13. fejezet: Hiányoztál!

Sziasztok!:)
Bocsánat a késésért, de ez a rész nagyon nyögvenyelősen készült el... Úgy tűnik a nyárral együtt az ihletem is elment, ezt is csak azért rakom fel, mert barátnőm azt tanácsolta, hogy a megvárakoztatásotok még rosszabb mint egy szerintem borzalmas fejezet, így nyugodtan feltehetem. Na mindegy, majd ti eldöntitek mennyire utáltok meg miatta, itt a 13. fejezet, csak nektek! <3 Rövidebb lett, mint a szokásos, összecsapottabb és történés mentesebb, de így jártam. Ennyi. Ennek ellenére az előbb említett bíztatómnak, Fanninak küldeném sok szeretettel! <3 Jó olvasást, igyekszem hamarabb hozni a következőt.
xoxo: ~ Purple Strawberry
u.i.: Kérlek titeket, ne csak kommenteljetek, hanem iratkozzatok is fel! ;) Köszönöm.

-         Itt rendeltek kínait? – léptem be a házba, mögöttem Barbara és Nathan pedig hangosan felnevettek.

-         Bocs, de téves a házszám – magyarázta Bill a nappaliból kifele jövet. – A mexikóit jobban csípjük – állt meg előttem, a kitárt ajtó kilincsébe kapaszkodva. Mosolyogva ráhagytam és a kezemben tartott szatyrokat egy egyszerű mozdulattal a padlóra ejtettem, ahogy a többiek is tették. Mind levettük a cipőket és kabátokat még az előszobában, aztán együttes erővel a nappaliba vonultunk. Odabent Alex fetrengett a kanapén, jöttünkre viszont erőt vett magán és átült a bútordarab szélére. Bill és Barbara mellé kerültek, Nath az egyik fotelba, én meg annak a karfájára. Egy ideig csöndesen néztem a TV képernyőjét, figyelmen kívül hagyva a srácok egymást fürkésző, nem épp kedves pillantásait. Barbaráék persze semmit sem értettek belőle, így zavartan kapkodták a fejüket kettejük között, míg meg nem törtem a csendet.

-         Emberek, ő itt Nath. Nath, ők pedig a többiek – mutattam be mindenkit udvariasan, pár érdekes pillantást elnyerve jutalmamul. Mi van? Én legalább próbálkoztam…

-         Ne haragudj, kezdjük újra – fordult haverom felé Barbara mosolyogva. – Ugye engem meg Amy-t már ismersz. A fiúk pedig William Ray és Alexander Smith – mutatott maga mellé.

-         Nyugodtan hívj Bill-nek – biccentett az előbbi kedvesen, míg az utóbbi csak mordult egyet.

-         Nagyon örülök – motyogta Nath zavartan. – Az én nevem Nathan Ross, de úgy hívnak ahogy akarnak… - vakarta meg a tarkóját szégyenlősen, mire elnevettem magam.

-         És mondjátok csak, honnan ismeritek ilyen jól egymást? – szólt Alex hirtelen, először mióta itthon vagyunk.

-         Gyerekkorunkban legjobb barátok voltunk – vontam meg a vállam, olyan „semmi közöd hozzá” stílusban.

-         Ó igen? Mégis mi vetett véget neki? – kérdezősködött tovább tettetett érdeklődéssel, ami nagyon felidegesített.

-         El kellett költöznünk – válaszolt helyettem Nath szűkszavúan.

-         Világos – bólintott. – És mondjátok csak… - folytatta tovább, mire félbeszakítottam.

-         Semmi és, Alex! Inkább kísérj ki a konyhába, hozzunk inni a többieknek – néztem a szemébe idegesen, tudatva vele, hogy most tényleg ne szórakozzon velem, hanem vegyen komolyan. Erre aztán vigyorogva feltápászkodott, és utánam indult. Ez a mosoly viszont nem nekem, sokkal inkább Nathan-nek szólt. Ugyan még nem értettem mi okból, de tudtam, hogy nem szimpatizálnak egymással. Hívhatjátok női megérzésnek, vagy belső sugallatnak, viszont az is megkönnyítette a dolgot, hogy Alex a szemembe mondta.

-         Nem bírom ezt a krapekot – rázta meg fejét, ahogy kettesben maradtunk. Arcomra csapva felpattantam mellé a pultra, majd fáradtan, de érdeklődve fordultam felé.

-         Kifejtenéd bővebben? – tértem rá az engem foglalkoztató részre, reakcióját várva. Lazán biccentett egyet és hozzáfogott a meséléshez. Na nem mintha annyi mondanivalója lett volna…

-         Nem szimpatikus nekem. Fura srác – magyarázta. Kíváncsian pislogtam párat, de úgy tűnt, nem akarja folytatni.

-         Ennyi? – próbáltam puhatolózni, bevallom, elég átlátszóan.

-         Hát, aha – vont vállát közömbösen.

-         Na jó, viszlát, Alex – kászálódtam le mellőle, a nappaliba véve az irányt. Ez volt az a hatalmas problémája, amit rögvest meg kellett vitatnunk? Tuti bolond.

-         És a pia? – csodálkozott Bill, mikor üres kézzel vágtam át a helyiségen.

-         Az üdítőitalok csodásan érzik magukat nem túl tágas, cserébe viszont légkondicionált lakásukban, hol pár remek étek társaságában mulathatják el idejüket – vontam vállát közömbösen, miközben elszámítottam magam, és a karfa helyett véletlen Nathan ölébe pottyantam.

-         He? – reagáltak Barbarával egyszerre, nem törődve azzal az aprócska ténnyel, hogy enyhén ég a fejem, mert nem tudok felállni helyemről.

-         A hűtőben vannak – jött ki Alex a konyhából. – Ahol lenniük kell – tette hozzá szúrós szemmel, és levágódott a kanapéra. Nath azt hiszem vette a lapot, mert óvatosan átölelte a derekamat, magához húzott, hogy a mellkasának dőljek, és állát a vállamra támasztotta. Ezek komolyan szórakoznak? Időközben a „felnőttek” kimentek eloltani szomjukat, így hármasban hagyva minket. Ma komolyan senki sem normális. Ráunva a srácok folyamatos szemezgetésére, valahogy kimásztam Nath öléből, aztán csuklójánál fogva a szobámig vezettem.

-         Mi a baj? – nézett rám ártatlanul.

-         Ezt inkább te áruld el! – löktem be az ajtón, az ágyamig taszigálva.

-         Hé, na! – szólt rám Nath egyensúlyát visszanyerve. – Teljesen megvesztél? – röhögött értetlenül, mire idegesen megráztam a fejem.

-         Épp ellenkezőleg, szerintem veled van a baj – fújtattam dühösen. – Vagy négy éve nem láttuk egymást, aztán amikor végre találkozunk, te nemhogy félrejönnél velem beszélgetni, inkább jópofizol a nevelőapámmal meg a csajával. Ja, meg persze az se smafu, hogy a barátommal játsszátok mindketten a macsót, pedig nincs rá jogotok vagy okotok. Nem tudom, miért rivalizáltok máris, hisz alig ismeritek egymást, de nekem ez nagyon nem szimpi… - hadartam egy szuszra, ám Nath ekkor ujját ajkaimra tapasztotta, így elnémítva engem.

-         Nem azért jöttem át, hogy veszekedjünk – jelentette ki halál nyugodtan. – Hanem azért, mert hiányoztál – folytatta, miközben kezét lassan maga mellé ejtette, útközben finoman megsimogatva államat. – Amy, figyelj, tudom, hogy annak idején elszúrtam, de nagyon sajnálom. Én vettem rá a szüleimet a költözésre, viszont azóta nagyon megbántam. Nem telt el nap anélkül, hogy eszembe ne jutottál volna, te vagy az egyetlen, aki megért engem. Kérlek, most, hogy újra összehozott minket a sors, ne tegyük tönkre megint valami hülyeséggel, mert az igazság az, – nézett mélyen a szemembe. – hogy szeretlek – sóhajtotta őszintén, mire elmosolyodtam. Boldogan karoltam át a nyakát és húztam le magamhoz egy ölelésért, amit ő erősen viszonzott. Pár percig csak csöndben álltunk így, amikor valami reccsenést hallottam oldalról. Mintha a padló lett volna, vagy nem is tudom. Finoman toltam el magamtól az engem szorongató srácot, és néztem az ajtó irányába. Alex állt a küszöb előtt, felvont szemöldökkel, kissé görnyedt, laza testtartásban. Már épp mondani akartam valamit, amikor sarkon fordult és kiment. Utána indultam volna, de Nathan meggátolt ebben. Hirtelen felkapott az ölébe, forgott velem egyet, aztán az ágyamra dobott. Ezután ő maga is mellém telepedett és a tőle megszokott ellenállhatatlan, édes mosolyával kezdte fürkészni az arcomat. Annyira hiányzott az arca, ábrándos tekintete, melengető hangja és biztonságot nyújtó, óvatos érintése, hogy elfelejtve az előbbi különös helyzetet, megkönnyebbülten hagytam, hogy egyik hajtincsem befonása közben (gyerekkorukban is mindig ezt csinálta), elmesélje az elmúlt éveit, rövid és állítólag siralmas kapcsolatait, a nekem még el nem sütött ócska poénjait és a továbbtanulással kapcsolatos kételyeit. Meghallgattam, nyugtatgattam és ujjait birizgálva feküdtem mellette órákig, aztán nem is tudom, hány óra körül, de fáradtan kidőltem. Utolsó emlékem Nathan puszija volt, amit a homlokomra nyomott, és az egyre távolodó alakja, mikor elhagyta szobámat. Ezután minden elsötétedett.

Csak egy off, afféle majd megőrülök...

Sziasztok, most nem résszel jöttem, hanem egy olyan "elegem van a világból" szitu forog fent... Na, de kezdjük is el.

Mint gondolom észrevettétek, oldalt van egy cuki kis modulom, "Kedvenc blogjaim" felirattal. Ugye, milyen aranyos? Szerintem is. Na, látjátok, ott kell a kurzorotokkal megsimizni a címeket, hogy betekintést nyerhessetek néhányba a szerintem igenis remek blogok közül. Jó, persze én is sokkal többet szeretek meg követek nyomon, de ezekből soknak ismerem is az íróját és tudom, hogy megérdemelnék a figyelmet. Meg amúgy is, a fejezetek elején lévő reklámot sem nézitek meg? Pedig azért van. Na, mindegy, következzen a néhány "mindenképp iratkozz fel, megmondom miért" rögtönzésem. (Sajnálom, ha valakiét kihagyom, de most csak a kevés rendszeressel birtoklókat veszem számba, akiknek íróit közelebbről is ismerem.) Itt egy kis ajánló:

http://lifeisagame-butitsnotfair.blogspot.hu/
Ez a blog perpillanat 8 fejezettel rendelkezik, egytől-egyig imádtam az összeset. Egy táncoslányról szól, akinek, hogy úgy mondjam, elég sötét múltja van.:D Izgalmas, pörgős, egyedi, vicces és romantikus, szóval iratkozzatok fel, komolyan mondom! A végén még feleségül veszem a blogot, vagy mit tudom én... Tehát gyors kérdés: hogy lehet, hogy ennek az enyémnél milliószor jobb sztorinak én vagyok az egyetlen feliratkozója? Na, gyorsan helyrehozni. ;) És most ugorjunk a kövire.

http://hopeofthenicelife.blogspot.hu/
Ez a történet 5 fiatal barátnőről szól, akik egy suliba járnak. Elsőként Ausztráliába látogatnak el egyikőjükhöz és ott aztán lesz egy-két húzós szitujuk. ;) Többet nem árulok el, olvassatok bele ti is, mert az a drága barátnőm, aki írja, most gondolt egyet és félbehagyta... Szóval sok sikert, vegyétek rá a folytatásra, mert én nagyon várom. ;D

http://feketerdo.blogspot.hu/
Egy iskola a sötét erdő közepén, néhány jó barát, egy eszelős idegen és felfedetlen titkok. Hát igen, szerintem is magáért beszél. Ide mindenképpen nézzetek be, ugyan nem tudom, hány rendszeres van, de tényleg nagyon klassz blog. ;) Szeretem. ^^

http://jessicaandonedirection.blogspot.hu/
Ez a sztori Jessicáról szól, aki félig magyar félig angol származású, és legjobb barátnőjének hála megismerkedik a One Direction-nel. Az elején ugyan húzósan indul az ő és Harry között lévő kapcsolat, elejtenek egy-egy csípős megjegyzést ugyan, de végül minden jól alakul. Viszont, hogy ezek után mi lesz? Jó kérdés. Nézzetek be, kommizzatok és hátha rávehetjük a folytatásra az írónőt. ;) Na és most az utolsó...

http://samanthajellow.blogspot.hu/
Itt Samantha Yellow, tizennégy éves diáklány életét figyelhetjük meg, ahogy barátaival, családjával és khm, a szerelemmel küzd meg. ;) Vajon drága blogírónk folytatja még a közeljövőben, vagy kétségek közt hagy minket? Ez szerintem csak rajtatok múlik. ;) 

Ennyi voltam, köszönöm a figyelmet! <33 ^^ (rengeteg blog van, amit imádok, csak nem volt időm mindet felsorolni.:| )

Igyekszem a következő fejezettel, addig ezekbe kukkantsatok be! ;* (és köszönöm az új feliratkozást! <33)
Még találkozunk.

xoxo: ~ Purple Strawberry

12. fejezet: Visszaköszön a múlt

Sziasztok kedveskéim! ^^ (ez de furán hangozhatott.:oo)
Meghoztam az új részt, így, az utolsó szabad hétfőnkön, azzal az üzenettel, hogy ne adjátok fel! :'( Tudom, hogy nincs túl jó idő, de élvezzétek ki a nyarat, ameddig még lehet! <3 Ezt a jó tanácsot adhatom nektek, meg még egy klassz kis unaloműzőt erre az esős időre, főleg Directioner-eknek. http://jessicaandonedirection.blogspot.hu/ Nekem személy szerint tetszik, és azt szeretem benne, hogy tök más a megszokottól. :0 Szerintem ti is nézzetek be, megéri! ;) Jut eszembe, haragudnátok, ha abbahagynám a blogot? Őszintén mondjátok meg! :D Na mindegy, nem fárasztalak titeket, majd a kommentekből leszűröm. :) Na, jó olvasást és a többi, puszi skacok! ^^
xoxo: ~ Purple Strawberry

Több hét telt el az előző eset óta. Joe továbbra sem jelentkezett, így a meglepetést még nem tudom hova tenni, Alex haragszik rám és Bill persze szokás szerint nem ért semmit. Tipikus férfiak. Egyetlen támaszom ezekben a nehéz időkben a számomra is meglepetést okozó Barbara, aki előítéleteimmel ellentétben rendkívül kedves és megértő. Egyre kevésbé érzem őt pótanyának, sokkal inkább a barátnő mércét üti meg viselkedése. Persze még néha vannak tanáros beköpései, de próbálok eltekinteni tőlük. Én vele töltöm a legtöbb szabadidőmet, a srácok pedig egymás szekálásával vagy meccsnézéssel. Hát igen, nekik nem sikerült olyan jól kijönniük, mint nekünk, de erről ennyit. Mostanában úgysem tudok sokat Alex-ről.

-         Amy! Gyere gyorsan! – hallottam Barbara kétségbe esett hangját odakintről. Rémülten hajítottam el a kezemben tartott pletykalapot és rohantam a konyha irányába. Na ja. Mióta nem vagyunk beszélő viszonyban szobatársammal, jobbnak láttam leköltözni a földszintre. A bejárattól nem messze, a nappalitól kellőképpen elválasztva találtam egy nagyobb kamrát, amit pár nap könyörgés után Bill berendezett nekem hálószobaként. Kaptam egy kényelmes franciaágyat, amit a sarokba toltunk a nagyobb térhatás kedvéért, néhány polcot fölé a könyveimnek és apróságaimnak, egy aranyos kis éjjeliszekrényt, két süppedős, barna fotelt, a mellettük lévő sarokba egy ruhásszekrényt és egy padlót takaró bolyhos, meleg szőnyeget.

-         Mi az, történt valami? Hívjam Bill-t? Vagy a mentőket? – lihegtem a konyha bejáratába kapaszkodva.

-         Hogy? Ja, nem kell – legyintett nevetve. – Csak meg akartam kérdezni, hogy jó lett-e a steak. Először csináltam, remélem ízleni fog – magyarázta aranyosan, mire mosolyogva biccentettem. Kíváncsian léptem mellé és hagytam, hogy a számba nyomja villáját, a végén lévő gőzölgő hússal. Kábé fél percembe telt elrágni az apró falatot, és a legkisebb hibája volt a forróság…

-         Na, milyen? – kérdezte csillogó szemekkel.

-         Bocs, de pocsék – húztam el a számat, megsimítva csupasz karját. – De nézd a jó oldalát. Senki nem tud nálad jobban pizzát rendelni – próbáltam javítani a helyzeten.

-         Kösz – röhögött fel. Az előbbi beszólásomon nemhogy megsértődött volna, hanem épp ellenkezőleg. A steak-et szó nélkül levette a tűzhelyről és tárcsázni kezdte a pizzéria számát.

-         Oké, fél órán belül kaja. Szólj a többieknek! – suttogta, miközben óvatosan letakarta a telefon hangszóróját. Boldogan engedelmeskedtem és elhagytam a helyiséget.

-         Kölyök, mikor eszünk már? Éhen halok – nyöszörögte Bill a kanapéról.

-         Nyugi van. Max harminc perc – legyintettem.

-         Még addig sül az a nyavalyás hús? Esküszöm egyszerűbb lett volna rendelni valami kaját – morogta, én pedig felnevettem.

-         Meg fogsz lepődni – kacsintottam rá, majd indultam meg az emelet felé. A régi szobaajtóm előtt mély levegőt vettem, aztán bekopogtam.

-         Gyere! – hallottam Alex hangját bentről.

-         Szia! Na, csak annyi, hogy fél óra múlva kész a pizza – mondtam kelletlenül.

-         Pizza? Nem marháról volt szó? – ráncolta szemöldökét.

-         Á, hosszú sztori – ráztam meg a fejem. Egy ideig csak némán néztük egymást aztán sarkon fordultam és kiindultam.

-         Mandy, várj! – hmm, még mindig nem bírom megszokni az új becenevet. – Egy pillanatra – nyomatékosította a megszólítást, mire kínosan de érdeklődve visszafordultam.

-         Igen? – erőltettem álvigyort a képemre.

-         Figyu – sütötte le a szemét zavartan. – Nekem ez így nem jó. Bűntudatom van, mert nem beszélünk. Igazad volt, tényleg tolakodónak tűnhettem a hülye SMS miatt, de értsd meg, csak vigyázni akarok rád. Nem poén, hogy ilyeneket kapsz, tényleg baj lehet belőle. Hadd segítsek, vagyis segítsünk. Mind. Én, Bill és Barbara biztos a hasznodra válhatnánk. Fogd fel végre, hogy nem vagy magányos farkas, ránk mindig számíthatsz. Kérlek – nézett rám esdeklően. Kényelmetlenül álltam át egyik lábamról a másikra, miközben feltűnően próbáltam tekintetemmel elkerülni gyönyörű, meleg szemeit.

-         Alex… Nem tudok mit mondani, sajnálom. Félek elmondani nektek. Adj egy kis időt. Gondolkodnom kell – hajtottam le a fejem szomorúan, miközben majdnem megszakadt a szívem, amiért titkolóznom kell. Akár akarom, akár nem, az ő biztonsága érdekében szükséges a lépés.

-         Jó, tökmindegy, hagyjuk – rázta meg a fejét idegesen. – Én vagyok hülye amiért próbálkozom – mondta csalódottan, orrom előtt határozottan becsapva szobája ajtaját. Tiltakozni akartam, hisztizni, veszekedni és sírni, de tudtam, hogy nincs értelme. Önmarcangolásom közben majdnem leborultam a lépcsőn, csupán a szerencsének tudható be, hogy Bill pont szembejött és a karomnál fogva magához rántott.

-         Vigyázz, kölyök – mosolygott rám kedvesen, megborzolva hajamat. Örömmel viszonoztam a gesztust és hagytam neki, hogy felmásszon hálójukba átöltözni. Hát igen, délután fél három és ő még pizsamában (atléta, boxer) fetrengene a kanapén. Szép dolog, mondhatom. Fejemet csóválva léptem be a konyhába, ahol Barbara épp a pizza szeleteket pakolta ki tányérokra.

-         Moss kezet és vegyél elő poharakat – utasított fel sem nézve a műveletből, én pedig hallgatva rá, serényen engedelmeskedtem. Ebéd után aztán csendes pihenő következett, amit annyira nem is bántam. Alex egész idő alatt még csak rám se nézett, egyedül akkor szólt hozzám, mikor a ketchup-re volt szüksége. Ennyi. Képzelhetitek, hogy esett. Ezek után elsőként hagytam el az étkezőasztalt, hogy visszavonulhassak. Most jobbnak láttam a szobámban laptopozni és végtelenül röhejes videókat nézni, mintsem a többiek szeme láttára duzzogni a srác hülyeségén.

-         Hé, zavarok? – dugta be fejét Barbara kedvesen.

-         Nem, dehogy – mosolyogtam rá, lehajtva gépem fedelét. Az internet amúgy is csak leszívta az agyamat.

-         Annak örülök – lépett be teljesen, maga előtt kitárva az ajtót. – Mondd csak, nincs kedved egy csajos naphoz? Elmehetnénk a plázába ruhákat venni és fagyizni egyet. Benne vagy? Úgy is látom, hogy vibrál a levegő közted és Alex között, ráadásul ha őszinte akarok lenni Bill sem az igazi mostanában. Rosszat tesz neki a kábeltévé, túl sok sportcsatornához jutott hozzá… – húzta el a száját rosszallóan.

-         Jó, figyelj, az még mindig a jobbik eset. Ha szeretnéd, este kiszedem az elemeket a távirányítóból, ahhoz lusta, hogy felálljon váltani. Probléma letudva és a válaszom igen. Menjünk a francba – kaptam fel a pulcsimat, Barbarát kifelé terelgetve. Semmi hangulatom nem volt a részletes tervezgetéshez, inkább annak örültem, hogy leléphetek végre. Régóta elegem van az itthoni légkörből, jó lesz végre kimozdulni, és ha úgy alakul, talán még ismerkedni is. Kezdem leszarni Alex-et és az érzéseit (már ha vannak), ezért épp ideje lenne a felejtésnek. És mi erre a legegyszerűbb megoldás? Egy új kapcsolat. Hát igen, ez kell nekem.

-         Nem nagy ebben a fenekem? – fordult egyet Barbara a próbafülkék előtt, egy gyönyörű, sötétzöld bőrgatyában.

-         Dehogy, szerintem pont előnyös – legyintettem. – Csak vigyázz, ez a cucc nem lélegzik… - figyelmeztettem mosolyogva, mire csalódott arccal bólintott. Már vagy két órája próbálgattuk a ruhákat az eladók legnagyobb örömére, de helyes pasit eddig még nem láttam. Vagyis várjunk csak, egy mégis volt, ám sajnálatos módon a barátnője oldalán. Aztán amikor a csaj meglátta, hogy enyhén érdeklődöm a pasija iránt, szikrákat szórt a szeme és szinte meg tudott volna fojtani. Na igen, azóta kulturáltabban bámészkodom, nem olyan „úristen, jó pasi vagy, járunk?” stílusban. Ja, ezt még gyakorolnom kell.

-         Hé, szívem, merre jársz? – nézett rám Barbara kérdőn. Odakaptam a fejem és kissé elborzadtam. Valami szörnyen ocsmány buggyos nadrág, kockás fejpánt, kerek szemüveg és nonfiguratív mintákkal díszített, színes poncsó volt rajta.

-         Úristen, téged lehányt egy szivárvány, vagy mi? – szörnyülködtem kizökkenve gondolatmenetemből.

-         Nyugi, csak poén – nevetett. – Viszont a naci egész jó… - töprengett.

-         Felejtsd el! – vágtam közbe. – Ha ebben utcára jössz, tuti letagadlak – mondtam halál komolyan. Ő erre szomorúan beletörődött a ténybe, miszerint csak hat teli szatyorral megyünk haza hét helyett, ezért vigasztalásképp eszébe juttattam a cukrászdát. Szerencsére többet nem kérdezett a problémáimról, így megúsztam az újabb Alex-es lelkizést.

-         Úú, együnk egy háromgombócosat! – csillant fel a szeme a fagyispult előtt. – Vagy nem is, jobbat tudok – rázta meg a fejét határozottan. – Kelyhet ide! – kiáltotta átszellemülten, mire szegény cukrászcsaj majdnem hátast dobott. Mondjuk megértem, néha én sem nézem őt százasnak…

-         Köszönjük szépen! – mosolyogtam kedvesen mielőtt elléptünk volna a pénztártól. Mázlija volt velünk a helynek, ugyanis Barbara kért párszáz gombóc fagyit, néhány szelet dobostortát, öt puncsos minyont, harminc deka pogácsát és vagy egy liter shake-et. Csak tudnám, hova fér bele mindez. Épp unottan piszkáltam villámmal a megkezdett mákos rétest, pasilesem folytatása közben, mikor ismerős arcot pillantottam meg. Szőke haj, szürke szemek, imádnivaló mosoly és lazán zsebre tett kezek. Akármilyen rég is láttam ezt az arcot, bárhol felismertem volna. A szám tátva maradt, evőeszközöm kiesett a kezemből és még levegőt is alig mertem venni. Nem hittem a szememnek, csupán egy szó kavargott a fejemben: lehetetlen.

-         Mit nézel ennyire? – kérdezte Barbara csámcsogva. Mivel nem válaszoltam, egyszerűen tekintetével követte a pontot, amit eddig szemmel tartottam aztán visszafordult hozzám.

-         Jó ízlésed van, kislány – biccentett elismerően. -  De mondd csak, ismered, vagy mi ez a lefagyós-dolog? Nincs egy bátyja véletlenül? – nevetett jóízűen, engem is keserű mosolyra késztetve.

-         Igen, ismerem – mondtam fagyosan. – Egy régi barát, de már nem számít – ráztam meg a fejem, végre elkapva tekintetemet a fiúról. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, amit Barbara egy szalvétával gyorsan letörölt.

-         Mi a baj? Nekem elmondh… - kezdett bele, aztán vállam fölött elnézve inkább félbehagyta a mondatot. Ezt furcsálltam és rákérdeztem volna, de ekkor valaki a nevemen szólított.

-         Amy? – hallottam meg a hátam mögül, amire lassan odafordultam.

-         Szia, – biccentettem csendesen. – Nathan… - tettem hozzá suttogva. A srác nevetve kihúzta a mellettem lévő széket és leült rá. Gyönyörű szemeivel arcomat fürkészte, így mosolyt erőltetve magamra, viszonoztam a kedves gesztust. Az évek alatt, mióta nem láttam, még helyesebb lett, mint reméltem. Egyrészről majd meghaltam, amiért végre itt van velem ennyi idő után, és meg akartam volna ölni a szeretetemmel, de közben agyam józanabbik része emlékeztetett rá, hogy az egész az ő hibájából volt. Ha négy évvel ezelőtt nem vall nekem szerelmet, még mindig legjobb barátok lehetnénk. De ez nem így történt. Számomra már csak egy idegen, egy idegen, aki túl fontos ahhoz, hogy újra elveszítsem. A francba, tudom, hogy hülyeség, de megteszem amit kell. Adok neki egy új esélyt…

11. fejezet: Kósza SMS-ek

Sziasztok!:)
Na látjátok, most hamarabb hoztam a részt, mint múltkor, így egy rossz szavatok sem lehet rám. :D Ez gyors előszó lesz. Szóval csak annyi, hogy Fanninak küldeném sok szeretettel és üzenem mindenkinek, hogy nem véletlenül ajánlok blogokat, tényleg sokat jelentene, ha benéznétek mindegyikbe. :( Na mindegy, nem húzom tovább az időt, jó olvasást az újabb (szerintem szörnyen összecsapott) fejezethez! <33
xoxo: ~ Purple Strawberry

Tíz körül járhatott az idő, mikor végre felébredtem. Frissnek és üdének éreztem magam, így egy hatalmasat nyújtózva a franciaágyon mosolyogva Alex felé fordultam. Még mindig fél karral ölelt magához, de fejét az ellenkező irányba fordította. Szótlanul hallgattam édes szuszogását, aztán alvására ráunva inkább kibontakoztam szorításából és nesztelenül a tegnap földön hagyott táskákhoz léptem. Óvatosan kiemeltem az egyikből a tisztálkodó szereket, míg egy másikból ruhát halásztam elő. Mivel hangos matatásommal felkeltettem volna a lustálkodó Alex-et, hagytam az egészet a francba és a csomag legtetejére gyűrt rózsaszín ujjatlant, fekete kardigánt és egyszerű farmert magamhoz véve a fürdőszobába igyekeztem. Odabent végre kibújhattam a tegnap reggeli szerelésemből, amibe éjjel ráadásul még bele is izzadtam, és boldog voltam amikor megszabadultam a bőrömhöz tapadt anyagtól. A zuhanyzókabinban nagy önuralom kellett ahhoz, hogy fel ne sikítsak, ugyanis a csapból vagy jéghideg, ellenkező esetben pedig tűzforró víz ömlött rám. Egy ideig elszórakoztam a helyes hőmérséklet beállításával, de hamar ráuntam, ezért ajkamba harapva inkább viseltem el, hogy emberi jégcsappá válok, minthogy chilivé, tehát egy bő fél óra alatt meg is voltam a zuhanyzással. Jó, nem mondom, hogy rekordidő, de ez most így alakult. Hamar összehozom én a havi vízszámlát, ha továbbra is így haladok – gondoltam magamban miközben megszárítkoztam. Kitisztult fejjel húztam magamra ruháimat és fésültem ki enyhén lenőtt, bár szőke tincseimet. A tükörben vizslatva kissé ovális arcomat, elmerengve fogtam lófarokba dús hajamat, majd léptem ki a mosdóból. Annyira feldobódtam, tulajdonképpen magam sem tudom mitől, hogy vidáman dúdolgatva tettem meg az utat a szobánkig.

-         Ó, hát te ébren vagy? – kérdeztem meglepetten, az előbbi bőröndhöz lehajolva. Alex az ágyon ült, kissé görnyedt háttal, kezében telefont szorongatva, érkezésemre pedig felkapta a fejét.

-         Jól látod – biccentett idegesen, a saját csomagjaihoz lépve. Útközben karját leengedte maga mellé, ezzel együtt a mobilt is vadul lóbálva.

-         Most meg mi bajod van? Talán nem aludtál eleget? Bocs, ha megzavartalak, de azért bunkónak nem kéne lenned! – tettem csípőre kezeimet szemrehányóan. Áucs, egyesek milyen kis harapósak ébredés után…

-         Ne cseszegess, oké? – nézett fel a keresgélésből egy pillanatra. – Inkább, nesze, magyarázd meg ezt. Elmegyek tusolni, de ha mire visszaérek és nem találsz ki valamit, szólok Bill-nek. Ez nem játék – dobta felém a saját mobiltelefonomat (!), ami éppen egy szöveges üzenetnél volt megnyitva. Basszus, Alex véletlenül megtalálta a Joe-tól kapott SMS-t. A hirtelen infótól lesújtva hagytam, hogy a fiú indulatosan kikerülve engem a fürdőszoba felé vegye az irányt, maga mögött hangosan becsapva az ajtót. Lehajtott fejjel rogytam le a földre, folyamatosan kattogó aggyal. Tudtam, hogy csak én töltök ennyi időt a mosdóban (na meg persze Barbara, női átok), így legfeljebb negyed órám volt kitalálni valami elfogadható indokot a hallgatásom miatt. Ez pedig nagyon nem elég.

-         Jóóó reggelt! – kiáltottam a lépcsőn lefelé robogva.

-         Reggelt, kölyök! – ásított rám Bill fáradtan. Mellkasának dőlve barátnője feküdt, felhúzott lábakkal. Aranyos pár voltak így együtt, ezért inkább nem zavartam és az egyedül rám váró konyhát céloztam meg. Ők hadd tévézzenek a kanapén nyugodtan, én úgyis csak az időt húzom.

-         Van valami kaja itthon? – kiáltottam ki nekik, körbe sem nézve.

-         Hűtő, polcok, szekrény! – üvöltött vissza Barbara. Válasza meglepett, de hát próba szerencse, feltártam mindent reteszt, ami a konyhában volt és láss csodát, az összes dugig volt tömve mindenféle jóval. Első gondolatom persze, hogy ki ment el boltba és miképp hozta haza a dolgokat, rögtön utána pedig a „hogy a francba kelt fel olyan korán?” kérdés következett.  Megfontoltan vettem elő a csokis gabonagolyót és a mézes karikát, de nem tudtam dönteni. Végül mindkét fajtából bőven raktam a tálamba, majd a hűtőből kikotort tejjel jól nyakon öntöttem a reggelimet. Már épp leültem az asztalhoz, mikor Alex lépte át a küszöböt. Háromnegyedes nadrágot és sötétkék pólót viselt, haja vízcseppektől tarkítva állt szanaszét. Idegesen bámult rám és sietős léptekkel igyekezett felém. Mikor odaért, nemes egyszerűséggel felpattant az asztallapra és kikapta kezemből a müzlimet.

-         Hé, éppen ettem! – háborodtam fel azonnal. Ő nem törődve sértettségemmel, pár pillanat alatt kikanalazta a maradékot és mohón szájához emelte a tálat, hogy a tejet is kiihassa belőle. Az kicsit sem foglalkoztatta, hogy közben pár csepp félrement és az állán keresztül a nyakán kezdtek el lefelé gördülni a langyos fehér lé, hisz ugye az én reggelim elpusztítására koncentrált. Miután befejezte, hangosan lecsapta az edényt maga mellé és sóhajtott egyet, afféle „ez jól esett” stílusban.

-         És velem mi lesz? – biggyesztettem le számat szomorúan, mire ő egy lenéző pillantással reagált csak.

-         Neked más dolgod van – vonta meg a vállát közömbösen. – Valami gyenge kifogást keresni, hagyni, hogy kiröhögjelek miatta aztán elmondani az igazságot – sorolta flegmán. – De tudod mit? Most az egyszer kivételt teszek. Ugrunk pár lépést, rendben? Kezdhetnéd rögtön azzal, hogy mégis mi a fenét jelent az a rohadt SMS! – fejezte be idegesen.

-         Milyen SMS? – csörtetett be a konyhába Barbara kíváncsian.

-         Öhm, semmilyen – ráztam meg a fejem zavartan, tekintetemmel a nő mozdulatait követve. Egyenesen a hűtőszekrényhez lépett és kiemelt belőle egy palack citromos jeges teát. A pultról elvett pohárba töltött magának pár kortyot, majd visszafordult felénk.

-         Miről van szó? Engem nem vertek át ilyen könnyen – mosolyodott el, szájához emelve üdítőjét.

-         Egyetértek – biccentett Alex pofátlanul. – én is kíváncsi lennék a részletekre. Na, Mandy, kezdheted – fonta össze maga előtt karjait.

-         Mandy? – ráncoltam a szemöldököm. – Hát ez új. Mindegy. A lényeg az, hogy csak egy poénról van szó. Valaki megviccelt, de ennyi. Nem nagy cucc – legyintettem, remélve, hogy beveszik a süket dumát. Ám mivel nekem sosincs szerencsém, naná, hogy nem vált be a trükk.

-         Ennyire hülyének nézel? – dőlt neki Barbara a konyhapultnak, várva, hogy végre beavassam az igazságba.

-         Nem. Na jó, végül is de, csak ez most nem kapcsolódik ide – vallottam be, amitől leesett az álla. Alex is elképedt, viszont hamar leesett neki a dolog, így vihogva a szája elé kapta a kezét.

-         Hogy merészeled? – lökte el magát támasztékától feldúltan. – Velem nem beszélhetsz így. Tudod te, ki vagyok? A gimnáziumod igazgatója, kitüntetett pedagógus, nem mellesleg a tavalyi év… - kezdte sorolni érdemeit, amit egy laza kézmozdulattal félbeszakítottam.

-         Hagyjad már, ez tiszta kamu – közöltem vele a tényt hűvösen. – Csak egy rakás kitaláció, hogy hihetőbb legyen az alteregód. Nem dolgozol igazgatónőként, de még matektanárként sem. Egy egyszerű beépített ügynök vagy, aki túlságosan beleélte magát a szerepbe. Ennyi. És tudod mit? Nagyon is kinőhetnél már belőle. Ideje lenne, hogy észrevedd magad és ne viselkedj úgy velem, akár egy óvodással. Tudok vigyázni, nem vágom meg magam véletlenül, legfeljebb másba csúszik bele a késem pengéje. Rólam már nem kell ilyenféleképp gondoskodni, tudom kezelni a vészes helyzeteket. Joe megtanított arra, hogy muszáj felnőnöm, mert gyerekként védtelen és gyenge vagyok. Nekem sosem volt igazi életem, mindig csak a bosszú vezérelt. Bevallom, van egy afféle köd a szemem előtt, ami mindent elhomályosít, de nem érdekel. Én mindössze azért élek, hogy a célomat teljesítsem. És akár belehalok, akár nem, ebben senki nem tud megakadályozni. Főleg te nem – daráltam le idegesen, közben heves mozdulatokkal a kijárat felé igyekezve. – És tudjátok mit? Nem érdekel mit gondoltok rólam vagy Bill-ről, nekünk ez fontos. Ha ti nem vagytok képesek vállalni a következményeket, most szálljatok ki. Túl sok ember halt meg miattam, nem hagyom, hogy ti is ezt tegyétek. Szabadok vagytok, menjetek amíg még tudtok, mert higgyétek el, nemsokára késő lesz – fejeztem be az ajtófélfának támaszkodva, engedve, hogy könnyeim utat törve magunknak végiggördüljenek kipirosodott arcomon. Alex és Barbara lefagyva néztek rám, de mikor szólni akartak én egyszerűen megfordultam és kirohantam a konyhából. Még láttam, hogy Bill végig az ajtó mellett hallgatózott, de már ez sem érdekelt. Vakon rohantam fel a szobámba, magam mögött hangosan becsapva annak bejáratát. Alig láttam valamit, minden homályos volt előttem, de én nem próbálkoztam semmivel, szimplán csak lerogytam a földre és csöndesen sírni kezdtem. Egy idő után könnyeim rászáradtak arcomra és még pólómat is eláztatták, viszont ekkor végre valahára ez az egész abbamaradt. Fáradtan feküdtem fel a franciaágyra és gondolkodtam el az előbbi monológomon. Biztos vagyok benne, hogy most épp kibeszélnek minden részletet és próbálnak rájönni mi a baj velem, de tuti nem értenek semmit. Mondjuk tény, hogy ezzel én magam is így vagyok. Talán csak egy hosszadalmas sírásra volt szükségem, ki tudja. Az eddigi stressz alaposan felgyülemlett bennem, valószínűleg így vezettem le. Amint tudatosult bennem, hogy miket vágtam szegény Barbara fejéhez, rögtön mardosni kezdett a bűntudat. Ja, na meg persze az éhség. Régóta voltam ide bezárkózva, biztos vagyok benne, hogy a többiek ebédeltek, sőt, akár még uzsonnáztak is ez idő alatt. Már épp rávettem volna magamat békés kis szobám elhagyására, mikor kopogtak az ajtón.

-         Szabad! – szóltam ki rekedten. Előre féltem, hogy melyikük akar beszélni a fejemmel, de azért bíztam benne, hogy Bill lép be a helyiségbe. Talán még vele járnék legjobban. Legnagyobb meglepődésemre viszont Barbara látogatott meg, kissé zavart állapotban. Szótlanul és kissé megilletődve sétált hozzám, majd ült le mellém az ágy szélére. Kíváncsian tápászkodtam fel én is, hogy szembefordulhassak vele.

-         Figyelj, Amy – kezdett bele lehajtott fejjel.

-         Ne mondj semmit – mosolyodtam el halványan.

-         De én… - próbálkozott ismét, csodálkozó tekintettel.

-         Nincs de – ráztam meg a fejem nyugodtan. Úgy látszik feladta végre, mert átadta a szót.

-         Nem is tudom, hogy mondjam – vakartam meg tarkómat zavartan. – De sajnálom. Tényleg, igazán – néztem szemébe, tudatva vele, hogy nem gondoltam komolyan semmit, amivel esetleg megbántottam, mert tényleg nem állt szándékomban, csak ki voltam akadva. – Nem akartam rosszat, csupán összezavarodtam. Kérlek ne haragudj, nagyon bunkó voltam, bevallom, nekem sem estek volna jól ezek a dolgok. Bocsáss meg, Barbara, többször nem fordul elő – ígértem neki. Azt hiszem megértette, mert biccentett egyet, aztán váratlanul a nyakamba borult. Hirtelen nem tudtam hova tenni heves reakcióját, de azért esetlenül visszaöleltem. Meghitt pillanatunkat egy éles csipogás zavarta meg.

-         Juj, bocsi! – haraptam be ajkam, miközben elvörösödtem. Ő kedvesen mosolyogva legyintett egyet, olyan „nézd csak meg” stílusban. Kapkodva emeltem le telefonomat az éjjeliszekrényről s nyitottam meg a bejövő üzenetet.

„Remélem nem avatsz be senkit a mi kis titkunkba. Ez a kettőnk játéka, a kis fiúkádnak meg a többinek semmi köze hozzá. Vigyázz magadra, drágám, hamarosan jelentkezem. Vagy üzenetben, vagy küldök valami „meglepit”. Gondolom örülsz.

Nagy Rajongód: Joe. xx”

-         Ez mi? – kérdezte Barbara, mire ijedten kezdtem takargatni mobilom kijelzőjét. Késő volt, ugyanis már rég elolvasta.

-         Semmi – ráztam fejem vadul.

-         Amanda, ne játsszuk el megint! – szórt szikrákat a szeme.

-         Oké, csak ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek. Főleg nem Bill-nek! – eskettem meg feladva elveimet.

-         Oké, cserkész becsszó, de mondjad már! – toporzékolt idegesen. - Szóval? – vonta fel a szemöldökét türelmetlenül. Tehetetlenül sóhajtottam, majd belekezdtem. Nem érdekel, mit mondott, vagyis írt Joe a „kettőnk dolgáról”, úgy éreztem, ennyivel tartozom Barbarának. És jól tettem, hogy őt is beavattam a dologba. Némán tűrve hallgatott, majd biztatóan megsimogatta a hátam, amiről nem is tudtam, hogy ennyit jelenthet. Ezek után levezetett engem a konyhába és adott valami kaját, hogy éhen ne haljak. Tudtam, hogy még nem zártuk le a témát, de egyszerűen erre ő sem tud mit reagálni. Azért a „meglepetésre” még kíváncsi leszek. Ha akkor nem purcanok ki, szerintem sosem. Kábé teljesen biztos vagyok benne, hogy nem egy szelet csokival fog meglepni, hanem valami „ütősebbel”. Csak az a baj, hogy szó szerint…

10. fejezet: Költözés a bandával

Sziasztok! :)
Bocsi a késésért, tudom, hogy régóta nem volt új rész, de... na jó, nincs de. Igazából sokáig húztam ezt a fejezetet, mert nem jött ihlet, szóval röviden annyi, hogy kérlek ne haragudjatok az unalmassága miatt, ebben inkább megmagyarázom a dolgokat, nem a cselekményt vezetem tovább. Ilyen is kell, vagy nem? Na mindegy. Azért még végezetül annyi, hogy IDE mindenképp nézzetek be, és nagyon szépen köszönöm a 2000-nél is több oldalmegjelenítést! <3 (Tudom, reklámot ígértem, de ezt inkább hagyjuk. :D ) Ennyi voltam, jó olvasást!
xoxo: ~ Purple Strawberry

-         Megérkeztünk! – csapta be Bill maga mögött a kocsi ajtaját. A nagy robajra természetesen mi hárman is magunkhoz tértünk és bágyadtan kimásztunk a négy kerekén guruló fémdobozból. Nem érdekel, hogy normál körülmények között Alex vérig sértődött volna a megnevezésen, most igazán megengedhettem magamnak, hogy minden szembe jövő dolgot szidjak bármiféle ok nélkül.

-         Mi ez a hely? – kérdezte Barbara az előttünk tornyosuló kétemeletes építményre célozva.

-         A hétvégi ház – magyarázta Bill, miközben a csomagtartóba gyömöszölt táskákat és zsákokat rángatta ki eredeti helyükről.

-         Nektek olyanotok is van? – csodálkozott Alex felém fordulva.

-         Hát, aha. Pár éve vásároltuk fel az ingatlant és néha lejövünk ide egy-két napra, ha már nagyon elegünk van a világból – mosolyodtam el emlékeimbe borulva.

-         Nagyon szép… – kezdett bele édesen.

-         …de te még szebb vagy – forgatta Bill szemeit unottan, miközben egy elég súlyosnak tűnő zsákot nyomott Alex kezébe. – Igen, mind tudjuk, hogy Amy van olyan szép, mint egy kocka alakú épület a hozzá való gazzal benőtt kerttel, de most nincs időnk udvarolgatni egymásnak – adott át nekem is egy bőröndöt. – Szóval szépen bepakolunk, eldöntjük ki hol alszik, aztán végre pihenhetünk egy kicsit. Már nagyon elegem van ebből a napból – magyarázta lecsapva a csomagtartó fedelét. Hát igen, ezzel nincs egyedül.

-         Nyugi, William, már biztonságban vagyunk, nem lesz baj – lépett mellé Barbara kedvesen. Ezt viszont már én sem hagyhattam szó nélkül.

-         Ja, egyetértek – erősítettem meg mondandóját, mire mind felém fordultak. – De egy gyors kérdést, ha szabad. Neked mégis honnan a fenéből van ennyi hideg véred? – kértem számon az ex-igazgatónőmön a dolgot, ami tényleg érdekelt.

-         Nem hiszem, hogy mondtam már, – sütötte le a szemét zavartan. – de ügynök vagyok. A hírszerzésnél dolgozom, most is épp küldetésen voltam. A feladatom Joe közelébe férkőzni és minél több információt megtudni róla. Gondolom rájöttetek, hogy Kicsi Joe-ról van szó, a maffiafőnökről, de ennél többet igazán nem árulhatok el. Már az is épp elég baj, hogy valahogyan belekeveredtem ebbe az egész helyzetbe – vonta meg vállát kínosan, míg mi többiek döbbenten néztünk rá. – Ám ha már itt tartunk. Mi a francot akartak tőletek azok az emberek a bulin? Egyáltalán nem normális, hogy egy gimnazista lány 18. születésnapjára terroristák rontsanak be! – emelte fel hangját.

-         Ja, normálisról pont egy iskola igazgatónőjének álcázott titkos ügynökkel fogok beszélgetni! – vágtam vissza élesen, mire felvonta szemöldökét.

-         Tudod, Christina, mindig is tudtam, hogy szemtelen vagy, de hogy ennyire? Ez hallatlan – csapta össze tenyereit, olyan „pedagógusosan”.

-         Állj, állj, állj! Álljunk csak meg egy pillanatra! – szakította félbe Alex heves mozdulatokkal, aminek következtében a kezében tartott csomag hangos puffanással ért földet. – Van még valami, amit nem értek. Most akkor Tinának hívnak, vagy hogyan? Csak mert az előbb Bill valami „Amy”-ről magyarázott, de javíts ki, ha tévedek! – tette csípőre kezeit gúnyosan, ami őszintén szólva tőle kicsit rosszul esett. Bárkivel szívesen  elveszekednék órákig, van amikor egész jól szórakoztat pár ember hülyesége, de ő teljesen más eset. Vele nem akarok haragot tartani, épphogy elkerülném az összes kínos szituációt, amit lehet.

-         Jó, figyelj, mindent elmagyarázok – sóhajtottam egyet megadóan.

-         Azért nem mindent – köhintett egyet Bill. – Amúgy csak engem zavar, hogy még mindig a kocsi mellett ácsorgunk? Mert már rég bemehettünk volna ott megbeszélni a dolgokat – jegyezte meg mellékesen, pár „hagyjál már!” pillantást elnyerve jutalmául. Ezután inkább visszavonult és szót engedett nekem, így belekezdtem a magyarázkodásba.

-         Az igazi nevem Amanda Pierce és nem Christina Blake. Bill sem William Blake, hanem valódi vezetékneve Ray, szóval nem is vér szerinti apám, csak az örökbefogadóm. 14 éves koromban kerültem hozzá, miután Joe az embereivel megölette a családomat. Már akkor eldöntöttem, hogy bosszút állok rajta, bármi áron. Saját kezeimmel akarom megölni őt, látni, hogy úgy szenved, ahogy a szüleim és a kisöcsém annak idején, még pár évvel ezelőtt. Szerencsémre Bill az, aki segítségemre van ebben. Egy kisebb kémhálózat vezetője, ahová engem is felvettek, így kitanítva a gyilkolás és rejtőzködés mesterségére. Egy ideje már terepen is dolgozom, rengeteg tervét dugába döntve ezzel Kicsi Joe-nak. A legutóbbi küldetésemmel már nagyon közel járhattam volna ahhoz, hogy megtaláljam, de egy férfi, bizonyos Oliver Jeason, keresztülhúzta számításainkat és elraboltatott minket. Valami rideg bunkerben ébredtünk, ahonnan aztán megszökve visszatértünk a való életbe és megpróbáltunk az átlagemberek közé olvadni, Blake-családként. Onnantól meg tudjátok a történetet. Szülinapi buli, kitör a balhé, menekülés és itt vagyunk. Dióhéjban ennyi az életem. Bill-léről nem mondhatok semmit, minden apró részletet borzasztóan titkol. Annyit tudok, hogy ő is haragszik Joe-ra, és bármit megtenne, hogy holtan lássa – fejeztem be már egy ideje a kerítésnek támaszkodva, végre levegőhöz jutva. Nem érdekelt, milyen összecsapott és érthetetlen volt ez a hirtelen önéletrajz, az, hogy mennyit értenek meg belőle az ő gondjuk, nem az enyém.

-         Hát… - szólalt meg végre Barbara. – Ti sem vagytok semmik, az tuti – biccentett elismerően, kezébe kapva egy táskát. Még egyszer rám kacsintott, majd berúgta a felújításra szoruló kertkaput és belépett a telekre. Bill megkönnyebbülten követte, hisz ő már mióta erre várt, én pedig kettesben maradtam Alex-szel. Sokáig csak csendben pásztáztam a földet, várva reakcióját, mire végre megszólalt. Hangja nem volt se csalódott, sem rémült, esetleg ideges, csak a jól megszokott simogató, enyhe dallamosság csendült fel, amit én annyira szeretek.

-         Fura egyedüliként normálisnak lenni köztetek – mosolygott rám különösen, a többiek után indulva. Leírhatatlan örömöt éreztem ebben a pillanatban. Olyasfajta megkönnyebbüléssel töltött el a tudat, miszerint nem akadt ki a hazugságomon és valami kis minimális bizalmat táplál még irányomban, hogy rájöttem; a tegnapi volt életem legjobb szülinapja. Minden megvolt benne, ami egy magamfajta lánynak kell. Keserű kávé, randi az álomsráccal, buli a haverokkal, egy kis adrenalin, újabb szökés, nem várt költözés és életem kitálalása a dirinőmnek. Hát vágyhatnék még ennél többre? Nem, nem hiszem. Jó ez így, ahogy van.

-         Üdv szerény hajlékunkban! – dobta le Bill táskáját a kanapéra. – Na végre megérkeztünk. Tudjátok milyen égő volt odakint megbeszélni a dolgaitokat? Eskü féltem, hogy valamelyik szomszéd meghall minket és feljelent. „Ezek vajon mit szívtak?” Tuti eszükbe juthatott valami hasonló – röhögött. – Hát ja, végül is jogos. Nem mindennapi négy ember társalgása, akik közül kettő állítólag bérgyilkos, a harmadik titkos ügynök és az utolsó, hát nem is tudom. Egy nagyszájú divatmajom – csóválta fejét mosolyogva, mire összeszaladt a szemöldököm. Hé, azért Alex-et ne sértegesse már!

-         Biztos vagy benne? Csak mert te többet pipiskedsz a tükör előtt reggelente, hogy merre legyen zselézve a hajad, mint mi hárman együttvéve – vágott vissza az pimaszul.

-         Tudod, kivel beszéljél így…! – ugrott volna neki Bill vadul, de Barbarával még épp időben visszafogtuk. Alex a győztesek levakarhatatlan vigyorával dobta le magát az egyik sötétszínű fotelbe, várva a további utasításokat.

-         És most? – próbáltam oldani a feszültséget átlátszóan, bár ennek ellenére sikeresen.

-         Fönt van két háló, egy fürdő és ilyesmik – sóhajtott nevelőapám unottan. – Gondolom egyértelmű, hogy lesz a szobaelosztás – mormogta. – Én Barbarával, te pedig a bájgúnárral – mutatott ránk tehetetlenül. Láttam Alex arcán, hogy a „bájgúnár” kifejezésre még visszavágna, de gyorsan letapasztottam kezemmel a száját, mert éreztem, még egy beszólás, és a kanapén alszik. Jobbik esetben. A rosszabb, ha a halakkal, ugyanis Bill profi bérgyilkos, simán kicsinálhatná őt minden nyom nélkül, persze ha hagynám neki.

-         Na, egy-kettő, mire vártok, talán tapsra? – csapta össze tenyereit Barbara. – Menjetek már, hallottátok a főnököt, lámpaoltás van. Meg amúgy is, nem tudom ti hogy vagytok vele, de én hulla vagyok. Nyomás fel, sipirc! – intett mosolyogva, belőlem egy elég furcsa arckifejezést kiváltva. Tegnap múltam 18, miért kezel mégis úgy, mint egy óvodást? Biztos valami pedagógusi átok…

Bágyadtan kaptam fel bőröndjeimet a földről és indultam meg az emelet irányába. Hangosan trappoltam a lépcsőn, ráébresztve a többieket, hogy talán nekik is utánam kéne jönniük, majd nyitottam be a hozzám legközelebb eső hálószobába. Közepén egy előre bevetett franciaágy, azzal szemben egy hatalmas gardrób, egy könyvespolc tv-vel és egy lyukacsos, fehér függönnyel leplezett erkélyajtó voltak találhatók odabent. Táskáimat halkan lerakva a teraszhoz léptem, és kibámultam a sötétségbe. Csupán pár apró, fényes folt világította meg az éjszakát, vagy inkább korai hajnalt, ami bevallom, igencsak szép látvány volt. Vidáman fordultam hátra, hogy Alexnek is megmutassam a kilátást, de ő addigra már az ágyon keresztben elterülve aludta az igazak álmát. Inkább csak mosolyogva magamba fojtottam a szót és lekapcsoltam a villanyt. Cipőmből kilépve fáradtan feküdtem be mellé és hajtottam fejem a mellkasára. Egyenletes szívverése megnyugtatott, közelsége és melegsége elálmosított. Nem sok kellett hozzá és én is kidőltem. Elég volt a mai, vagyis pontosabban tegnapi napból.