10. fejezet: Költözés a bandával

Sziasztok! :)
Bocsi a késésért, tudom, hogy régóta nem volt új rész, de... na jó, nincs de. Igazából sokáig húztam ezt a fejezetet, mert nem jött ihlet, szóval röviden annyi, hogy kérlek ne haragudjatok az unalmassága miatt, ebben inkább megmagyarázom a dolgokat, nem a cselekményt vezetem tovább. Ilyen is kell, vagy nem? Na mindegy. Azért még végezetül annyi, hogy IDE mindenképp nézzetek be, és nagyon szépen köszönöm a 2000-nél is több oldalmegjelenítést! <3 (Tudom, reklámot ígértem, de ezt inkább hagyjuk. :D ) Ennyi voltam, jó olvasást!
xoxo: ~ Purple Strawberry

-         Megérkeztünk! – csapta be Bill maga mögött a kocsi ajtaját. A nagy robajra természetesen mi hárman is magunkhoz tértünk és bágyadtan kimásztunk a négy kerekén guruló fémdobozból. Nem érdekel, hogy normál körülmények között Alex vérig sértődött volna a megnevezésen, most igazán megengedhettem magamnak, hogy minden szembe jövő dolgot szidjak bármiféle ok nélkül.

-         Mi ez a hely? – kérdezte Barbara az előttünk tornyosuló kétemeletes építményre célozva.

-         A hétvégi ház – magyarázta Bill, miközben a csomagtartóba gyömöszölt táskákat és zsákokat rángatta ki eredeti helyükről.

-         Nektek olyanotok is van? – csodálkozott Alex felém fordulva.

-         Hát, aha. Pár éve vásároltuk fel az ingatlant és néha lejövünk ide egy-két napra, ha már nagyon elegünk van a világból – mosolyodtam el emlékeimbe borulva.

-         Nagyon szép… – kezdett bele édesen.

-         …de te még szebb vagy – forgatta Bill szemeit unottan, miközben egy elég súlyosnak tűnő zsákot nyomott Alex kezébe. – Igen, mind tudjuk, hogy Amy van olyan szép, mint egy kocka alakú épület a hozzá való gazzal benőtt kerttel, de most nincs időnk udvarolgatni egymásnak – adott át nekem is egy bőröndöt. – Szóval szépen bepakolunk, eldöntjük ki hol alszik, aztán végre pihenhetünk egy kicsit. Már nagyon elegem van ebből a napból – magyarázta lecsapva a csomagtartó fedelét. Hát igen, ezzel nincs egyedül.

-         Nyugi, William, már biztonságban vagyunk, nem lesz baj – lépett mellé Barbara kedvesen. Ezt viszont már én sem hagyhattam szó nélkül.

-         Ja, egyetértek – erősítettem meg mondandóját, mire mind felém fordultak. – De egy gyors kérdést, ha szabad. Neked mégis honnan a fenéből van ennyi hideg véred? – kértem számon az ex-igazgatónőmön a dolgot, ami tényleg érdekelt.

-         Nem hiszem, hogy mondtam már, – sütötte le a szemét zavartan. – de ügynök vagyok. A hírszerzésnél dolgozom, most is épp küldetésen voltam. A feladatom Joe közelébe férkőzni és minél több információt megtudni róla. Gondolom rájöttetek, hogy Kicsi Joe-ról van szó, a maffiafőnökről, de ennél többet igazán nem árulhatok el. Már az is épp elég baj, hogy valahogyan belekeveredtem ebbe az egész helyzetbe – vonta meg vállát kínosan, míg mi többiek döbbenten néztünk rá. – Ám ha már itt tartunk. Mi a francot akartak tőletek azok az emberek a bulin? Egyáltalán nem normális, hogy egy gimnazista lány 18. születésnapjára terroristák rontsanak be! – emelte fel hangját.

-         Ja, normálisról pont egy iskola igazgatónőjének álcázott titkos ügynökkel fogok beszélgetni! – vágtam vissza élesen, mire felvonta szemöldökét.

-         Tudod, Christina, mindig is tudtam, hogy szemtelen vagy, de hogy ennyire? Ez hallatlan – csapta össze tenyereit, olyan „pedagógusosan”.

-         Állj, állj, állj! Álljunk csak meg egy pillanatra! – szakította félbe Alex heves mozdulatokkal, aminek következtében a kezében tartott csomag hangos puffanással ért földet. – Van még valami, amit nem értek. Most akkor Tinának hívnak, vagy hogyan? Csak mert az előbb Bill valami „Amy”-ről magyarázott, de javíts ki, ha tévedek! – tette csípőre kezeit gúnyosan, ami őszintén szólva tőle kicsit rosszul esett. Bárkivel szívesen  elveszekednék órákig, van amikor egész jól szórakoztat pár ember hülyesége, de ő teljesen más eset. Vele nem akarok haragot tartani, épphogy elkerülném az összes kínos szituációt, amit lehet.

-         Jó, figyelj, mindent elmagyarázok – sóhajtottam egyet megadóan.

-         Azért nem mindent – köhintett egyet Bill. – Amúgy csak engem zavar, hogy még mindig a kocsi mellett ácsorgunk? Mert már rég bemehettünk volna ott megbeszélni a dolgokat – jegyezte meg mellékesen, pár „hagyjál már!” pillantást elnyerve jutalmául. Ezután inkább visszavonult és szót engedett nekem, így belekezdtem a magyarázkodásba.

-         Az igazi nevem Amanda Pierce és nem Christina Blake. Bill sem William Blake, hanem valódi vezetékneve Ray, szóval nem is vér szerinti apám, csak az örökbefogadóm. 14 éves koromban kerültem hozzá, miután Joe az embereivel megölette a családomat. Már akkor eldöntöttem, hogy bosszút állok rajta, bármi áron. Saját kezeimmel akarom megölni őt, látni, hogy úgy szenved, ahogy a szüleim és a kisöcsém annak idején, még pár évvel ezelőtt. Szerencsémre Bill az, aki segítségemre van ebben. Egy kisebb kémhálózat vezetője, ahová engem is felvettek, így kitanítva a gyilkolás és rejtőzködés mesterségére. Egy ideje már terepen is dolgozom, rengeteg tervét dugába döntve ezzel Kicsi Joe-nak. A legutóbbi küldetésemmel már nagyon közel járhattam volna ahhoz, hogy megtaláljam, de egy férfi, bizonyos Oliver Jeason, keresztülhúzta számításainkat és elraboltatott minket. Valami rideg bunkerben ébredtünk, ahonnan aztán megszökve visszatértünk a való életbe és megpróbáltunk az átlagemberek közé olvadni, Blake-családként. Onnantól meg tudjátok a történetet. Szülinapi buli, kitör a balhé, menekülés és itt vagyunk. Dióhéjban ennyi az életem. Bill-léről nem mondhatok semmit, minden apró részletet borzasztóan titkol. Annyit tudok, hogy ő is haragszik Joe-ra, és bármit megtenne, hogy holtan lássa – fejeztem be már egy ideje a kerítésnek támaszkodva, végre levegőhöz jutva. Nem érdekelt, milyen összecsapott és érthetetlen volt ez a hirtelen önéletrajz, az, hogy mennyit értenek meg belőle az ő gondjuk, nem az enyém.

-         Hát… - szólalt meg végre Barbara. – Ti sem vagytok semmik, az tuti – biccentett elismerően, kezébe kapva egy táskát. Még egyszer rám kacsintott, majd berúgta a felújításra szoruló kertkaput és belépett a telekre. Bill megkönnyebbülten követte, hisz ő már mióta erre várt, én pedig kettesben maradtam Alex-szel. Sokáig csak csendben pásztáztam a földet, várva reakcióját, mire végre megszólalt. Hangja nem volt se csalódott, sem rémült, esetleg ideges, csak a jól megszokott simogató, enyhe dallamosság csendült fel, amit én annyira szeretek.

-         Fura egyedüliként normálisnak lenni köztetek – mosolygott rám különösen, a többiek után indulva. Leírhatatlan örömöt éreztem ebben a pillanatban. Olyasfajta megkönnyebbüléssel töltött el a tudat, miszerint nem akadt ki a hazugságomon és valami kis minimális bizalmat táplál még irányomban, hogy rájöttem; a tegnapi volt életem legjobb szülinapja. Minden megvolt benne, ami egy magamfajta lánynak kell. Keserű kávé, randi az álomsráccal, buli a haverokkal, egy kis adrenalin, újabb szökés, nem várt költözés és életem kitálalása a dirinőmnek. Hát vágyhatnék még ennél többre? Nem, nem hiszem. Jó ez így, ahogy van.

-         Üdv szerény hajlékunkban! – dobta le Bill táskáját a kanapéra. – Na végre megérkeztünk. Tudjátok milyen égő volt odakint megbeszélni a dolgaitokat? Eskü féltem, hogy valamelyik szomszéd meghall minket és feljelent. „Ezek vajon mit szívtak?” Tuti eszükbe juthatott valami hasonló – röhögött. – Hát ja, végül is jogos. Nem mindennapi négy ember társalgása, akik közül kettő állítólag bérgyilkos, a harmadik titkos ügynök és az utolsó, hát nem is tudom. Egy nagyszájú divatmajom – csóválta fejét mosolyogva, mire összeszaladt a szemöldököm. Hé, azért Alex-et ne sértegesse már!

-         Biztos vagy benne? Csak mert te többet pipiskedsz a tükör előtt reggelente, hogy merre legyen zselézve a hajad, mint mi hárman együttvéve – vágott vissza az pimaszul.

-         Tudod, kivel beszéljél így…! – ugrott volna neki Bill vadul, de Barbarával még épp időben visszafogtuk. Alex a győztesek levakarhatatlan vigyorával dobta le magát az egyik sötétszínű fotelbe, várva a további utasításokat.

-         És most? – próbáltam oldani a feszültséget átlátszóan, bár ennek ellenére sikeresen.

-         Fönt van két háló, egy fürdő és ilyesmik – sóhajtott nevelőapám unottan. – Gondolom egyértelmű, hogy lesz a szobaelosztás – mormogta. – Én Barbarával, te pedig a bájgúnárral – mutatott ránk tehetetlenül. Láttam Alex arcán, hogy a „bájgúnár” kifejezésre még visszavágna, de gyorsan letapasztottam kezemmel a száját, mert éreztem, még egy beszólás, és a kanapén alszik. Jobbik esetben. A rosszabb, ha a halakkal, ugyanis Bill profi bérgyilkos, simán kicsinálhatná őt minden nyom nélkül, persze ha hagynám neki.

-         Na, egy-kettő, mire vártok, talán tapsra? – csapta össze tenyereit Barbara. – Menjetek már, hallottátok a főnököt, lámpaoltás van. Meg amúgy is, nem tudom ti hogy vagytok vele, de én hulla vagyok. Nyomás fel, sipirc! – intett mosolyogva, belőlem egy elég furcsa arckifejezést kiváltva. Tegnap múltam 18, miért kezel mégis úgy, mint egy óvodást? Biztos valami pedagógusi átok…

Bágyadtan kaptam fel bőröndjeimet a földről és indultam meg az emelet irányába. Hangosan trappoltam a lépcsőn, ráébresztve a többieket, hogy talán nekik is utánam kéne jönniük, majd nyitottam be a hozzám legközelebb eső hálószobába. Közepén egy előre bevetett franciaágy, azzal szemben egy hatalmas gardrób, egy könyvespolc tv-vel és egy lyukacsos, fehér függönnyel leplezett erkélyajtó voltak találhatók odabent. Táskáimat halkan lerakva a teraszhoz léptem, és kibámultam a sötétségbe. Csupán pár apró, fényes folt világította meg az éjszakát, vagy inkább korai hajnalt, ami bevallom, igencsak szép látvány volt. Vidáman fordultam hátra, hogy Alexnek is megmutassam a kilátást, de ő addigra már az ágyon keresztben elterülve aludta az igazak álmát. Inkább csak mosolyogva magamba fojtottam a szót és lekapcsoltam a villanyt. Cipőmből kilépve fáradtan feküdtem be mellé és hajtottam fejem a mellkasára. Egyenletes szívverése megnyugtatott, közelsége és melegsége elálmosított. Nem sok kellett hozzá és én is kidőltem. Elég volt a mai, vagyis pontosabban tegnapi napból.