6. fejezet: Új külső, új élet

Sziasztok, ismét itt. :) 
Tudom, kicsit gyorsan jönnek a részek, ezért most le fogom majd állítani magam, és nem ígérgetek ilyen felelőtlenül. :') Itt a következő rész, remélem elnyeri majd  a tetszéseteket, bár én személy szerint elég gyengének érzem. :S Köszönöm az előző bejegyzéshez érkezett kommenteket, tényleg nagyon aranyosak voltak, de arra is meg szeretnélek kérni titeket, hogy oldalt iratkozzatok fel! 
Ennyi voltam, jó olvasást mindenkinek! <33 xoxo: ~ Purple Strawberry


Bill-lel éppen egy gyorsétterem kasszájánál álltunk sorba, rég magunk mögött hagyva Joe birtokát. Miután kezünkbe nyomták jól megpakolt tálcáinkat, egy őszinte mosollyal megköszöntük a gyors kiszolgálást, majd ülőhely után kutattunk.  Szerencsére a nap ezen késői szakaszában már nem igazán járnak erre itt lakók, csupán átutazóban lévő vándorok. Hamar ki is választottuk a megfelelő box-ot, ahonnan kényelmesen ráláttunk a falra szerelt kisebbfajta televízióra és falni kezdtünk. Utoljára tegnap este ettem pár falatot Oliver estélyén, különös belegondolni, hogy azóta mi minden is történt. Rá kellett jönnöm, hogy Joe emberei ismerik az arcunkat, tudják a neveinket és még mérgesebbek ránk, mint amennyire ezelőtt voltak. Hát igen, a szökés és a verekedés nem éppen a legkedvesebb gesztusok, amiket egy fess úriember, és egy kifinomult dáma megtehetnek. Na nem mintha mi azok lennénk…

-         Min agyalsz ennyire, kölyök? – kérdezte Bill két harapás között.

-         Semmin, semmin, csak időközben rájöttem, hogy utálom a hamburgert – zökkentem ki bambulásomból mosolyogva. – Műanyagot nem eszek, tudod jól.

-         Jaj, Amy, hogy neked semmi se legyen jó – csóválta fejét rosszallóan. – Tessék, itt a sült krumplim. Edd meg ezt – tolta elém saját tányérját. Vidáman átlapátoltam a tartalmát az enyémre, majd azt az undorító szendvicset Bill kezébe nyomtam. Ő jóízűen megette, aminek egyáltalán nem értem az okát. Én tök jól elvoltam a ketchup-be mártogatott burgonyámmal, pont illett a híradó bámulásához.

„ – Kedves nézőink! Felhívnánk mindenki figyelmét arra a veszélyre, ami a környéken fenyeget – szólalt meg egy fiatal bemondónő a tv-ben, teljesen átszellemülten. – Most kaptuk a hírt, hogy bizonyos személyek nagy veszélyt jelenthetnek ránk. Egy férfiról és egy nőről van szó, mindketten közveszélyesek. Az úrról már elkészült a portré, nyugodtan figyeljék meg – mutatott a kamerába egy egészen profi arcképet. Ha hunyorogni kezdtem, egészen hasonlítani kezdett a rajz… Basszus, nem igaz! A kép Bill-t ábrázolta! Könyökömmel oldalba böktem, mire tekintetét végre ő is a tv-re szegezte. Ugyanúgy ledöbbent, akárcsak én. – A férfinek, mint mondtam már, társa is van. Egy tinédzser évei végét járó, fekete hajú, zöld szemű, igen csinos leányzó. Róla még nem készült el a fantomkép, de nemsokára szolgálhatunk majd pontosabb személyleírással is. És most következzen az időjárásról… ”- vigyorgott a nő, bevégezve az előbbi igen fontos hírt, amire öt egész percet ha szánt… Hű.

-         Indulunk. Most – rángatott fel Bill idegesen az asztaltól, aminek egyáltalán nem álltam ellent.

-         Nyugi már! Még nem fagyiztunk – szomorkodtam.

-         Ma már nem fogunk. Hazamegyünk aztán eltűnünk. Vitának helye nincs, így is sokan megláthattak idefele jövet – lökte ki maga előtt az ajtót, engem továbbra is maga mögött vonszolva. A sötét utcákon ő még mindig magabiztosan baktatott, egészen egy, a közelben álló taxiig. Ott aztán bekopogott az ablakon, (a sofőr persze a volán mögött már rég elaludt,) és kinyitotta az ajtót. Gyorsan bepattant az anyósülésre, míg én hátul nyomoroghattam.

-         Hová megyünk? – ásította a taxis fáradtan. Már annyira nem volt magánál, hogy Bill-nek háromszor el kellett magyaráznia a lakcímet, míg felfogta egyáltalán, hogy tényleg ül mellette valaki, nem csak álmodik. Ekkor végre elindulhattunk. Az első pár percben csigatempóval haladtunk, a biztonság kedvéért, majd mikor vezetőnk észhez tért, repeszteni kezdtünk a sötét és kihalt utakon. Unottan bámultam ki az ablakon, igyekezve azon, hogy el ne aludjak. Nehéz feladat volt, ugyanis az autó elnyűtt, mégis kényelmes kárpitja, a rádióból szóló dal ritmusa és a környéket uraló éjszaka elég álmosítóan hatottak rám. Egyre elnehezedő szemhéjaimnak alig bírtam parancsolni, egyetlen ébren tartó mozdulatom a hirtelen fékezés miatti ülésről való leesés volt.

-         Aúú, most meg miért álltunk meg? – nyöszörögtem fájdalmasan.

-         Bocs kölyök, de ide muszáj bemennem – szállt ki Bill a kocsiból, az ajtót hangosan becsapva maga mögött. Lassan feltápászkodtam és visszahuppantam a székre. Kíváncsian néztem, hogy nevelőapám melyik épületbe rohan be, ám kicsit meglepődtem. Egy egyszerű vegyesbolt 24 órás nyitva tartással. Nem értettem. Öt perc sem telt bele és már visszatért egy fehér műanyag szatyorral a kezében. Gondoltam majd otthon elmondja mit vett, nem akartam a taxis előtt jelenetet rendezni, hisz még két sarok, és ott vagyunk.

-         Köszönjük a fuvart – mosolyogtam egy utolsót a sofőrre, aki kedvesen visszabiccentett. Bill még rendezte a számlát, és elindult utánam az emeletre. Ugyan nem hosszú ideje jártam itt, de mégis hiányzott a lakás, a maga sajátos bájával. Fáradtan terültem el a kanapén, mikor ő még csak a szatyrát rámolta ki.

-         Tessék, kölyök, majd holnap megcsináljuk – dobott felém egy kisebb dobozt. Unottan elkaptam a levegőben, majd leolvastam róla az adatokat.

-         Hajfesték? – csodálkoztam. – Minek nekem szőke hajfesték?

-         Amiért szükséged van kamuszemüvegre és unalmas ruhákra is – nyomott a kezembe egy hipszter szemcsit. Tudjátok, az a fekete keret, dioptria nélkül.

-         Aha, biztos – bólintottam értetlenül. – És te?

-         Lenyalt séró, barna, könyökfoltos zakó és ugyanolyan divatdarab – mutatott fel egy doboz hajzselét, majd célzott az én egyedi kukkerkeretemre. Ezután még magyarázott valamit a biztonságról, titkos személyazonosságról, költözésről és hasonlókról, de ezekre már nem figyeltem. Végleg elnyomott az álom.

„ – Amy! Amy, gyere már! – ugrott nyakamba legjobb barátom, Nathan. – Elkésünk a vacsiról – mosolygott szokásához híven olyan angyalian, hogy az ember szíve menten meglágyult tőle.

- Oké, menjünk! – fogtam meg a kezét vidáman, majd boldogan szökdécselve elindultunk hazafelé.

- Sziasztok, gyerekek, örülök, hogy megjöttetek végre – ölelt át minket anyu. – Na, gyerünk, üljetek szépen asztalhoz, mindjárt készen vagyok – tessékelt minket az ebédlőbe. Számomra a szék túl magasnak bizonyult, ráadásul elég ügyetlen is voltam, ezért csalódottan ugráltam, hátha sikerül végre elérnem valamit. Nathan-nek persze nem voltak ilyen problémái. Ő már helyét elfoglalva nevetett ki bénázásom miatt, és ezen persze én rögtön elsírtam magam.

- Ne röhögj, segíts nekem! – szipogtam szomorúan, amin Nath-nak megesett végre a szíve. Megmutatta, hogy a szék lábai között lévő vékony kis rúdra álljak rá először, majd utána lökjem fel magamat, mert így egyszerűbb lesz. Igaza volt. Elégedetten és győzelemittasan lógattam lábaimat, ahogy ő maga is tette. Szerettem Nath-et. Mindig ott volt, ha kellett, folyamatosan megnevettetett, minden apró trükkre megtanított, és akár még verekedett is volna értem az oviban. Hát igen, az ötéveseknek nincs túl nehéz élete. Egész nap csak játszunk, beszélgetünk, aztán jön az uzsonna és közben persze sokat nevetünk. Én Nathan viccein, ő pedig az én bénázásaimon. Már azt is eldöntöttük, hogy majd együtt megyünk iskolába, aztán gimnáziumba, egyetemre, majd összeházasodunk és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Akkor majd örökké együtt játszhatunk és nevethetünk. Boldogok leszünk, csak én meg Nathan. Ő az én leges-legjobb barátom!”

Szomorúan riadtam fel. Olyan szép emlék játszódott le álmomban, rég nem jutott eszembe ilyesmi. Csalódottan észleltem, hogy túl éber vagyok a visszaalváshoz, ezért inkább felkeltem és kinyújtóztam. A falióra szerint 9 körül járt az idő, és én még mindig a nappali közepén ácsingóztam. Tegnap este (vagyis pontosabban ma hajnalban) sikerült a kanapén bealudnom, ezért szememmel Bill-t kezdtem el keresni. Gondolom benne volt annyi erő, hogy a szobájáig elvonszolja magát, mivel az ajtaját gondosan becsukva találtam. Fülemet odatapasztottam, és hallgatózni kezdtem. Biztosan az igazak álmát alussza, mert odabentről édes szuszogás szűrődik ki. Inkább úgy döntöttem, hogy hagyom őt pihenni, és elindultam lezuhanyozni. A vörös ruhából egy otthoni szerelésbe vedlettem át magam, és leültem reggelizni. Mikor épp elfogyasztottam a szendvicseimet és a mesecsatorna unalmas ismétléseit bámultam, egy fél-zombi Bill lépett ki az ajtaján és ment a konyhába kávét készíteni.

-         Reggelt! – morogta mellém huppanva.

-         Neked is – mosolyogtam. – Hogy aludtál?

-         Klasszul – vont vállát, belekortyolva fekete, koffeindús italába.

-         Az remek. Mi jót tervezel mára? – érdeklődtem kíváncsian.

-         Teljes átalakítást – válaszolta kurtán. Ezt nem nagyon értettem, de pár óra múlva kiderült. Addigra mindketten máshogy néztünk ki, nehéz volt felismerni minket. Bill, mint már tegnap említette, lenyalt, sötét frizurával, barna zakóban és szemüvegben feszített. És én pedig… hát, én tényleg megváltoztam. Elhagyva hátam közepéig érő, dús, fekete loboncomat, most szőkére festett, vállig érő hajjal, göndören (!) álltam a fal mellett. A hipszter darab persze rajtam is ott díszelgett, ruházatom pedig egyszerű volt. Farmernadrág, fekete-fehér csíkos rövid ujjú póló és vászon tornacipő. Csak aki régóta ismer, az vett volna észre hasonlóságot a régi és az új énem között.

-         Indulhatunk? – tette le Bill a telefont, amin eddig az ügyeit intézte.

-         Persze – biccentettem vállat vonva. Jó, igazából semmi kedvem nem volt elmenni ARRA a helyre, de muszáj volt. Ehelyett akár még kétszer megszöktem volna Joe szállásáról, de sajna nem én döntök erről. Így hát zenét hallgatva éltem túl az utat, ami a hatalmas épületig vezetett. Bill-lel együtt léptünk be a kapun, majd végigsétáltunk egy hosszú folyosón, ami mondanom sem kell, így késő délutánra elég kihalttá vált.

-         Szabad! – hallottunk meg egy kedves női hangot, ami nevelőapám előbbi kopogására adott választ. Benyitottunk.

-         Á, üdvözlöm önöket! – mosolygott ránk a bent tartózkodó hölgyemény. Hm, egész csinos volt. Körülbelül Bill korabeli, vékony, sötétszőke hajú nő, szürke szemekkel és cinkos mosollyal. Mivel nem csak én vettem észre, hogy „jó nő”-ről van szó, gyorsan oldalba böktem a mellettem állót is, hogy rá ne merjen hajtani, mert csúnya vége lesz. Bill szerencsére kapcsolt, ezért csak vigyorogva visszabiccentett a köszönésre.

-         Jó napot! – mosolyogtam a tőlem telhető legkedvesebb módon.

-         Kérem, foglaljanak helyet! – mutatott az asztalával szembeni két fotelre, ahova mi kelletlenül leültünk.

-         Szóval, hadd kezdjem ott, hogy meglepetésként ért a hirtelen jelentkezésük, de ilyen önéletrajzokat egyszerűen nem utasíthattam vissza – mondta a nő diadalittasan, mire én sandán nevelőapámra pillantottam. Aha, szóval tuti mindkettőnkről olyat írt, hogy „atomfizikusok”, „Oscar-díjas színészek” meg ilyen hasonlók vagyunk. Hah, szuper. Amúgy ez az aranyos kisasszony még vagy órákig beszélgetett Bill-lel, volt amikor felnevettek, volt amikor komolyabbra vették a szót, de azért mindketten jól érezték magukat. Én közben persze azon izgultam, hogy menjünk már haza végre, mert ezt nagyon unom. Csoda, vagy sem, de végül így szólt a nő (mint utólag kiderült, Miss Barbara Simmons) :

-         Gratulálok, Mr. Blake, Ön ezennel fel van véve. Kérem, írja alá ezt a papírt, és jövő héttől akár már be is állhat dolgozni – nyújtott felé egy okmányt, amit Bill mohón kitépett a kezéből. – Te pedig, Christina, kérlek szokd meg a tudatot, miszerint hétfőtől hivatalosan is a gimnáziumunk diákja vagy! – rázta meg a kezem boldogan, mire én álvigyort erőltettem a képemre. Akárhányszor voltam eddig életveszélyben vagy estem komoly dilemmába, biztos vagyok benne, hogy ennél nagyobb kihívást keresve sem találhattam volna magamnak. Pedig higgyétek el; nem én ragaszkodtam ehhez. Tizenkettedik bé, bárkik is vagytok, kezdjetek el félni, mert az új osztálytársatok most átírja a suli hiearchiáját.