5. fejezet: Szilánkok a földön

Halihó, megérkeztem a következő fejezettel. :) Sietségem egyszerű okait most közölném is veletek. Akit nem érdekel, az nyugodtan ugorja át az ömlengést. :D
Szóval, kezdjük ott, hogy a legutóbbi rész óta ismét nőtt 2-vel a feliratkozóim száma, amiért nem lehetek elég hálás. Ez már egy indok volt a folytatásra. A következő a kommentek mivoltja. Olyan aranyos tőletek, hogy csak jót írtok, tényleg klasszul esik, de ha valami problémátok van, kérlek, azt is közöljétek! Aki felhasználónévvel nem mer beszólni nekem, annak üzenem, hogy ezentúl névtelenül is hozzászólhattok, szóval jöhet hideg-meleg, nem derül ki, hogy melyikőtök problémázik. :) Ó, jut eszembe, eltértem a tárgytól. Tehát az új rész legutolsó indítéka egy nagyon kedves kritika volt, amit nemrég kaptam. :) 
Na, most már hagylak titeket a hülyeségeimmel, jó olvasást mindenkinek! 
xoxo: ~ Purple Strawberry

-         Van valami terved? – tessékeltem be Bill-t átmeneti szállásomba, mire csak aprót bólintott.

-         Fogjuk rá. Első lépésként szerezzünk egy kis időelőnyt, oké? Majd közben megbeszéljük – került ki engem, a kanapé felé igyekezve. Aha, szóval improvizálunk. Értem én. - Nem jössz, kölyök? El kéne a segítség – nyöszörögte, miközben a heverő egyik lábat magasba emelte. Én készségesen odapattantam, majd vonakodva bár, de felkaptam a bútordarab másik végét. Nem mondom, volt egy kis súlya, ám a lényeg, hogy elbírtuk. Épp időben sikerült az ajtó elé húznunk, mint egy torlaszként használva, mert a következő pillanatban kopogtattak.

-         Készen vagy már? – ütötte meg egy ismerős hang a fülemet. Csak nem? De igen. Biztos voltam benne, hogy Oliver állt odakint.

-         Ööö… egy pillanat – kiáltottam sietősen, Bill-től várva bármiféle ideillő reakciót. Ő csak zavartan megvonta a vállát, tőlem egy unott szemforgatást kapva jutalmul. Na klassz.

-         Nincs időnk, gyere már! – dörömbölte türelmetlenül.

-         Nyugi, kislány, ne parázz! –fordult felém Bill. – Merre van a fürdőszoba? Rendbe hoznám magamat – szólt teljes nyugalommal, ami igazán megdöbbentett. Oké, azt eddig is tudtam, hogy hidegvérű, de hogy ennyire? Komolyan felnézek rá.

-         Mi a franc? Van bent veled valaki? Bill az, ugye? Amanda, most rögtön engedj be! – követelte Oliver az ajtó túloldaláról.

-         Azt ugyan lesheted – szóltam oda fölényesen. Ő már nem reagált többet, csak távozásával járó dübörgő lépteit hallhattam ezután. Erősítésért megy, remek.

-         Tudsz adni valami váltóruhát? – szabadult meg Bill a zakójától. – Csak mert zuhanyozni indulnék és nem szeretnék véres ingbe visszabújni – magyarázta. Ekkor elgondolkodtam. Rajtam persze még mindig az a gyönyörű élénkvörös ruha díszelgett, de hát Bill kissé megtépázott külseje tényleg nem épp a legbizalomgerjesztőbb látványt nyújtotta. Magamban elképzeltem, ahogy magára szenvedne egy hasonló koktélruhát, esetleg pink estélyit, majd ezen önkéntelenül is elmosolyodtam. Biztos nagyon dögösen állna neki.

-         Min nevetsz? Tudsz adni tiszta fölsőt vagy sem? – zökkentett ki beteges gondolatmenetemből, mire megráztam a fejemet.

-         Bocs. Ha az úgy oké, blúzokkal és szoknyákkal szolgálhatok, de rendes ingem egy sincs. Vagyis igazából egy pont van, csak kicsit használt. Én hordtam, ebbe öltöztettek, amikor idehoztak. Az megfelel?

-         Ennél csak jobb lehet – biccentett, majd a fürdő felé indult. Mielőtt becsaphatta volna az ajtót, még egy „Siess!”-t utána kiáltottam. Ki tudja Oliver-ek mikor bukkanhatnak fel újra, és törhetik ránk az ajtót. Már a gondolattól is kirázott a hideg.

-         Akkor én addig keresek valami fegyvert, vagy ilyesmi – jelentettem ki tulajdonképpen saját magamnak. Klassz, a végén tényleg begolyózok. Ezen optimista gondolat mellett indultam utamra, ami igazából teljes kudarcba fulladt. A hálóban, de még a nappaliban sem találtam szúró tárgyat, vagy legalább egy könyvespolc mögé bújtatott vészhelyzet-revolvert. Ja, amúgy az utóbbi nálunk mindennapos, két lépést teszel otthon, és már a kezedbe akad valamiféle gyilkoló eszköz. Fogalmatok sincs, mennyire hasznos tud az lenni…

-         Kész vagyok – lépett ki Bill a fürdőszobából. Már sokkal jobban nézett ki. Sötét haja csöpögve hullott arcába, lemosta magáról a felesleges vért, és póló nélkül várta, hogy teljessé tegyem öltözékét. Ekkor lettem figyelmes az oldalán húzódó vágásra. Elég csúnyán nézett ki. Szó nélkül belékaroltam, és visszakísértem előző helyére. Megállítottam a csempepadló közepén, aztán a szekrényben turkálva kihalásztam egy régi elsősegély ládikát. Kinyitottam, és rögtön lecsaptam a gézkötegre. Párszor átkötöttem a derekán, míg el nem fogyott a gyolcs, aztán valami csodakrém után néztem, hátha a monokliját is helyrehozhatom.

-         Ne ezzel foglalkozz, öcsi, inkább mondd, találtál valami használhatót a kéróban? – hajolt le mellém, a dobozomat elkobozni próbálgatva.

-         Hát. Aha – néztem rá határozottan, majd vissza a ládára. – Tessék, itt egy szike – nyújtottam át a hirtelen talált legveszélyesebbnek hitt tárgyat, plafonig szaladó szemöldökeit tanulmányozva.

-         Ez most komoly? Egy életlen „mini-kés”? Tuti berezel mind a tizenvalahány’ bérgyilkos, amint meglátja nálunk ezt a hiper fegyvert – mondta cinikusan, mire én csípőre tettem a kezem.

-         Ez igenis hatásos! Ráadásul nézd, itt egy körömvágó olló is! Ki van élezve, biztosan nagyon fájdalmas ha a szemedbe szúrják, vagy ilyesmi – bizonytalanodtam el, mikor közbevágott:

-         Amy, minden dolog fáj, amit a szemedbe döfnek – paskolta meg a fejem, mire csak zavartan megvontam a vállam. Ezt jól megbeszéltük, úgyhogy ideje is volt már annak a furcsa zajnak, ami a nappali felől jött. Felpattantunk és kiszaladtunk megnézni, hogy mi a fene történt. Kicsit lesokkoltam, mert szörnyű látvány fogadott. A bejárati ajtón egy hatalmas, golyó általi lyuk keletkezett a zár közelében, ráadásul az előtte álló kanapé egyre inkább eltolódott onnan. Biztosan odakintről lökdösik Joe emberei, ami azt jelenti, hogy nem sok időnk maradt. Bill-re néztem, akinek egyetlen épkézláb ötlete a kissé elhasznált ing felvétele volt. Tanácstalanul forgolódtam kijárat reményében, de nem láttam semmit.

-         Mi a helyzet az ablakkal? – mutatott rá Bill, mire megráztam a fejem.

-         Áttörhetetlen – szomorkodtam.

-         Aha. És a zárat próbáltad már? – kérdezte furán, aminek eredményeképp én csak tenyeremmel kezdtem el ütni az arcomat.

-         Értem, szóval nem – biccentett. – Hozz egy vázát magaddal, és induljunk – kapott fel ő maga is egy cserepet, mire elég hülye fejet vágtam. Nem volt időm csodálkozni ezen a kijelentésén, a bérencek nemsokára így is bejutottak volna a szobába. Kénytelen-kelletlen követtem Bill utasításait, ameddig ő az ablakkal babrált. Sikerült feltörnie és még ahhoz is volt képe, hogy színpadiasan rámutasson, afféle „hölgyeket előre” stílusban. Most nem igazán értékeltem a humorérzéket, ezért csak unottan a párkányra ültem, és levetettem magamat a mélybe. Jó, oké, ne higgyétek, hogy én ekkora túlélő vagyok, csupán arról volt szó, hogy egy emeletnyi magasságból nem nagyon érhetett komoly baleset. Hát igen, egy ilyen mértékű esésbe még nem halok bele. Miután sikeresen földet értem, Bill nyugodt szívvel követett engem. Épp időben, mert még innen is hallottam, ahogy betörik az ajtó, és az emberek közös erővel vonulnak be a szobánkba. Legközelebb Oliver idegbeteg fejét pillantottam meg az ablakban, és nem bírtam ki, hogy egy csókot ne dobjak neki. Erre ő csak szitkozódott egy sort és néhányszor hadonászva elsütötte a pisztolyát. Egyszerre volt vicces és ijesztő. Vijesztő. Na jó, ezt inkább nem erőltetem.

-         Kölyök, odanézz! – ragadta meg Bill a vállam, mire a mutatott helyre pillantottam. Két testes,(mondhatni izomagy) testőrszerűség rohant felénk, egy-egy késsel a kezükben. Csak ők ketten álltak köztünk, és a szabadságot jelentő főbejárat között.

-         Most mit csináljunk? – fordultam nevelőapámhoz kétségbeesetten.

-         A váza.

-         Micsoda? – ráncoltam meg homlokom.

-         Mondom a váza. Törd szét! – magyarázta, majd látva értetlen arcomat, megmutatta mit kell tennem. Teljes erejéből a földhöz vágta a sajátját, ami hangosat csattant az aszfalton, millió kisebb-nagyobb darabra esve. Én csak vállat vontam, és megismételtem, amit ő is tett. Bevallom, jó érzés volt.

-         És most? – jelent meg halvány mosoly az arcomon.

-         Szerintem magadtól is rájössz – kacsintott, felkapva pár nagyobb szilánkot. Válaszra nyitottam volna a számat, de nem volt sok értelme. Én is úgy cselekedtem, ahogy ő, majd egymás mellé állva vártuk, hogy a két őr utolérjen minket. Náluk a kés, nálunk meg a cserépszilánkok. A kérdés, hogy ki melyiket tudja hasznosítani éles helyzetben. Merthogy mi Bill-lel mindketten fel voltunk készülve az ütközetre, az biztos. Vajon ők tudják, kikkel húztak ujjat?