egy kávét és sütöttem pirítóst. Ekkor olyan hajnali 5 körül járhatott az idő. Na mindegy. Korai reggelimen túltéve magam inkább beköltöztem a fürdőbe, zuhanyoztam, hajat mostam, aztán halkan kisomfordálva a lakásból egy üdítő sétára igyekeztem. Melegítőben, pulcsiban és edzőcipőben hátrahagyva a bandát, elindultam az utca vége felé. Mindeközben betettem aktuális kedvenc számomat, hogy elfeledkezzek a problémáimról, így fülemben végül felcsendült a Three Days Grace "Life Starts Now" című dala. Dúdolva róttam a kietlen utakat, a közeli kilátót megcélozva. Mikor végre odaértem, felültem a korlátra és csodáló szemekkel pásztáztam a gyönyörű panorámát. Órákig elvoltam, néha felálltam megmozgatni elgémberedett végtagjaimat, de végül erőt véve magamon kipihenten hazakocogtam.
Otthon már mindenki ébren volt. Érkezésemre felkapták ugyan fejüket, de hamar túltették magukat visszatérésemen. Barbara valami fahéjas-mákos-gombás (?) tekercset sütött, Bill mellette ácsorgott és kritizálta azt. A tegnapi állatkertes kiruccanás óta sokkal jobb a kapcsolatuk. És nem csak kettejükre gondolok. Számomra úgy tűnik, Alexet is egyre inkább befogadják. Míg én mostanában egyedül Nathannel és a lerázásával foglalkoztam, észre se vettem, hogy kimaradok minden közös programból. Lassan olyan voltam, mint egy kívülálló, pedig igazából én hoztam össze a csapatot még annak idején. Különös így belegondolni. Eddig én tartottam össze mindent, de úgy tűnik fordult a kocka. Egy senki vagyok. Hiszen Bill már felnevelt végső soron, már elmúltam 18, így gyámi kötelességei eltörlődtek. Barbara ugyan a barátnőm egy bizonyos szempontból, ám másrészt egyáltalán nem az én korosztályom. Az ő szemében egy engedetlen kislány lehetek. Alex pedig... Hát igen. Ő Alex. Pökhendi, beképzelt, bunkó, makacs és... és szeretem. Mármint nem úgy értem, hogy szerelmes vagyok vagy ilyesmi, csak hiányozna, ha nem lenne. Ennyi. Nem kell túl sokat beleképzelni. Egyszerűen remek dolog ha veszekszünk. Jó hallani a hangját, csipkelődni vele, és még a szúrós tekintetét is szívvel viselem, mert tudom, hogy ő közben jól szórakozik. Mi ilyenek vagyunk és kész. Nem muszáj elfogadni az átlagot.
- Vonszold magad arrébb! - löktem le Alex lábait a kanapéról, a díványra dobva magam.
- Felejtsd el, szöszi - rúgott bele játékosan a combomba, mindehhez halálosan komoly arckifejezést magára öltve.
- Neem. Én itt akarok ülni - visítottam, egyre inkább lökdösődve. Alex ráunt a hisztimre, ezért mintegy kompromisszumként, felemelte a lábait egy pillanatra, hogy beljebb csúszhassak, aztán nemes egyszerűséggel visszafektette az ölembe. Remek. Se ki, se be.
- Megnyugodtál? - vigyorodott el önelégülten.
- Hogyne - forgattam meg szemeim mosolyogva.
- Oké. Akkor most csönd és nézd a meccset! - utasított szigorúan, mire majdnem elröhögtem magam. Éljenek a komoly, érett fiatalok. Boldogan vettem tudomásul, hogy mégsem vagyok annyira felejthető, majd a focira meredve unottan vártam, hogy az a piros mezes csapat végre berúgja a gólt a kékeknek. Vagy mi. 
Mikor véget ért ez a szuper izgalmas adás, kimásztam a kanapéról és elmentem átöltözni. Egy vastagpántú, rózsaszín-méregzöld csíkos ujjatlant, fekete koptatott farmert és magassarkú csizmát húztam magamra. Egy kis parfümöt fújtam, fésülködtem és voálá! A csodálatosan unalmas jómagam. És még csodálkozom, hogy nem járok senkivel...
- Hát te hova készülsz? - kérdezte Alex, mikor elhagytam a szobámat. 
- Ja, sehova, csak beülök a cukrászdába fagyizni egyet meg ilyesmi - vakartam meg a tarkóm zavartan. 
- Elkísérlek - vágott félbe.
- Mi? Jaj, aranyos vagy, de egyáltalán nem szükséges - tiltakoztam, mert Joe határozottan közölte, hogy senkit nem vihetek magammal. És most inkább nem szegülök ellen. 
- Veled megyek és kész. Lezártam a témát - került ki engem, a saját hálójába igyekezve. Velem ellentétben ő két perc alatt frissen és üdén ácsorgott az ajtóban, így esélyem sem volt előbb elindulni és itt hagyni. Argh.
Az oda utat csendben tettük meg. Alex zenét hallgatott, én pedig mellette sétáltam gondolataimba merülve. Mivel a cuki nem volt messze, körülbelül 10 perc alatt megérkeztünk. Míg Alex a mosdóba rohant, én egy pult előtti bárszékre pattantam fel, két eperturmixot rendelve magunknak. Szemeimmel folyamatosan a helyiségben tartózkodókat pásztáztam, de valahogy egyikükről sem tudtam elképzelni, hogy hidegvérű gyilkos lenne. Volt ott egy aranyos, idős házaspár, akik csokitortát falatoztak, pár tinilány, akik pogácsát és más nyalánkságokat ízlelgettek, na meg egy gyönyörű, középkorú pár a két óvodáskorú gyermekükkel. Valahogy senki sem tűnt gyanúsnak. És ez fura volt. Jó, persze ültek még páran a közelben, de annyira csöndesnek és jelentéktelennek tűntek, hogy említésre se méltattam őket. 
- Hova bambulsz, cica? - ölelte át a vállam Alex. Mosolyogva felé fordultam, és megvártam, amíg leül mellém. Furcsa volt ez a szituáció. Rég nem szólított így. 
- Unatkoztam - magyaráztam egyszerűen, az előttem lévő szívószál végét harapdálva. Hiányzott már az ilyesfajta közelség az ő irányában. Tök jól elbeszélgettünk, nevettünk, ahogy már rég nem tettük, mikor egyszer csak megrezgett a telefonom. Innentől elszállt minden jókedvem. Remegő kezekkel halásztam elő a mobilt a zsebemből, miközben testemmel úgy fordultam, hogy Alex véletlenül se lásson rá a kijelzőre. SMS-em jött. Naná.
"Szia Tündérke! Hát mi újság van? Ó, ne fáradj, majd én megmondom. Átverted a fejemet, elég szépen. Nem emlékszel? Én szóltam, hogy egyedül gyere. Tik, tak, tik, tak... Bumm. Na? Felrobbant már az állatkert? Nem, ne aggódj, még nem. Az csak egy kamubomba volt. Ehelyett mást terveztem. Mivel amúgy sem kedvelem a kis barátodat, ezért számára két szörnyen fontos személyt vettem el tőle. És hogy hol van az anyja meg a kishúga? Hmm, jó kérdés. A válasz pedig csak rajtad múlik. Ne játssz velem, aranyom, mert tényleg nem lesz jó vége. Még jelentkezem, hidd el.
Csóközön: Nagy Rajongód, Joe. 
U.i.: Amúgy cuki a fölsőd! xo"
Ennyi. Pár nyamvadt sor. És végem lett. Eltört bennem valami. Olyan mértékben lesújtott a tény, miszerint miattam került bajba Alex családja, hogy könny szökött a szemembe, mely lassan végig is gördült arcomon. A fiú, látva reakciómat, szó nélkül kitépte a kezemből a telefont és kíváncsian elolvasta az üzenetet. Az ő arcáról is hamar lefagyott a mosoly. Már épp magyarázkodni kezdtem volna, mikor váratlan és számomra felfoghatatlan dolog történt. Alex egész testében remegni kezdett a dühtől, majd meggondolatlanul fogta a telefonomat és a szemköztes falhoz vágta. Darabokra törött. Ijedten a szám elé kaptam a kezem, miközben a srác lassan, vörös fejjel felém fordult, majd megszólalt. 
- Az egész a te hibád! - üvöltötte arcomba, mire elszakadt a cérna. Térdre borultam és hagytam, hogy könnyeim patakokban folyva földet érjenek.