17.fejezet: Fogságban

Helló...

Itt vagyok, és jelentem, eléggé összezavartatok az előző rész kapcsán. Ennyire rossz lett? Egyetlen hozzászólás érkezett (amit nagyon szépen köszönök Inusnak), de ennyi. Kicsit rosszul esett, de nem erőltetek rátok semmit...:// Már elgondolkodtam rajta, hogy bevezessek kommenthatárt, de ezt hamar elvetettem, mert nem akartam senkivel sem kitolni. 14 rendszeresem van, és ebből egy volt képes véleményét kifejteni. Hát huh. Na mindegy. Megpróbálok leakadni a témáról, itt a következő fejezet, amihez jó olvasást kívánok és a többi, és a többi... 

xoxo: ~ Purple Strawberry

Hirtelen fékezés, melynek során a csomagtartó falához nyomódtam, ajtócsapódás, majd erőteljes léptek zaja a furgont körülvevő murván. Megérkeztünk.
- Pattanj ki kislány, itt vagyunk - morgott rám az egyik fickó, aki induláskor társával együtt idevágott.
- Könnyű azt mondani - nyöszörögtem fájdalmasan, karomat felé nyújtva. Ő megragadta, aztán egy erőteljes mozdulattal kirántott a csomagtartóból. Mikor elgémberedett végtagjaimmal földet érem, majdnem el is borultam. A férfi ezzel nem törődve a haverjához igyekezett, és elindultak egy hatalmas, főleg így az éjszakai fényben hátborzongató épület felé. Esetlenül próbáltam lépéseket tenni a lábam alatt ropogó köveken, ám mielőtt teljesen térdre rogytam volna, Oliver a könyökömnél fogva magához rántott, majd nyakán átvetve karomat, támogatni kezdett az előttünk haladó két alak után.
- Nem mehetnénk inkább a másik irányba? Tudod szeretem az életem, de ezeket a filmbeillő elrablós jeleneteket nem igazán... - magyaráztam rekedten, miközben ő derekamat átkarolva magára vállalta testsúlyom legalább egyharmadát.
- Felejtsd el, Amy - rázta fejét mosolyogva. - Joe túl régóta vár erre a napra. Ráadásul ha tudnád mennyire felbosszantottad legutóbb... - meredt maga elé pár másodpercre, ami gondolkodóba ejtett.
- Várj. Most nem is csináltam semmit. Ő zaklatott a hülye üzeneteivel, de terveket szőni vagy épp keresztülhúzni számításokon nem szerepelt az elmúlt hónapok listáján - meredtem rá csodálkozó tekintettel, hirtelen megtorpanva. Mintegy reakció gyanánt finoman meglökött, nehogy lemaradjunk, és értetlenül szemeimbe nézett.
- Bomba. Cukrászdás átverés. Ma. Nem rémlik?
- Nem tehetek róla, hogy társaságom akadt! Nem én akartam így. Ráadásul az a hülye robbanószerkezetes kamu meg tök jogtalan volt. SMS, SMS, aztán bumm. Megharagszik és "kinyírok mindenkit amekkora paraszt vagyok" gondolkodásmód.
Olivert úgy tűnik elgondolkodtatták a hallottak, bár arcára volt írva, mennyire nem ért egyet velem. Már majdnem rákérdeztem, mi baja van, mikor magától megszólalt.
- Minden Joeval kapcsolatos ügyednek volt oka - szögezte le szabad kezével barna fürtjeibe túrva, ezzel végül hallgatásra bírva mindkettőnket. Voltaképp a köztünk lévő csendben az is közrejátszott, hogy megérkeztünk a bejárathoz, és tudtuk, a beszélgetés csak ránk tartozik, nem pedig a biztonsági őrökre, avagy a minket eddig irányító két gorillára.
- Oliver Jeason - mutatott fel az engem támogató srác egy fényképes igazolványt. Az őrök bólintottak, aztán felém fordultak. Én sáros, szakadozott nadrágban, hasonló állapotban lévő, valaha pink-zöld csíkos ujjatlanban és egy azt fedő fekete kardigánban ácsorogtam fél lábon, Olivernek támaszkodva. A sminkem fogalmam sincs milyen állapotban lehetett, bár a nagyját a furgonban fölsőm ujjával lekapargattam, így legfeljebb csupasz, sápadt arcom látványa nyújthatott elrettentő látványt. Szőke tincseim viszont nagyjából rendben voltak, ujjaimmal sikeresen kifésültem őket az idevezető út alatt. Hát igen, mit mondhatnék? Én lányból vagyok, az autókázás pedig hosszú és unalmas. Nem kell nagy matematika ahhoz, hogy kiderítsék vajon mit kezdhettem magammal ez idő során...
- Ő ki? - bökött rám állával az előbbi kigyúrt tag, nem kifejezetten barátságosan. Mellesleg kizökkentett a gondolatmenetemből de sebaj. Egy ilyen remek emberre nem tudnék sokáig haragudni...
- Amanda Pierce - felelte Oliver, mikor rájött, tőlem aztán hiába várják a választ.
- Pierce? Remek. Szép volt Jeason, a főnök elégedett lesz - biccentett az ürge elismerően, Olivertől egy harsány nevetést, tőlem meg laza szemforgatást kapva jutalmául. Mégis mi a francért vagyok én ilyen nagy szám?
- Állj! - szólt még egyszer utánunk, mire meglepetten visszafordultunk.- És a motozás hol marad? - vigyorgott perverzül, amit a körülötte álló további három őr és a két minket csupán eddig kísérő gorilla hangos röhögéssel díjazott. Olivert mellettem szintén elkapta a vihogógörcs, de oldalba böktem könyökömmel, így végre leesett neki, hogy ezt nagyon nem kéne szó nélkül hagyni.
- Majd én elintézem - kacsintott hátra a többiekre, akik erre egy egyöntetű huhogással reagáltak. Oliver, csak hogy rátegyen egy lapáttal, derekamba kapaszkodó kezével hirtelen rácsapott a fenekemre, amitől nekem majdnem az ő arcán csattant a tenyeremen. Na, de a lényeg, hogy bejutottunk. Szótlanul és céltudatosan haladtunk végig egy fehérre festett, éles fényű folyosón, mely viszonylag tágas volt és rengeteg masszívnak tűnő ajtó nyílt belőle. Határozottan rövidnek tűnt, legalábbis nem éreztem, hogy nagyon el lehetne tévedne itt. Mikor ennek a végére értünk, Oliver benyitott az utolsó kapun és egy kisebb terem tűnt fel előttünk. Egyszerű felépítésű, a plafonon ventilátorral, a padlót borító rengeteg szeméttel és lommal, középen egy rozoga asztallal és az azt körülvevő székekkel. Innen további két ajtó vezetett, ki tudja hova. Mi az elsőbe léptünk be. Éreztem mi lesz most...
- Ugye nem itt kell csöveznem? - húztam el a számat.
- Bocs - vonta meg a vállát Oliver, óvatosan letéve az ágyra. Kis penészes lyuk volt, egy pislákoló fényű lámpával, asztallal és egy székkel, valamint egy lerobbant ággyal. Már a hideg is rázott a gondolattól, miszerint itt kell töltenem konkrétan öt percnél hosszabb időt. Kényes lennék? Lehet. De semmiképp nem ENNYIRE igénytelen...
- Te, Amy - szólalt meg társam kicsivel később, helyet foglalva a velem szemben lévő széken. - Hogyhogy nem küzdesz egy kicsit sem? Múltkor cserépszilánkokkal vagdostad az embereinket és kiugrottál az ablakból, mikor elvittelek valahová. Előtte pedig egyszerűen vállon lőttél, pedig látszik rajtad, hogy nem szereted ezt csinálni. Hallottam, hogy öltél már embert, de elhánytad magad első alkalommal, nincs igazam? Akkor meg miért csinálod? - kérdezte komolyan, mire erős késztetést éreztem arra, hogy lesüssem a szemem. Rátapintott a lényegre.
- Nem tudom - suttogtam magam elé.
- Ez hülyeség. 18 éves múltál, gyönyörű vagy, és még előtted áll az élet! Miért nem vagy képes tovább lépni? Felejtsd el ezt az egész bosszúállós dolgot, mert te látod majd kárát. Ha ésszerűen gondolkoznál, rájöhettél volna, hogy Ő ezt élvezi. Egy játékszer vagy számára, amelyet könnyedén irányíthat. Beteges vonzalmat érez irántad, azt akarja, hogy szenvedj, de közben másnak meg nem hagyná, hogy bántson téged. Hát valóban nem érted? Joe nem más mint...
- Oliver! Kijönnél egy pillanatra? - lépett be egy harmincas éveiben járó férfi, szóval nagyjából egyidős a fönt említettel. A váratlan jött idegenre legszívesebben rávetettem volna magam, hogy ne szakítsa már félbe Olivert, de mivel ezt nem tehettem, csak szúrós szemmel néztem rá és vártam, hogy mindketten elhagyják a szobát. Közben belülről mardosott a kíváncsiság, hogy vajon mi lehetett a befejezetlen mondat vége, ám nagyon úgy tűnt, a válaszra még várnom kell. Kiléptük után persze bezárták maguk mögött az ajtót, így esélyem sem lett volna utánuk menni, hallgatózni, vagy esetleg megszökni.
Bár így jobban belegondolva az utolsó lehetőséget számba se kellett volna vennem. Ha igazán akarom, már azt is megakadályozom, hogy betegyenek abba a tetves furgonba, vagy ha azt nem is, ideérkezésünkkor simán el kellett volna szaladnom az éjszakába, hisz a sötétben úgyis hamar nyomomat vesztették volna. De én hülye, nem tettem semmit. Ugyan valóban fáj mindenem, és minden szabad gondolatom az alváshiányra emlékeztet, ennek ellenére viszont nem szabadott volna ily mértékben együttműködnöm. S vajon miért is tettem?
Ez egész egyszerű. Mert feladtam. Igen, feladtam. Én, Amanda Pierce, büszkén vállalom, hogy megtörtem. Nem érdekel. Ha meghalok jó, ha túlélem még jobb, de már semmin sem változtat. Az egész életem egy nagy rakás szerencsétlenség. Semmi emlékezetes vagy hasznos dolgot nem tettem még a magam 18 éve alatt. Nincs komoly kapcsolatom, nem járok iskolába és ha nem itt vesztem életem, akkor otthon unalmamban....
Ennyit rólam. Szánalmas vagyok. Egyszerűen szánalmas. Talán azért nem gondolkodtam még komolyabban az öngyilkosság kérdésén, mert élt bennem egy szikra. Belülről táplál a kíváncsiság, hogy vajon ki hibájából siklott félre minden. Ha végre megtudom, kit is rejt a "Kicsi Joe" álnév, boldogan halok meg. Már csak pár óra, Amy, már csak pár óra. Nemsokára ott áll majd előtted, és láthatod az arcát.
Na, de hogy melyikőtök hal meg a másik keze által? Ez jó kérdés. A válasz viszont mostanra semmit sem számít...