16. fejezet: A találka/ második rész

Sziasztok Olvasók! ^_^
Pár hete nyitottam egy új blogot, Életem egy rémálom címen. Sokat jelentene ha oda is benéznétek. Köszönöm.:)<3 Most ezenkívül nincs fontosabb közlendőm. "Vérbosszú" című blogomat 20-25 fejezetesre terveztem, de még meglátjuk hogy alakul.:) Most a suli fontosabb, ne haragudjatok, ezért lassabban jön ez a maradék is... Bocsi. Ennyi voltam, jó olvasást mindenkinek! <3
xoxo: ~ Purple Strawberry

Az emberek körülöttem mind kíváncsian forgolódtak, szemükkel az Alex által falnak vágott telefonomat keresve. Az egyik kisfiú meg is találta a darabokra törött eszközt, de mikor vissza akarta adni, egyszerűen felálltam és zokogva kirohantam a helyiségből. Nem néztem merre megyek, csak szaladtam, ahogy bírtam. Ki a cukrászdából, a plázából, a világból. Na jó, azt azért nem. A friss levegőre érve lassítottam a tempón, mígnem egy közeli parkféleségbe jutottam. Egészen az azt átszelő patakig sétáltam, ahol aztán fáradtan, kisírt szemekkel leültem a fűre. Térdeimet felhúztam, majd átöleltem őket, így fürkészve a víz monoton mozgását. Szomorú voltam. Nagyon. Alex talán még fel is pofozott volna, ha nem esem össze, takarva ezzel arcomat. Mondjuk nem ez volt a célom, de lényegtelen. Ki tudja, még én sem ismerem annyira, hogy biztonságban érezzem magam mellette ilyen helyzetekben, esetleg durvábbakban. Ő nem törődve velem szélsebesen elviharzott valamerre, szerintem ő sem tudja hova. Én pedig most itt ülök és zokogok, mert a bűntudat mardos, valami eszméletlen mértékben. Csak ekkor döbbentem rá, hogy minden tettemnek súlya van. Legszívesebben felpattantam volna, hogy hazarohanva figyelmeztessem Billéket, de rájöttem, csak még több bajt kevernék. Tehetetlenül álltam fel a fűről, miközben körbepillantva rádöbbenten, hogy igencsak besötétedett. Összehúzva magamon fekete kardigánomat, melyet eddig táskámban tartottam, fagyoskodva lépkedtem a park kikövezett ösvényén. A fák komoran néztek le rám, ágaikkal szinte meg akartak fojtani. A szél hidegen és erősen fújt, míg az út menti lámpák csupán halványan pislákolva világították be a teret. Elég horrorfilmbe illő látványt nyújtott ez az egész. Ekkor mintha egy árnyat láttam volna elsuhanni magam mellett. Összerezzentem.
- Biztos csak a szél - motyogtam, sietősre véve lépteimet. Pár méter után cipőkopogást hallottam hátulról, így konkrétan már rohantam kifelé a parkból. Mégis mi a fene folyik itt? Ki az az elcseszett ember aki ilyennel szórakozik? Válaszra viszont nem volt időm. Valaki megragadta a derekam, hátrarántott, aztán erősen átkarolta a torkom. Fulladoztam és rettegtem, de volt még annyi lélekjelenlétem, hogy rátapossak az ismeretlen lábára és kapva hirtelen elgyengülésén, kitépve magam karmai közül, elrohanjak az éjszakába. Alig kaptam levegőt, a szívem (ugyan nem a szerelemtől), de a torkomban dobogott és a szembe széltől még szemeim is könnyesek lettek. Már épp elértem volna az utca sarkát, mikor a bokám kifordult, és fájdalmasan földre zuhantam. Sietősen álltam fel négykézlábra, hogy onnan továbbrohanhassak, de erre nem került sor. Valaki erősen a hátamra rúgott, visszakényszerítve a talajra. Nyöszörögve próbáltam kikúszni a rettentően mocskos edzőcipő alól, de minél inkább erőlködtem, annál fájdalmasabb volt a nyomás.
- Css, cica, nem kell megijedni! Miért nem adsz inkább egy puszikát? Úgyis olyan rég láttalak - hallottam egy rettenetesen ismerős, gúnytól csöpögő hangot. 
- O...Oliver? - nyöszörögtem, fejemet, amennyire lehetett, hátrafordítva.
- Úgy van, Amy - lépett le a hátamról, egy megkönnyebbült sóhajt kinyerve belőlem. - Hiányoztál már, remélem kölcsönös az érzés - magyarázta, miközben minden erejével azon volt, hogy felrántson engem a földről. Sikerült neki.
- Mit keresel itt? - szűkítettem résnyire a szemeimet, arcát fürkészve. Barna haja és szúrós tekintete a sötétben igen félelmetes látványt nyújtottak. Erősnek akartam mutatni magam, pedig belül már tudtam mi vár rám. 
- Érted jöttem - adta meg az egyértelmű választ. Na kösz.
- Jó, oké. Mármint most éppen mi rosszat tettem? - kérdeztem arcomba hullott szőke tincseimet félresimítva, végigmérve ruházatomat. Talpig sáros voltam, sajogtak a végtagjaim és mellkasom továbbra is szabálytalanul emelkedett. Végképp nem voltam harcedzett formámban.
- Nem gondolkodsz mielőtt cselekszel - közölte halálkomolyan. Kijelentésére teljesen elbizonytalanodtam. Épp ellenkezésre nyitottam volna számat, mikor két magas, kigyúrt férfi közrefogtak, és együttes erővel egy furgon hátuljába próbáltak bedobni. Miután ez sikerült nekik és fenekemen landoltam a fémdoboz egy szegletében, Oliver még utoljára bedugta fejét a kétszárnyú ajtón.
- Legalább annyit mondj meg, hogy mégis ki a fene Joe valójában? - suttogtam alig hallhatóan, utat engedve könnyeimnek, melyek mocskos, sminktől is elkenődött arcomon gördültek alá. Oliver gondolkodott egy ideig az ideális válaszon, aztán az irántam érzett szánalma miatt elgyengülve, megadta a tömör választ. 
- Egy régi barát.
Visszakérdezni vagy reagálni nem tudtam, mert hátrálva pár lépést, erőteljesen becsapta a furgon hátsó ajtaját. Miután megtette, a nap folyamán nem tudom hanyadszorra, de elbőgtem magam. Patakokban folyó könnyekkel, hangosan szipogva kuporodtam össze a csomagtartószerűségben, majd kezdetét vette az utunk biztos halálom felé. 

15. fejezet: A találka / első rész

Halihóó!:33
Úgy látom ellustultak az írók mostanában.:o Szóval hajrá skacok, írjatok, és ha ezek helyett valaki mégis inkább olvasna, annak figyelmébe ajánlom ezt a linket. Egy mindenes blogra való felvételt hirdet Abbie C., és nagy örömmel venném, ha jelentkeznétek a szerkesztői állásra!<3 Előre is köszönöm. Másik számomra talán fontos dolog, mielőtt még elfelejteném. Aki szeretne velem személyesen is kapcsolatba lépni, esetleg kérdése/kérése lenne, az nyugodtan írjon nekem a lilaeper.ps@gmail.com e-mail címre. Azt hiszem egyelőre ennyi lennék. És akkor most gyors bocsánat kérés a giga-mega-hosszú előszóért. Remélem megbocsátjátok, hisz itt a következő fejezet, és lassan abbahagyom a dumálást.:D Lédi Inusnak küldöm sok-sok szeretettel, utólag is boldog születésnapot kívánva neki!  <3 Sajnálom, hogy csak ma írtam, de tegnap tiltásom volt... Na mindegy. Jó olvasást mindenkinek, ti vagytok a legjobbak.:')

Millió puszi: ~ Purple Strawberry
u.i.: Gyenge rész, fúúúúj!:P

Egész éjjel forgolódtam, szinte már rémálmok gyötörtek. Senkinek nem szóltam a bombáról és az üzenetről, mert tudtam, csak bajt okoznék vele. Joe feltételei egyértelműek voltak, ha bárki megtud valamit a mi kis találkánkról, több százak, akár ezrek halhatnak meg az állatkerti robbanástól. Ezt pedig nem hagyhatom. Fáradtan másztam ki ágyamból, a konyha felé igyekezve. Hamar összedobtam magamnak egy kávét és sütöttem pirítóst. Ekkor olyan hajnali 5 körül járhatott az idő. Na mindegy. Korai reggelimen túltéve magam inkább beköltöztem a fürdőbe, zuhanyoztam, hajat mostam, aztán halkan kisomfordálva a lakásból egy üdítő sétára igyekeztem. Melegítőben, pulcsiban és edzőcipőben hátrahagyva a bandát, elindultam az utca vége felé. Mindeközben betettem aktuális kedvenc számomat, hogy elfeledkezzek a problémáimról, így fülemben végül felcsendült a Three Days Grace "Life Starts Now" című dala. Dúdolva róttam a kietlen utakat, a közeli kilátót megcélozva. Mikor végre odaértem, felültem a korlátra és csodáló szemekkel pásztáztam a gyönyörű panorámát. Órákig elvoltam, néha felálltam megmozgatni elgémberedett végtagjaimat, de végül erőt véve magamon kipihenten hazakocogtam.
Otthon már mindenki ébren volt. Érkezésemre felkapták ugyan fejüket, de hamar túltették magukat visszatérésemen. Barbara valami fahéjas-mákos-gombás (?) tekercset sütött, Bill mellette ácsorgott és kritizálta azt. A tegnapi állatkertes kiruccanás óta sokkal jobb a kapcsolatuk. És nem csak kettejükre gondolok. Számomra úgy tűnik, Alexet is egyre inkább befogadják. Míg én mostanában egyedül Nathannel és a lerázásával foglalkoztam, észre se vettem, hogy kimaradok minden közös programból. Lassan olyan voltam, mint egy kívülálló, pedig igazából én hoztam össze a csapatot még annak idején. Különös így belegondolni. Eddig én tartottam össze mindent, de úgy tűnik fordult a kocka. Egy senki vagyok. Hiszen Bill már felnevelt végső soron, már elmúltam 18, így gyámi kötelességei eltörlődtek. Barbara ugyan a barátnőm egy bizonyos szempontból, ám másrészt egyáltalán nem az én korosztályom. Az ő szemében egy engedetlen kislány lehetek. Alex pedig... Hát igen. Ő Alex. Pökhendi, beképzelt, bunkó, makacs és... és szeretem. Mármint nem úgy értem, hogy szerelmes vagyok vagy ilyesmi, csak hiányozna, ha nem lenne. Ennyi. Nem kell túl sokat beleképzelni. Egyszerűen remek dolog ha veszekszünk. Jó hallani a hangját, csipkelődni vele, és még a szúrós tekintetét is szívvel viselem, mert tudom, hogy ő közben jól szórakozik. Mi ilyenek vagyunk és kész. Nem muszáj elfogadni az átlagot.
- Vonszold magad arrébb! - löktem le Alex lábait a kanapéról, a díványra dobva magam.
- Felejtsd el, szöszi - rúgott bele játékosan a combomba, mindehhez halálosan komoly arckifejezést magára öltve.
- Neem. Én itt akarok ülni - visítottam, egyre inkább lökdösődve. Alex ráunt a hisztimre, ezért mintegy kompromisszumként, felemelte a lábait egy pillanatra, hogy beljebb csúszhassak, aztán nemes egyszerűséggel visszafektette az ölembe. Remek. Se ki, se be.
- Megnyugodtál? - vigyorodott el önelégülten.
- Hogyne - forgattam meg szemeim mosolyogva.
- Oké. Akkor most csönd és nézd a meccset! - utasított szigorúan, mire majdnem elröhögtem magam. Éljenek a komoly, érett fiatalok. Boldogan vettem tudomásul, hogy mégsem vagyok annyira felejthető, majd a focira meredve unottan vártam, hogy az a piros mezes csapat végre berúgja a gólt a kékeknek. Vagy mi. 
Mikor véget ért ez a szuper izgalmas adás, kimásztam a kanapéról és elmentem átöltözni. Egy vastagpántú, rózsaszín-méregzöld csíkos ujjatlant, fekete koptatott farmert és magassarkú csizmát húztam magamra. Egy kis parfümöt fújtam, fésülködtem és voálá! A csodálatosan unalmas jómagam. És még csodálkozom, hogy nem járok senkivel...
- Hát te hova készülsz? - kérdezte Alex, mikor elhagytam a szobámat. 
- Ja, sehova, csak beülök a cukrászdába fagyizni egyet meg ilyesmi - vakartam meg a tarkóm zavartan. 
- Elkísérlek - vágott félbe.
- Mi? Jaj, aranyos vagy, de egyáltalán nem szükséges - tiltakoztam, mert Joe határozottan közölte, hogy senkit nem vihetek magammal. És most inkább nem szegülök ellen. 
- Veled megyek és kész. Lezártam a témát - került ki engem, a saját hálójába igyekezve. Velem ellentétben ő két perc alatt frissen és üdén ácsorgott az ajtóban, így esélyem sem volt előbb elindulni és itt hagyni. Argh.
Az oda utat csendben tettük meg. Alex zenét hallgatott, én pedig mellette sétáltam gondolataimba merülve. Mivel a cuki nem volt messze, körülbelül 10 perc alatt megérkeztünk. Míg Alex a mosdóba rohant, én egy pult előtti bárszékre pattantam fel, két eperturmixot rendelve magunknak. Szemeimmel folyamatosan a helyiségben tartózkodókat pásztáztam, de valahogy egyikükről sem tudtam elképzelni, hogy hidegvérű gyilkos lenne. Volt ott egy aranyos, idős házaspár, akik csokitortát falatoztak, pár tinilány, akik pogácsát és más nyalánkságokat ízlelgettek, na meg egy gyönyörű, középkorú pár a két óvodáskorú gyermekükkel. Valahogy senki sem tűnt gyanúsnak. És ez fura volt. Jó, persze ültek még páran a közelben, de annyira csöndesnek és jelentéktelennek tűntek, hogy említésre se méltattam őket. 
- Hova bambulsz, cica? - ölelte át a vállam Alex. Mosolyogva felé fordultam, és megvártam, amíg leül mellém. Furcsa volt ez a szituáció. Rég nem szólított így. 
- Unatkoztam - magyaráztam egyszerűen, az előttem lévő szívószál végét harapdálva. Hiányzott már az ilyesfajta közelség az ő irányában. Tök jól elbeszélgettünk, nevettünk, ahogy már rég nem tettük, mikor egyszer csak megrezgett a telefonom. Innentől elszállt minden jókedvem. Remegő kezekkel halásztam elő a mobilt a zsebemből, miközben testemmel úgy fordultam, hogy Alex véletlenül se lásson rá a kijelzőre. SMS-em jött. Naná.
"Szia Tündérke! Hát mi újság van? Ó, ne fáradj, majd én megmondom. Átverted a fejemet, elég szépen. Nem emlékszel? Én szóltam, hogy egyedül gyere. Tik, tak, tik, tak... Bumm. Na? Felrobbant már az állatkert? Nem, ne aggódj, még nem. Az csak egy kamubomba volt. Ehelyett mást terveztem. Mivel amúgy sem kedvelem a kis barátodat, ezért számára két szörnyen fontos személyt vettem el tőle. És hogy hol van az anyja meg a kishúga? Hmm, jó kérdés. A válasz pedig csak rajtad múlik. Ne játssz velem, aranyom, mert tényleg nem lesz jó vége. Még jelentkezem, hidd el.
Csóközön: Nagy Rajongód, Joe. 
U.i.: Amúgy cuki a fölsőd! xo"
Ennyi. Pár nyamvadt sor. És végem lett. Eltört bennem valami. Olyan mértékben lesújtott a tény, miszerint miattam került bajba Alex családja, hogy könny szökött a szemembe, mely lassan végig is gördült arcomon. A fiú, látva reakciómat, szó nélkül kitépte a kezemből a telefont és kíváncsian elolvasta az üzenetet. Az ő arcáról is hamar lefagyott a mosoly. Már épp magyarázkodni kezdtem volna, mikor váratlan és számomra felfoghatatlan dolog történt. Alex egész testében remegni kezdett a dühtől, majd meggondolatlanul fogta a telefonomat és a szemköztes falhoz vágta. Darabokra törött. Ijedten a szám elé kaptam a kezem, miközben a srác lassan, vörös fejjel felém fordult, majd megszólalt. 
- Az egész a te hibád! - üvöltötte arcomba, mire elszakadt a cérna. Térdre borultam és hagytam, hogy könnyeim patakokban folyva földet érjenek. 

14. Fejezet - Hibát hibára halmozva

Sziasztok kedves olvasók!^^ Én vagyok az új kisegítő-író. Minden késés miattam van, ne P.S. –re haragudjatok, nem érdemli meg. Rólam semmit nem kell tudni, de akit érdekel, az olvasson tovább. Én is bloggerina vagyok (mily meglepő), és ezen kívül két blogot írok. Egy mindennel foglalkozó blogon vagyok kritikaíró, és ma kezdtem egy teljesen átlagos, szokványosan unalmas gimis sztorit. Ugye milyen érdekes?:D Én is majdnem bealszom ha eszembe jut. Akinek mégis kedve támadna esetleg, valamilyen öngyilkos szándéktól vezérelve benézni, annak itt a link: http://aveletlen.blogspot.hu/  Na, azért remélem még maradt valaki, aki ezt az unalmas, teljesen sz*r bemutatkozást végigolvasta, nekik küldök egy virtuális pacsit. Soha nem mondtam, hogy könnyű velem.:”D

Na pá, Vanda voltam.:*

A reggeleim az utóbbi időben a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek egyszerűnek. Nathan hetek óta itt van mellettem, és ha erővel nem kergetem ki, hát nem számíthatok arra, hogy elhagyja az ágyam. A mai is egy ilyen este volt, és már kezdtem nagyon unni. A vacsorának már vége volt, ami kivételesen mexicói kaja volt, és mosogatás után jöttem fel. Persze, megint az ágyamban tespedt Nathan.

- Nathan, nem gondolod, hogy egy lila paplanba bugyolált férfiban semmi vonzó, vagy férfias nincs?

- Nem érdekel a kinézetem. Veled akarok lenni, ezen kívül semmi nem számít. - Legszívesebben visítottam volna. Ez nekem túl sok volt. Nem bírom elviselni. Éreztem, ahogy az arcom lángba borul, a kezeim remegni kezdenek, és egy kontrollálhatatlan hang tört elő a torkomból. Ha az igazat akarom állítani, sikítás volt. Miután ezt tisztáztam magamban, elkezdtem ordítani, mint a sakál:

- Húzz már el innen! Nem érdekel sem a tél, sem a hideg, nem érted, hogy nem akarom, hogy velem aludj?

- És mégis mi bajod ezzel? - mutat jelentőségteljesen az ágyra, magára, majd rám. - Talán nem én vagyok az első, aki veled alszik ebben az ágyban? - kérdezi csöpögő gúnnyal a hangjában. Ebben a pillanatban éreztem, ahogy valami végleg elpattant bennem. Nem akartam mást, csak aludni. De persze, nekem ez sem jöhet össze.

- Tudod mit? Erre nem is reagálok - mondtam lenézően. Belül már forrt bennem a harag.

- Ó, csak nyugodtan. Bújj el a cseszett csigaházadban, és érezd jól magad egyedül - ezzel kikászálódott az ágyból, felvette a rendes ruháit, és elindult az ajtó felé. 

- Rendben, azt fogom tenni. 

Elkezdtem elpakolni a cuccaimat, ami szánalmas szokásom volt. Ha valakivel konfrontálódtam, mindig próbáltam egyszerre két dolgot csinálni, hogy ne a veszekedésre kelljen teljesen figyelnem. 

Mikor legközelebb felnéztem Nathannak már nyoma sem volt, helyette Alex jelent meg az ajtóban.

- Mégis min veszekedtetek? Más aludna, ha nem zavar - morogja, majd mit sem sejtve az itt kialakult helyzetből, megfordul, és boxerben visszacsoszog a folyosó végére, ahova a szobáját rendeztük be. 

Én ott állok teljesen döbbenten, és nem tudok mit kezdeni magammal. 

Csodás, egyszerűen csodás! Nathan haragszik rám, Alexet nem hagyom aludni. Mi lesz a következő? Leégetem Barbara haját? 

Kezdett az életem túlságosan is átlagos lenni. Hetek óta nem hallottam kicsi Joeról, nem küldött nekem üzeneteket, nem fenyegetett, és más módon sem "tisztelt" meg a jelenlétével. Talán leszállt rólam? Morfondíroztam magamban, azonban ezt az ötletet azonnal el is vetettem. Évekig vadászott rám, miért pont most hagyna békén? Semmi oka nem volt rá. 

Mintha a vihar előtti csend érkezett volna meg. Mindenki teljesen feszült volt. Barbara, szokásához híven volt az összetartóerő, a béke, és a harmónia. Alex hozzám sem szólt, Bill mindenkivel veszekedett, én meg szinte csak Nathannal vitáztam. Szegény Barbara már úgy nézett ki, mintha egy kisebb tornádó söpört volna végig rajta. Nem tudott kikapcsolódni, ahogyan más sem. 

Ránk fér egy kis pihenés, döntöttem el magamban, majd bebújtam a még mindig meleg paplanba. Nathan jellegzetes illatát figyelmen kívül hagyva lassan elnyomott az álom.

 Másnap reggel kivételesen boldogan ébredtem, ami az új tervemnek volt köszönhető. Tudom, hülye ötlet meglepni négy gyereknek nem mondható embert azzal, hogy elráncigálod őket az állatkertbe, de jobb ötletem nem volt. Barbaráról tudtam, hogy imádja az élet minden megnyilvánulását, Alex meg biológia szakon volt a gimiben, tehát feltételeztem, hogy ők élvezni fogják. Bill nem rajongott túlzottan az állatkertekért, de az ott kapható kajákért annál inkább. Nathan pedig. Reméltem, hogy miattam eljön, és meg tudjuk beszélni a dolgokat. Nekem ez nem kóser így, hogy ennyire rám akaszkodik. Egy kis időt szerettem volna kérni, hogy átgondoljam az érzéseimet. Abban sem voltam biztos, hogy túl vagyok Alexen, nem hogy akarok egy új kapcsolatot a volt legjobb barátommal. 

Nem tudtam, hogy reagálnak majd a hülye ötletemre, de elhatároztam, hogy mindent helyrehozok. Mivel minden miattam volt, bűntudatot éreztem. Ha Bill nem karol fel, élhetne egy rendes életet, és nem lenne a nyomában egy maffia, Alex még mindig az ügyeletes szívtipró lenne a suliban, Barbara a kamu-igazgató, és Nathan. Na, róla semmit nem tudtam. Annyi időt töltöttünk együtt azért, hogy újra megismerjük egymást, de sem az életéről, sem a múltjáról nem hallottam. Azt sem tudtam, hol lakik, hol vannak a szülei, vagy esetleg iskolába jár-e. Efölött a nyilvánvalóan fontos kérdéscsokor fölött, mint mindig, most is elsiklottam, és haladtam tovább. Egy koptatott farmert vettem fel, és egy kötött vajszín pulcsit, a kezembe pedig a kabátomat akasztottam. Ekkor mentem szólni a többieknek. Szerencsémre már mindenki ébren volt, tehát kihirdettem, hogy egy fontos teendőm van, amire mindenkinek velem kell jönnie, és még annyit fűztem hozzá, hogy pénzt hozzanak magukkal. Alex és Bill morogtak, és elég komikus volt, hogy máskor mindig veszekednek, ebben azonban tökéletesen megértik egymást. Barbara sem tudott meg tőlem semmit, annyit mondtam csak, hogy nyugodjon meg, élvezni fogja, majd egy intéssel elküldtem öltözni. 

Mikor már mindenki elment, akkor hívtam fel Nathant. Az első csöngésre felvette, én pedig meg sem várva, hogy mit szeretne mondani, közöltem vele, hogy húsz perc múlva legyen itt, majd köszönés nélkül letettem. Nem voltam túl kedves, de legalább, mint később megtudtam hatásos. Mikor mindenki készen állt, vagy éppen ült, bejelentettem, hogy indulunk.

Bekászálódtunk a kocsiba, és megadtam a címet Billnek. Pár utcával lejjebb, mint az állatkert, hogy elsőre ne tudja senki, hogy hova megyünk. 

Mindenki kiszállt, én pedig szó nélkül indultam. Mindenki követett. Amikor már épp elkezdtek nyafogni, akkor értük el az állatkertet, és befogták. Megvettük a jegyeket, és bementünk. Bill szokásához híven rögtön letámadta az összes fellelhető élelmiszert árusító üzletet, Barbara a delfineket kezdte figyelni, Alex pedig a gorillák belső kifutójához sietett. Mi maradtunk csak Nathannel, én pedig gyorsan belekezdtem a mondanivalómba, még mielőtt inamba száll a bátorságom, és tűröm a kialakult helyzetet.

- Figyelj N. Ne haragudj a tegnap miatt. Most minden olyan feszült. Viszont lehetne egy kérésem? Nekem is furcsa mostanában az életem, sok mindenen kell gondolkoznom, és a legutolsó dolog, amire gondolni akarok ezekben az időkben, az egy kapcsolat. Nem tarthatnánk határozatlan ideig szünetet? - néztem rá reménykedve. 

- Meg fogod ezt még bánni Amanda Pierce! - mondta, majd választ sem várva kiviharzott a kapun. Út közben majdnem feldöntött egy nőt, de még csak bocsánatot sem kért, haladt tovább.

Én egy ideig döbbenettől szótlanul álltam, majd hirtelen tudatában annak, hogy nyílt célpottá váltam, elkezdtem megkeresni a többieket. Mindenkit összetrombitáltam, majd megjegyeztem, hogy ha mindenki végzett akkor el is indulhatnánk haza. Bill még gyorsan elfutott, hogy hot dogot vegyen, de a többiek maradtak. Barbara jött hirtelen oda hozzám, és kezdte el kérdezgetni, hogy mi a baj. Én egyszerűen leintettem, majd elkezdtem fülelni. Mintha valami kattogott volna a mellettünk lévő bokorban. 

Visszaküldtem őket egy asztalhoz, én pedig elindultam az egyenletes hang felé. Letérdeltem oda, ahol a hang epicentruma volt, és átmásztam a bokron. 

Utána pedig nem hittem a szememnek. Egy bomba volt ott, és a számlapján ez állt: 02:17 

És a másodpercek gyorsan fogytak. Mintha csak akkor termett volna ott, megláttam egy papírdarabot a bomba mellett. Ez volt rajta:

"Szia édesem!

Ugye nem hitted, hogy csak úgy meg tudsz tőlem szabadulni? Jól hitted. Én mindig melletted leszek, és figyelni foglak, aztán egyszer csak bumm. Meghalsz. Addig is, ezt a bombát küldöm ajándékba. Nagyon okos kis ketyere. Távirányítóval lehet irányítani, leállítani, és megint akcióba hozni. A fejed fölött van egy kamera. Nézz fel lassan, és mutass nekem egyet, ha benne vagy abban, hogy leállítsam a bombát. Kettőt, ha meg akarsz halni. A feltételeimet a bombán olvashatod, amint egyet mutatsz. Az életed a te kezedben van. 

Ölel hű híved, Joe."

A bombára néztem, még 12 másodpercem volt. Nem volt idő gondolkodni, hát felnéztem, és egyet mutattam a középső ujjammal. A bomba még kattogott párat, majd leállt. Mikor lenéztem, egy felirat kezdett végigkígyózni a számlapján.

"Gyere el holnap kettőkor a szokásos cukrászdátokba. Egyedül. Ott végre nyugodtan beszélgethetünk. Csak te és én. Ha bárkit hozol, a bomba újra életbe fog lépni, és az egész állatkert felrobban. Joe"

Teljes nyugalomban kászálódtam ki a bokorból, és mentem haza a többiekkel. Fáradtságra hivatkozva kihagytam a vacsorát, és lefeküdtem. 

Elalvás előtt még az járt a fejemben, hogy milyen ironikus. Én akartam megölni Joet, erre most az ő csapdájába fogok sétálni.