16. fejezet: A találka/ második rész

Sziasztok Olvasók! ^_^
Pár hete nyitottam egy új blogot, Életem egy rémálom címen. Sokat jelentene ha oda is benéznétek. Köszönöm.:)<3 Most ezenkívül nincs fontosabb közlendőm. "Vérbosszú" című blogomat 20-25 fejezetesre terveztem, de még meglátjuk hogy alakul.:) Most a suli fontosabb, ne haragudjatok, ezért lassabban jön ez a maradék is... Bocsi. Ennyi voltam, jó olvasást mindenkinek! <3
xoxo: ~ Purple Strawberry

Az emberek körülöttem mind kíváncsian forgolódtak, szemükkel az Alex által falnak vágott telefonomat keresve. Az egyik kisfiú meg is találta a darabokra törött eszközt, de mikor vissza akarta adni, egyszerűen felálltam és zokogva kirohantam a helyiségből. Nem néztem merre megyek, csak szaladtam, ahogy bírtam. Ki a cukrászdából, a plázából, a világból. Na jó, azt azért nem. A friss levegőre érve lassítottam a tempón, mígnem egy közeli parkféleségbe jutottam. Egészen az azt átszelő patakig sétáltam, ahol aztán fáradtan, kisírt szemekkel leültem a fűre. Térdeimet felhúztam, majd átöleltem őket, így fürkészve a víz monoton mozgását. Szomorú voltam. Nagyon. Alex talán még fel is pofozott volna, ha nem esem össze, takarva ezzel arcomat. Mondjuk nem ez volt a célom, de lényegtelen. Ki tudja, még én sem ismerem annyira, hogy biztonságban érezzem magam mellette ilyen helyzetekben, esetleg durvábbakban. Ő nem törődve velem szélsebesen elviharzott valamerre, szerintem ő sem tudja hova. Én pedig most itt ülök és zokogok, mert a bűntudat mardos, valami eszméletlen mértékben. Csak ekkor döbbentem rá, hogy minden tettemnek súlya van. Legszívesebben felpattantam volna, hogy hazarohanva figyelmeztessem Billéket, de rájöttem, csak még több bajt kevernék. Tehetetlenül álltam fel a fűről, miközben körbepillantva rádöbbenten, hogy igencsak besötétedett. Összehúzva magamon fekete kardigánomat, melyet eddig táskámban tartottam, fagyoskodva lépkedtem a park kikövezett ösvényén. A fák komoran néztek le rám, ágaikkal szinte meg akartak fojtani. A szél hidegen és erősen fújt, míg az út menti lámpák csupán halványan pislákolva világították be a teret. Elég horrorfilmbe illő látványt nyújtott ez az egész. Ekkor mintha egy árnyat láttam volna elsuhanni magam mellett. Összerezzentem.
- Biztos csak a szél - motyogtam, sietősre véve lépteimet. Pár méter után cipőkopogást hallottam hátulról, így konkrétan már rohantam kifelé a parkból. Mégis mi a fene folyik itt? Ki az az elcseszett ember aki ilyennel szórakozik? Válaszra viszont nem volt időm. Valaki megragadta a derekam, hátrarántott, aztán erősen átkarolta a torkom. Fulladoztam és rettegtem, de volt még annyi lélekjelenlétem, hogy rátapossak az ismeretlen lábára és kapva hirtelen elgyengülésén, kitépve magam karmai közül, elrohanjak az éjszakába. Alig kaptam levegőt, a szívem (ugyan nem a szerelemtől), de a torkomban dobogott és a szembe széltől még szemeim is könnyesek lettek. Már épp elértem volna az utca sarkát, mikor a bokám kifordult, és fájdalmasan földre zuhantam. Sietősen álltam fel négykézlábra, hogy onnan továbbrohanhassak, de erre nem került sor. Valaki erősen a hátamra rúgott, visszakényszerítve a talajra. Nyöszörögve próbáltam kikúszni a rettentően mocskos edzőcipő alól, de minél inkább erőlködtem, annál fájdalmasabb volt a nyomás.
- Css, cica, nem kell megijedni! Miért nem adsz inkább egy puszikát? Úgyis olyan rég láttalak - hallottam egy rettenetesen ismerős, gúnytól csöpögő hangot. 
- O...Oliver? - nyöszörögtem, fejemet, amennyire lehetett, hátrafordítva.
- Úgy van, Amy - lépett le a hátamról, egy megkönnyebbült sóhajt kinyerve belőlem. - Hiányoztál már, remélem kölcsönös az érzés - magyarázta, miközben minden erejével azon volt, hogy felrántson engem a földről. Sikerült neki.
- Mit keresel itt? - szűkítettem résnyire a szemeimet, arcát fürkészve. Barna haja és szúrós tekintete a sötétben igen félelmetes látványt nyújtottak. Erősnek akartam mutatni magam, pedig belül már tudtam mi vár rám. 
- Érted jöttem - adta meg az egyértelmű választ. Na kösz.
- Jó, oké. Mármint most éppen mi rosszat tettem? - kérdeztem arcomba hullott szőke tincseimet félresimítva, végigmérve ruházatomat. Talpig sáros voltam, sajogtak a végtagjaim és mellkasom továbbra is szabálytalanul emelkedett. Végképp nem voltam harcedzett formámban.
- Nem gondolkodsz mielőtt cselekszel - közölte halálkomolyan. Kijelentésére teljesen elbizonytalanodtam. Épp ellenkezésre nyitottam volna számat, mikor két magas, kigyúrt férfi közrefogtak, és együttes erővel egy furgon hátuljába próbáltak bedobni. Miután ez sikerült nekik és fenekemen landoltam a fémdoboz egy szegletében, Oliver még utoljára bedugta fejét a kétszárnyú ajtón.
- Legalább annyit mondj meg, hogy mégis ki a fene Joe valójában? - suttogtam alig hallhatóan, utat engedve könnyeimnek, melyek mocskos, sminktől is elkenődött arcomon gördültek alá. Oliver gondolkodott egy ideig az ideális válaszon, aztán az irántam érzett szánalma miatt elgyengülve, megadta a tömör választ. 
- Egy régi barát.
Visszakérdezni vagy reagálni nem tudtam, mert hátrálva pár lépést, erőteljesen becsapta a furgon hátsó ajtaját. Miután megtette, a nap folyamán nem tudom hanyadszorra, de elbőgtem magam. Patakokban folyó könnyekkel, hangosan szipogva kuporodtam össze a csomagtartószerűségben, majd kezdetét vette az utunk biztos halálom felé.