9. fejezet: A "meglepetés" buli

Sziasztok! :)
Megérkeztem a legújabb fejezettel, ami hiper-szuper hosszú lett. Remélem nem haragszotok, de ez a rész hosszabb, mint bármely másik kettő együtt véve. A legutóbbi bejegyzésem óta (1. Díjam ^^) kaptam még három továbbit, amiket köszönök ~ BlueBerry -nek, Cassie.-nek és LBS-nek. Nekik küldöm a fejezetet, és persze °Hug Me°-nek, aki a blogom új design-jáért felelős. <3 Nekem személy szerint nagyon tetszik, remélem ti is ugyanígy vagytok ezzel. Jó olvasást mindenkinek! :)
xoxo: ~ Purple Strawberry

Életem eddigi legeseménydúsabb születésnapján vagyok túl. És hogy ez jót vagy rosszat jelent? Tudjátok mit, inkább nem lövöm le a poént. Majd rájöttök magatoktól is…

Reggel az ébresztőóra hangjára ébredtem. Fáradtan és nyűgösen kecmeregtem ki az ágyból, a konyha felé véve az irányt. Szőke (még mindig fura belegondolni) sörényemet nagyjából sikerült hátrasimítanom az arcomból, és valóban nem ártott, hogy végre láthattam is valamit. Unottan pöcköltem le a polcról a bontatlan zacskó kristálycukrot, ami hiba volt. Talán ha székre állok, és úgy emelem át a pultra a kis csomagot, nem történik meg az a szerencsétlen véletlen, hogy a fejemre borul az egész, tartalmával mind engem, mind a padlót beborítva.

-         A francba, már csak ez hiányzott – morogtam magam elé, a kézi porszívó után kutatva. Mikor megtaláltam a kis kütyüt, az berregve elindult és finoman szívni kezdte a levegőt. Lassan és komótosan takarítottam fel magam után a mocskot, majd döntöttem úgy, hogy ma keserűen iszom meg a reggeli kávémat.

-         Jó reggelt, kölyök! – lépett be a konyhába Bill. Egész frissnek tűnt. Velem ellentétben nem pizsamában parádézott ilyenkor, hanem farmerben és valami ízléses pólóban. Haja nem volt hátranyalva, sokkal inkább szerteszét ágazott, kissé kócos hatást keltve. Jó neki, hogy legalább aludt valamennyit az éjszaka. – Csinálsz egyet magadnak is? – kapta fel a bögrém nevetve, amit egy korty után meg is bánt. – Fúj, miért nem raktál bele cukrot? Rohadt szar ez így – rázta fejét undorodva.

-         Mert elfogyott – vontam vállát, visszavéve a sötét löttyöt.

-         Mi az, hogy elfogyott? Hisz tegnap vettem… - értetlenkedett szerencsétlen.

-         Sajnálom, úgy tűnik a rossz memória a korral jár – paskoltam meg arcát finoman, miközben megkerülve őt, a mosogatóba tettem a kiürült poharat. Jó, ez kicsit gonosz volt, ráadásul nem is igaz, de erről neki nem kell tudnia.

-         Oké. Most szépen úgy teszek, mintha nem sértődtem volna meg, de csak mert szülinapod van – kezdett bele fontoskodva. – Tudom, hogy nagy nap ez a mai, meg minden, de sajnos magadra kell, hogy hagyjalak. Barbarával van randim, remélem megérted – mondta felém sem fordulva, pár szelet pirítóssal bajlódva.

-         Ja, hogyne. Nyugodtan hagyd ki a 18. születésnapomat, a barátnőd sokkal fontosabb nálam – fújtattam idegesen. – Remélem jól érzitek majd magatokat, az én érzéseimmel ne is foglalkozz – dramatizáltam túl a helyzetet, bevallom, kissé jogtalanul. Bill sincs hozzám láncolva, nyugodtan lehet magánélete, nem azt mondom. Csak mondjuk kicsit rosszul esik, hogy pont ma kell ezt eljátszania.

-         Hidd el, törpe, nélkülem is jól elleszel – nyújtott át egy tányért, rajta a már elkészült sonkás szendviccsel. – Sietek haza, ne aggódj. Tudod, hogy a világért sem szalasztanám el a pillanatot, amikor rájössz, hogy legálisan is berúghatsz – nevetett saját poénján, egy puszit nyomva a fejemre. – Légy jó, ne csinálj semmi hülyeséget! – búcsúzott el a bejárati ajtót hangosan becsapva maga mögött. A konyhából kitalálva unottan vetettem le magam a kanapéra, valami nyálas mexikói szappanopera ezredszeri ismétlését megnézni a tv-ben. Reggelihez ez pont alkalmas volt, legalábbis a teleshop-nál határozottan szívesebben néztem. Teli hassal vittem ki az összemorzsált edényt a mosogatóba, majd baktattam vissza a szobámba. Gyorsan beágyaztam, raktam valami kisebbfajta rendet a helyiségben, és bújtam bele szekrényembe, megfelelő ruhadarabok után kutatva. Végül egy hosszú ujjú, fekete blúz, egy piros farmer és egy pár telitalpas bakancs mellett döntöttem. Hamar magamra zártam a fürdőszoba ajtaját és fogtam neki a zuhanyozásnak. A testemen végiggördülő hűvös vízcseppek végre valahára felébresztettek, a fejemen használt csalános sampon pedig lenyugtatott valamelyest. Frissen és üdén léptem ki a zuhanyzóból, kisebb tócsákat hagyva magam mögött a padlón. Ráérősen húztam magamra ruháimat, majd szárítottam meg hajamat. Egyszerűen kifésülve hagytam, hisz úgy szeretem igazán, majd vérvörös rúzzsal és szempillaspirállal sminkeltem. Épp időben távoztam a fürdőből, mert a következő pillanatban csengettek. Boldogan szökelltem ajtót nyitni, de meglepetésemre Alex állt odakint, csak rám várva.

-         Rég láttalak, aranyom – lehelt egy apró puszit az orromra. Én önkéntelenül is elmosolyodtam, de lányos zavarom legyőzése után sikerült elrontanom ezt a szép momentumot.

-         Mit keresel itt? – húztam sunyi félmosolyra a számat, habár tisztában voltam ittléte valódi okával. Biztos vagyok benne, hogy Amber küldte rám, amíg ők megszervezik a bulimat. Túl sok filmet láttam már, ahol egy randival terelik el a lány figyelmét, hogy semmit se vegyen észre az egészből. Hát bocs gyerekek, de engem nem lehet ilyen könnyen átverni.

-         Ööö… - gondolkodott valami értelmesnek tűnő válaszon. – Hiányoztál? – próbálkozott irtó édesen, amin elnevettem magam.

-         Tegnap láttuk egymást, ne szórakozz! – vigyorogtam továbbra is. – Keresel még valami kifogást, vagy bevallod végre, hogy Amber bérelt fel téged elterelés gyanánt? – szegeztem neki határozott kérdésemet, amin döbbent egy nagyot. Végül zavartan elröhögte magát és bal kezével dús, sötét hajába túrt egyet.

-         Jó vagy, tudod? – ölelte át vállamat továbbra is nevetve, ezzel elérve nálam egy levakarhatatlan, de igen büszke vigyort, ami sokáig ékesítette a képemet. Ezen kívül mondtam már, hogy imádom a srácot? Mindig olyan lehetetlen programokat talál ki. Ma pont görkorcsolyázni vitt el egy fedett pályára, ahol persze kimaradhatatlan volt a nyálas popzene és a normálisnál kétszer drágább büfék sokasága. Hát igen, ez persze romantikusan is elsülhetett volna, ha mondjuk, nem is tudom, álltam volna valaha korcsolyán! E nélkül viszont végtelen röhögésbe és szerencsétlenkedésbe torkollott az egész. Ha őszinte akarok lenni, a fenekemen többször csúsztam, mint magukon a kerekeken, de ugye Alex nem küszködött hasonló problémákkal, hisz fantasztikus trükköket produkált a pályán, már amikor nem a kezembe kapaszkodva kellett engem vonszolnia. Összességben azért jól éreztük magunkat, de személy szerint a rengeteg borulástól még mindig nem tudok ülni. Na mindegy, részletkérdés.

-         Mennyi az idő? – kérdeztem mikor több órányi nyafogás után elhagytuk a pályát.

-         Szerintem még jók vagyunk. Ha most gyorsan átadom az ajándékod a többiek előtt, aztán kocsiba ülünk, pont odaérhetünk. Megfelel? – fordított maga felé séta közben. Mindketten megálltunk egy helyben és csak némán fürkésztük egymást. Rövid idő elteltével finoman bólintottam, mire mosolyogva előhúzott a zsebéből egy apró dobozt. Kissé gyűrött, fekete kartonból hajtogatott ékszercsomagolás, ezüstös betűkkel belenyomva a cég monogramja. Alex óvatosan a kezembe ejtette, türelmetlenül várva, hogy kibontsam. Kíváncsian emeltem le a tetejét, majd zavartan elmosolyodtam.

-         Tetszik? – kérdezte reménykedve.

-         Igen, nagyon – néztem rá csillogó szemekkel. – Segítenél? – fogtam fel egyik kezemmel hajamat, hátat fordítva neki. Apró bólintás kíséretében kivette a vékony ékszert dobozából és finoman a nyakam köré csatolta. Egyszerűen gyönyörű darab volt. Puha ezüstlánc, közepén medálként lelógó lapított macskaformával, aminek szemei helyén apró zöld kövecskék virították. Tudta, hogy egyszerre utálom és imádom ezt az állatot, épp ezért gondolta, hogy pont ez illik hozzám. A bennem uralkodó kétségeket és ellentmondásokat szimbolizálja, amikből valljuk be őszintén, van egy pár.

-         Köszönöm szépen! – ugrottam nyakába meghatottan.

-         Igazán nincs mit – mosolygott a hajamba. – Boldog születésnapot, Tina! – súgta, egyre eltávolodva tőlem. Tekintete a szemem és az ajkaim között cikázott. Már majdnem megcsókolt, mikor egy emlékkép jelent meg előttem hirtelen.

„- Elegem van mindenből! A csajok folyton szívják a véremet, olyan hülyék! – fújtattam dühösen, magam mögött becsapva Nath-ék lakásajtaját. Ő értetlenül szaladt utánam a nappaliba, ahol én már a kanapé díszpárnáin töltöttem ki dühömet.

-         Amy, hallod, mi a baj? – ült mellém, kirángatva kezemből egy asztalról felkapott porcelánt, amit épp a falhoz akartam vágni.

-         Jessica meg a többi kis plázacica nem hagynak élni! – akadtam ki totálisan.

-         Mit csináltak? – szorította ökölbe a kezét. – Megverjem őket? – szórt szikrákat a szeme. Válaszul csak döbbenten fürkésztem az arcát, aztán nevettem el magam.

-         Nem kell, köszi – mosolyogtam rá. Nagyon jól esett, hogy ilyen védelmező velem kapcsolatban, igazán értékeltem. Mondjuk javaslatát így utólag elfogadhattam volna, de már mindegy. – Csak az a baj, hogy az idegeimre mennek. 14 évesek, és már azzal menőznek, hogy melyikük kivel csókolózott és hányszor. Basszus, ember, nyolcadikosok vagyunk, a gimiig nem tudtak volna várni? Mármint nem mintha baj lenne azzal, amit csináltak, de akkor is – magyaráztam tehetetlenül. – Ez nem ilyen privát dolog? Miért kell ebből versenyt rendezni meg nem tudom? Legalább engem meg a többi lányt kihagyhatnának belőle, mert… - gesztikuláltam hevesen, mikor félbeszakított.

-         Most az a bajod, hogy te kimaradtál belőle? – értelmezte félre a kialakult helyzetet.

-         Nem! – tiltakoztam hevesen. – Az idegesít, hogy ennyire… - kezdtem volna bele ismét, amit megint csak megszakított. Hirtelen magához húzva ajkait enyéimre tapasztotta, ezzel elnémítva engem. Először nem tudtam mit reagálni, de hamarosan én is visszacsókoltam. Az egész nem tarthatott tovább egy-két percnél és elváltunk egymástól.

-         Na? – húzta óvatos félmosolyra a száját. Még mindig totál zavartan néztem rá, majd elröhögtem magam.

-         Komolyan ez volt olyan nagy cucc? – vigyorogtam tovább. – Hagyjuk már. Jessica és a barátnői tudod, hova mehetnek – fogott el a nevetés ismét.

-         Neked ez tényleg nem jelentett semmit? – hallottam hangjában enyhe csalódottságot.

-         Persze, hogy nem, örülök, hogy túl vagyok rajta – tettem szívemre a kezemet megkönnyebbülten.

-         Aha, persze – motyogta üveges tekintettel.

-         És mindezt neked köszönhetem – csillant fel a szemem. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – vetettem rá magam boldogan.

-         Igazán nincs mit – simította meg hajamat csendesen. Ezután a mai napon nem igazán szólt már többet hozzám. Egy hét mosoly-szünet következett, ami igazán bántott. Vajon rosszat tettem?”

Mikor magamhoz tértem és szembetaláltam magam az egyre közelebb hajoló Alex-szel, rémülten ellöktem magamtól.

-         Ne… ne haragudj, de nekem ez nem megy – súgtam szomorúan. Erre nem reagált semmit, csak autója felé vette az irányt, ahogy én is. Az egész hazaút csendesen telt. Mindketten gondolatainkba voltunk mélyedve. Végig magamat szidtam, amiért nem hagytam, hogy Alex megcsókoljon. Fogalmam sincs, miért utasítottam közeledését, de szerintem köze volt az emlékképhez. Ki tudja, talán ha neki is hagyom, amit annak idején Nathan-nek, akkor őt is elveszítem. Ezt pedig nem engedhetem, ahhoz túl fontos számomra.

-         Megérkeztünk – parkolt le Alex a házunk előtt.

-         Figyelj, mielőtt felmennénk, tudnod kell… - fordultam felé, de két ujjat finoman a számra tapasztotta.

-         Ne mondj semmit. Ha még nem állsz készen a kapcsolatra, én megértem. Komolyan gondoltam a dolgot, és ha úgy adódik, várok rád, amíg csak szükséges – mosolyodott el halványan. Olyan jól esett, amit mondott, hogy egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Boldogan szálltam ki a kocsiból, a születésnapomról teljesen megfeledkezve. Óvatosan megfogtam Alex kezét, ujjaimat az övéire kulcsolva. Kedves volt és szó nélkül hagyta, így indultunk fel az emeletre. Ráérősen forgattam el a kulcsot a zárban, majd kaptam mini-szívrohamot a látványtól. Rengetegen bújtak el a lakásban és ugrottak elő „MEGLEPETÉS!”-t kiáltozva a bútorok mögül. A hozzám legközelebb álló embert (jelen esetben Alex-et) szorosan átöleltem, amit a többiek egy tapssal jutalmaztak.

-         Boldog szülinapot! – lépett hozzánk Amber vigyorogva.

-         Úristen, ezt te hoztad össze? – kaptam szám elé a kezemet. – Nagyon szépen köszönöm! – visítottam nyakába borulva, szökdécselve egy sort.

-         Hékás, kölyök, azért ne hagyd neki, hogy learassa a babérokat! – szedett szét minket Bill mosolyogva. Az a cucc volt rajta mint reggel, mellette az igazgatónő (elnézést, Barbara) állt angyalian.

-         Nektek nem randitok lenne éppen? – bokszoltam bele vállába tréfásan, mire legyintett egy aprót.

-         Ezt a bulit nem hagynám ki – borzolta össze hajamat vidáman, amin elnevettem magam. Az este folyamán még rengeteget beszélgettem mindenkivel, csak sajna néhány ismeretlen arccal is szembe találtam magamat, akiket a büdös életben nem láttam még ez idáig. Őket inkább figyelmen kívül hagytam és igyekeztem Barbarára összpontosítani. Kiderült, hogy igazából egészen jó fej, ezért lassan kezdtem megbékélni a tudattal, miszerint Bill-lel együtt vannak. Éjfél körül kezdett a hangulat a tetőfokára hágni, mindenki táncolt és énekelt, abban sem voltam biztos, hogy akad-e még józan ember ebben a társaságban. Éppen a mosdóból jöttem visszafelé, mikor valaki hátulról megragadott, és a hálószobámba ráncigált. Arcát nem láttam a sötét miatt, de éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Ledobott engem az ágyra, majd megfontolt mozdulatokkal felkapcsolta a villanyt és rám szegezett egy pisztolyt. Mikor szemem már megszokta a hirtelen fényt, ledöbbentem.

-         Oliver… - suttogtam rémülten.

-         Mi van cica, hiányoztam? – vigyorgott ördögien. – Emlékszem ám rád, úgy bizony. Nehéz elfelejteni azt, aki ilyet tett velem – mondta, miközben fél kézzel lehúzta pólója nyakát, hogy láthassam a vállán éktelenkedő sebhelyet, amit még annak idején az én töltényem okozott.

-         Mit keresel itt? – sziszegtem idegesen.

-         Szerinted? Esküszöm, Amy drágám, simán elmehetnél a „hülye kérdések” vetélkedőjébe, mindig le tudod fárasztani az ember agyát – csóválta fejét rosszallóan.

-         Oké, vágom, azért jöttél, hogy végezz velem. Na hajrá, mégis mi a fene akadályoz meg benne? – álltam fel a matracról idegesen, lassan felé közeledve. Pár lépésnyire tőle megálltam és széttártam kezeimet, afféle „csináld csak, rajta!” stílusban.

-          Nem megölni jöttelek. Magammal viszlek – jelentette ki teljes lelki nyugalommal.

-         Nem unod még? Joe füttyent egyet és te hűséges kiskutyus lévén teljesíted minden parancsát. Szánalmas vagy, Oliver Jeason, remélem tudod – tettem csípőre kezeimet gúnyosan. Láttam rajta, hogy telibe találtam, mert ujjai szinte elfehéredtek a pisztoly markolatának szorításától, szemei vörösen izzottak és arca komolyan megfeszült. Éreztem, hogy bármelyik pillanatban meghúzhatja a ravaszt, de én nem féltem. Ha most jött el a halál ideje, büszkén vállalom, hogy golyó által végeztek velem, nem pedig holmi lassú és fájdalmas betegség vitt sírba. Mosolyogva vártam, hogy a harag eluralkodjon elméjén és olyat tegyen, amit később még megbánhat, de ehelyett más történt. A következő pillanatban kicsapódott az ajtó, ezzel az előtte álló fiút teljesen felborítva, és Bill rontott be rajta.

-         Nagy gáz van kölyök, Joe emberei megtaláltak! – üvöltötte hozzám rohanva.

-         Tudok róla, nézd kivel társalogtam eddig – mutattam a földön elterülő eszméletlen Oliver-re, mire Bill-nek összeszaladt a szemöldöke.

-         Ez volt ott az estélyen meg abban a bunkerben is? Nagyon nem szimpi a srác – rugdosta meg, vizsgálgatva, hogy az előző esés miatt tényleg ki van-e ütve.

-         Tudom, nekem se. Hogy vannak a többiek? – kérdeztem aggódva, miközben egy nagy zsákba ruhákat dobáltam és a szobámban elrejtett fegyverek java részét. Bill már válaszra nyitotta volna a száját, mikor egy éles lövést és azt követő hangos sikolyokat meghallottuk. Egyszerre kaptuk oda a fejünket, majd döntöttünk úgy, hogy kitörünk a szobámból. Ő a sajátja felé vette az irányt, hogy pár holmit gyorsan összepakolhasson, én pedig a nappaliba igyekeztem felmérni a helyzetet. Rémes volt. Az összes vendég a szoba egyik sarkába tömörült, többen sírtak és sikítoztak, mert a szőnyegen elterülve egyikük már saját vérében ázva feküdt, valószínűleg holtan. Érkezésemre a hat(!) támadó felém fordult és rám szegeződtek a puskacsövek. Tudtam én, hogy van valami gyanús azokban az ismeretlenekben, akik itt lógtak már az előbb is. Azt hittem Amber hülyesége, hogy mindenkit összeszed az utcáról, de látszik, mekkorát tévedtem. Mondjuk nem is a mi korosztályunkból vannak az ipsék, de az már más kérdés, hogy olvadtak be…

-         Amanda Pierce? – kérdezte egyikük idegesen. Minden tekintet engem fürkészett, szinte már égettek a kíváncsi és elrettent pillantások.

-         Christina Blake – javítottam ki határozottan, harsány nevetést nyerve belőlük.

-         Ő az fiúk, hozzátok ide! – vigyorgott az előbbi, gondolom a kis csoport vezetője. Öt idegen közeledett felém vészesen, én pedig nem tudtam mit tegyek. Ledobtam vállamról a dugig pakolt táskát és kicsit megropogtattam a végtagjaimat. Már épp felkészültem volna a harcra, mikor meghallottam Alex hangját.

-         Hozzá ne merjetek érni! – üvöltötte idegesen.

-         Mert mi lesz akkor, szépfiú? – mérte végig a főnök idegesen.

-         Bunyó! – kiáltotta Amber mellé lépve. Ekkor tudatosult az emberekben, hogy mekkora poén is a verekedés, főleg részegen, így szinte tudtukon kívül rohantak neki Joe embereinek. Hatalmas káosz uralkodott el, miközben Alex és Amber hozzám szaladtak.

-         Mégis mi a fene ez az egész? – nyomott Alex a falhoz karomnál fogva, hogy úgy mondjam, nem túl kedvesen.

-         Hosszú sztori, nem érünk rá – rántottam ki magam a szorításából. – Most a lényeg, hogy eltűnjünk innen. Minél hamarabb – jelentettem ki határozottan, mire összenéztek.

-         Nem – mondták teljesen egyszerre.

-         Mi van? Mégis miért nem? Meg akartok halni? – üvöltöttem arcukba idegesen. Tudtam, hogy félnek tőlem, és az összes belém vetett bizalmukat elvesztettem, de ez most legkevésbé sem érdekelt. Meg kellett védenem őket, bármi áron.

-         Induljunk kölyök, nincs vesztegetni való időnk – lépett hozzánk Bill, Barbarát maga mögött ráncigálva.

-         Mi? Őt is hozzuk? – értetlenkedtem.

-         Nem hagyom itt, értsd meg végre. Ez komoly dolog – fúrta tekintetét az enyémbe, mire határozottan bólintottam.

-         Rendben. Hozd őt is. Alex? Amber? Indulhatunk? – fordultam ismét feléjük. Azt hiszem mostanra leeshetett nekik, hogy ez nem poén, mert egyikük bólintott. Sajnálatos módon a másik csak megrázta a fejét, és ugye mondanom sem kell, Amber tiltakozott.

-         Én nem mehetek veletek. Minden ideköt – folyt le egy könnycsepp sápadt kis arcán. – De ti helyezzétek magatokat biztonságba, bármi is történik. Valakinek itt kell maradnia, hogy kimagyarázza a rendőrök előtt a helyzetet, legalább annál kevesebb gondotok lenne. Kérlek, induljatok, értem meg ne aggódjatok. Nem adom fel könnyen a harcot, Tina, vagy akárki is vagy, remélem tudod – fejezte be ellentmondást nem tűrő hangon. Muszáj volt belemennünk, csak így szabadulhattunk el, legalább mi négyen. Még utoljára megöleltem Amber-t, aztán elrohantunk. Amikor Bill épp becsukta volna mögöttünk a bejárati ajtót, egy pisztolylövés hallatszott mellőlünk, ami szerencsére, hajszál híján ugyan, de csak a mellettünk lévő falba csapódott. Lélekszakadva rohantunk le a ház elé és ültünk be Alex kocsijába. Bill akart vezetni mindenképpen, Barbarát maga mellett tudva az anyósülésen.

-         Miért az én autómmal megyünk? – csodálkozott Alex.

-         Mert az enyémet felismernék, zsenikém – morogta sofőrünk, végig az utat pásztázva. Némán fuvaroztunk tovább egy kis családi házhoz, ahol a mellettem ülő kipattant és berontott a bejárati ajtón. Pár perc alatt egy hatalmas csomaggal tért vissza és rakta be hátra a többi közé.

-         Barbara, a te cuccaidért nem megyünk el? – érdeklődtem furán.

-         Nem, szívem. Nálatok volt a legtöbb holmim, amire szükségem lehet – sütötte le a szemét szégyenlősen, ami halvány mosolyra kényszerítette Bill-t. Ó, szóval ők ennyire jóban vannak egymással? Klassz tudni. Na mindegy, legalább egy utat megspóroltunk magunknak.

-         És most… - szólt halkan Alex. – hova tovább?

-         A menedékházba – válaszoltam tömören. Az úton többet már senki sem kérdezett semmit, csak szótlanul ültünk a gondolatainkba merülve. Egyszer zökkentem csak ki, amikor SMS-t kaptam. Ismeretlen feladótól jött.

„Hallom megint elszöktél. Rossz kislány. Azért azt tudod, hogy így is megtalállak? Csak idő kérdése, aranyom. ;)

Nagy Rajongód: Joe. xx”

Tehetetlenül olvastam el egymás után az üzenetet vagy százszor, egyre idegesebben. A többieknek persze még nem szóltam róla, ezután a nap után túl korainak éreztem. Hadd pihenjenek egy kicsit, ha már az egész életük felborult egy röpke éjszaka alatt. Fáradtak, félnek és teljesen bizonytalanok, ahogyan én is.  Pedig tudtam, hogy a háború még csak most kezdődik el.