18. fejezet: Az igazság pillanata

Halihó.:)

Köszönöm szépen az előző részhez kapott 6 kommentet, nagyon aranyosak vagytok. (A szabadkozásokon külön elmosolyodtam.) Mivel egy hete hoztam részt a másik blogomra, arra gondoltam ma már ideje lesz ide is írni, így végül összeszedtem magam és itt vagyok. Sajnálom, ha ez most nem lesz valami hiper-szuper, de egyelőre ennyire telik. Jó olvasást mindenkinek, imádom a drága olvasóimat! :)<3

u.i.: Ugyan tényleg a történet végén tartunk, de továbbra is jólesnek a kommentek és feliratkozók.:') Oldalt létrehoztam egy modult, kérek szépen mindenkit, ha lehet, szavazzon! (Nem kell hozzá bejelentkezni, vagy ilyesmi.) :3 Nem erőltetem, már azért is hálás vagyok, ha veszitek a fáradtságot csupán az olvasáshoz. Szuperek vagytok!<33
u.u.i.: A következő rész valószínűleg ismét két hetet vesz igénybe, és nem csak a másik blogom miatt, hanem mert hamarosan őszi szünet, plusz most igazán hosszúra tervezem a 19. fejezetet. Ezek fejében kérlek legyetek türelemmel, és ha úgy alakul, azért persze hamarabb is megjöhet a friss iromány.:33 Csókoltatok mindenkit. ^^

xoxo: ~ Purple Strawberry


Ez lehetetlen. Biztos csak egy vicc. - Ilyen, és hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, mikor végül lehullott a lepel. És hogy pontosan miről is beszélek? Rögtön megtudjátok.

Miután Oliver és az ismeretlen férfi elhagyták a szobának csúfolt penészes cellát, volt időm elgondolkodni a dolgokon. Addig járattam az agyam Joen, a titkokon és az egész életemen, míg végül elnyomott az álom. Halk suttogásra ébredtem, mely határozottan nem nekem szólt. Szemeimet lehunyva tartottam, hátha nem veszik észre, hogy fent vagyok, s hallgatózni kezdtem.
- Te, most mit csináljunk vele? - kérdezte az idegen férfi, aki álomba szenderülésem előtt kicibálta Olivert a szobából. Legalábbis hangszínéből őrá következtettem.
- Fogalmam sincs. Vagy megvárjuk míg felébred, vagy magunktól visszük ki. Válassz! - adta meg a választ egy másik, számomra valamivel ismerősebb tag. Azt hiszem ő volt az, aki idefele jövet a furgonba vetett. Erre a gondolatra libabőrös lettem. Ez a férfi nem is olyan rég fájdalmat okozott nekem, hogy bírnék vele egy teremben maradni, akár csak egy percnél tovább? Már épp összeszedtem volna magam, hogy elrohanjak, hátrahagyva mindent, mikor egy újabb, bár sokkal szívélyesebb hang ütötte meg a fülemet.
- Hagyjátok, majd én megoldom! - lépett be a nyitott ajtón Oliver, engem pedig elöntött valami enyhe biztonságérzet és elengedtem megfeszített izmaimat. Akármennyire csúnya is a közös múltunk, azt hiszem jelen helyzetben ő az, akiben leginkább megbízom.
- Jeason, Jeason. Te nem egyszer szúrtad már el. Szerinted engedjük, hogy a lelkünkön száradjon, ha megint eltolod? - röhögött a képébe egyikük, mire akaratlanul is ökölbe szorult kezem.
- Óóó, szóval így állunk? - húzta gúnyos vigyorra száját a másik fél. - Akkor gondoljuk át alaposabban. Ha Joe nem bízna bennem, már rég halott lennék. Úgy tűnik engem jobban kedvel nálatok, hisz míg titeket egy baklövés után kivégeztetne, engem ezen hibáim során sem sújtott semmi különösebb büntetés. Na? Erre mit léptek nagyokosok? Kockára tennétek a magatok egy-egy esélyét, vagy inkább rám hagynátok a piszkos munkát? A döntés a ti kezetekben van, nekem édes mindegy mi lesz a válaszotok - közölte higgadtan, mégis fenyegető hangnemben. A hideg futkosott a hátamon, még sosem mutatta nekem ezt az oldalát.
Úgy tűnik nem csak rám volt hatással a tömör monológja, mivel a következő pillanatokban barátságtalan motyogás, majd ajtócsapódás hallatszott, s végül beállt a teljes csönd. Pár másodperc erejéig csupán zavart légzésem halk pihegése töltötte meg a teret, majd cipők felém közeledő kopogása ráébresztett arra, hogy Oliver valamit tenni szándékozik velem. A hangok alapján végül megállt az ágyam mellett, aztán óvatosan félretolva lábaimat, leült mellém. Szemeim továbbra is be voltak hunyva, alvást színlelve.
A srác közelebb húzódott hozzám, érdes ujjaival finoman megsimítva arcomat.
- Reggelt, cica. Tudom, hogy nem alszol - suttogta, s miután végül felpillantottam rá, egy halvány mosolyt véltem felfedezni enyhén borostás, egyébként igen helyes arcán. Nyöszörögve felültem az ágyon, miközben ő nyúzott mozdulataimat figyelemmel kísérte, aztán szőke fürtjeimbe túrva végre rákérdeztem az engem ébredésem óta foglalkoztató dologra.
- Mi lesz velem? - néztem szemébe szomorúan. Egy ideig ugyan elviselte tekintetemet, de végül inkább padlóra szegezte gyönyörű, barna szemeit, s alig hallhatóan sóhajtott.
- Nem tudom. Még semmi sem biztos - rázta meg a fejét zavartan. - De ha minden igaz, ma élet-halál harc fog folyni köztetek. Vagyis nem igazán harc, csak... - akadt meg egy pillanatra. - csak helyes döntést kell, hogy hozz. Akár akarod, akár nem, IGEN legyen a válaszod - húzott közelebb magához vállaimnál fogva. Szemeiből, melyeket ismét smaragdszín szempáromba mélyesztett, kiolvashattam, hogy igazán megfontolta az előbbi mondandóját, mielőtt kibökte volna.
- De... de ez mit jelent? - néztem rá zavarodottsággal vegyes búval, mert ismét hatalmába kerített a félelem és letargia a halál iránt. Oliver erre csak ajkába harapott, aztán miután számba vett minden eshetőséget, magához húzott, és óvatosan megcsókolt. Bármit is gondoltok, nem löktem el magamtól, vagy fakadtam sírva, épphogy viszonoztam is a gesztust. Ugyan nem tartott sokáig, de minden bennem felgyülemlett stressz elpárolgott közben. Mikor végül levegő hiányában elváltunk egymástól, homlokát az enyémnek támasztotta, majd egy újabb lágy ajkamra lehelt puszi után felállt, kezet nyújtva nekem. Ugyan most bárki belemagyarázhatná, hogy így meg úgy imádjuk egymást, és már az esküvőt tervezgetjük, ám nincs tervbe véve semmi hasonló. Ez előbb volt baráti puszi, mint szenvedélyes csók. 
Agyalás helyet inkább belekapaszkodtam, és hagytam, hogy engem is felsegítsen a viseltes ágy szintén elnyűtt matracáról. Szó nélkül sétáltunk ki a szobából, át azon a szörnyű, rumlis átvezető szobán, egészen a több felé ágazó, igen széles és fehér fényű folyosó kezdetéig. Ott aztán, mivel nem csak ketten voltunk, hanem többen is bolyongtak elszórtan vagy csoportokban, Oliver jelképesen maga mellé húzott, és karomnál fogva vezetett tovább. Ugyan mi ketten tudtuk, hogy szorítása gyenge, és bármikor elszabadulhatnék tőle, de a körülöttünk állók nem. Jelen helyzetben pedig ez épp így volt jó.
- Ne ijedj meg, ha esetleg bámulni kezdenének. Ritkán jár nő errefelé - súgta nekem Oliver, mire ajkamba harapva inkább lesütöttem a szemem. Fölösleges volt, ugyanis ennek ellenére tovább bámultak, és faltak fel szemeikkel a körülöttünk álló férfiak. Elég kínos volt, mit ne mondjak. 
Mikor végre sikeresen elhagytuk a tágas folyosót, és befordultunk egy mellékágon, az azt véget vető ajtó előtt megtorpantunk. Hatalmas, rozsdás fémajtó volt, mely ránézésre is igen masszívnak tűnt. 
Ugyan mikor a furgonból kiszálltunk, és megláttam az épületet, nem hittem volna, hogy ilyen nagy. Bár így utólag betudom a sötétnek az egészet, hisz igazából kész erődítmény van itt folyosók és hátborzongató szobák sokaságából, mégis elképesztő maga a konkrét építmény. Ha több időm lenne, talán tüzetesebben is átvizsgálnám az egész helyet, de jelen helyzetben ez nem tűnt túlságosan kivitelezhetőnek. 
Karomat kirántva Oliver laza szorításából, értetlenül ráztam fejem, várva, hátha történik valami. Történt is. Hangos pittyegés jött mellőlem, Oli pedig anélkül, hogy bármit is szólt volna, játszi könnyedséggel kitárta az úgy tűnik valamiféle kapcsolóval irányított fémajtót, aztán belökött rajta. Mielőtt ismét bezárult volna mögöttem a kapu, szomorú tekintettel rám nézett, és egy "mondj igent" követően végleg bezárt az ismeretlen terembe. Nem értettem, hogy mi ez a hirtelen kedély-változás nála, és miért dobott be csak úgy egyedül szenvedni, így eszemet vesztve fogtam hozzá az ajtó dörömbölésének és az értelmetlen sikítozásnak. Miután beláttam, hogy ez semmit sem segít, remegő végtagokkal indultam el sötét, csupán gyertyákkal kivilágított hatalmas, oszlopokkal teli teremben, várva a sorsomat. Tudtam, hogy ez az a hely. Az a hely, ahol eldől majd minden. Hatalmasat nyelve hagytam maga mögött egyre inkább a minimális biztonságot nyújtó fémajtót, a határozottan horrorisztikus szoba belsejéhez közelítve. A gyertyaoszlopok és mécsesek fénye kissé gyér volt, de elegendő ahhoz, hogy meglássam a pár méterre tőlem lévő falat. Egy szakaszon végig képekkel és papírfecnikkel volt tarkítva, így kíváncsiságom valamennyire legyőzve halálfélelmemet, természetesen rögtön oda irányított. Érdeklődően hunyorogva vizslattam a kinyomtatott fényképeket, majd szám elé kaptam a kezem. Minden fotó engem ábrázolt!
Tekintetem többször végigjárattam mindenen, de meg kellett győződnöm róla, hogy valóban én díszítem a falat. És mi ebben a legdurvább? Hogy nem csak mostani képek tarkították a kollázst, hanem régiek, és számomra ismeretlenek is. Óvoda, iskola, farsang és hasonlók, képek a családommal még a mészárlás estje előtt. Minden itt volt. Az árvaház, első napok Bill-lel, néhány hétköznap még 15-16 éves koromból... Nem tudtam megszólalni. Mondjuk különös volt látni, hogy a fekete hajam miképpen lesz egy pillanat alatt szőke az életem során, de nem volt időm csodálkozni ilyesmin. Olyan bizarr ez az egész. 
És... és találtam különösebbet. Ha közelebbről megnéztem a képeket, még inkább szembe tűnt valami. Minden embernek, aki rajta szerepelt, tollal ki volt satírozva az arca. A szüleim, az öcsém, Bill, Barbara, sulis társak, idegenek, vagy épp Alex. Egyikőjük feje sem látszott, csupán testeik, meg a bizonyíték, hogy ők is ott álltak. Egyetlen egy személy volt csak kivehető, ha együtt álltunk a közös képen, de nem értettem, vajon miért.
Épp kavargó érzelmekkel és Joe perverziójától rémülten próbáltam volna elfutni, mikor valaki átkarolva a derekamat a falhoz cibált. Arcát a gyertyák gyér fényétől nem láthattam, de csípőjét az enyémnek nyomta, csuklóimat a fejem fölött erős kezeivel szinte leszegezte és harsányan felnevetett.
- Na, mi a helyzet, Ms. Pierce? Talán nem ilyen találkozóra számítottál? - kérdezte gúnyosan, nem törődve ficánkolásommal. Olyan profin fogott le, hogy képtelenség lett volna szabadulni. S mivel ugye ennek fényében inkább a kivárásos technikát alkalmaztam, figyelni kezdtem mondandójára. Hangja ismerősen csengett. Talán túl ismerősen. Ekkor, mintegy varázsütésre, valami ócska, neoncsöves lámpa felvillant a fejünk fölött, pislákolva segítve a tájékozódást. Megráztam a fejem, majd támadóm arcára néztem.
- Uramisten, Nathan, te mégis mi a francot művelsz? - kerekedett ki a szemem, szürke tekintetét fürkészve.
- Egyet tippelhetsz - mondta, hüvelykujjával óvatosan megdörzsölve a bal csuklómon lévő tetoválást. De... de az nem lehet...
- Ugye...? - kezdtem neki, de elcsitított. Óvatosan ajkába harapott, majd egyre felém közeledve, szenvedélyesnek szánt csókot nyomott a számra. Akár akartam, akár nem, viszonoznom kellett. Ez volt életem legkeserűbb, legundorítóbb csókja. Túl akartam lenni rajta, azt akartam, hogy engedjen el, és mondja, hogy ez az egész csak egy vicc volt, csupán egy poénnak szánta, hogy ő Joe, de hasonló még csak meg sem történt. Jó, bevallom ízléstelen vicc lett volna, de akkor is. Bárminek jobban örülnék, minthogy a legjobb barátomról kiderüljön, hogy egyben ő életem összes szerencsétlenségének és tragédiájának okozója.
Nath továbbra is apró puszikat lehelt ajkamra, miközben nekem egy ártatlan könnycsepp gördült le az arcomon, melyet követett még száz, vagy talán ezer, miközben egyetlen kérdés kavargott a fejemben. 
Vajon mikor lesz már vége?