7. fejezet: A színjáték

Kedves Olvasóim!
Nagyon szépen köszönöm a több, mint 1000 oldalmegjelenítést. :) Amint elérjük a 2000-t (és remélhetőleg valamivel nagyobb olvasóközönségem lesz), reklámozni fogom a blogokat, ahová mindenképpen fel kell iratkozni. Ti magatok is megkérhettek hozzászólásban, hogy írjam ki a sajátotokat, de szerintem addig így is éppen eleget fogok elfelejteni. :D Na mindegy, ez ráér, még egyszer köszi, és jó olvasást a következő részhez. Inusnak küldöm sok szeretettel, millió bocsánatot kérve. :)
xoxo: ~ Purple Strawberry

Három hét. Több, mint három nyomorúságos hete járok ebbe a gimnáziumba, és meg kell hogy mondjam, iszonyú. A tanárok mogorvák, a tananyag követhetetlen és az osztálytársaim mind retardáltak. Jópofizós ribancok, okoskodó kockák, kigyúrt izomagyak, lapuló nyomik és idegesítő szépfiúk. Remek egy társaság, mondhatom. Egyetlen normális ember van csak ebben az intézményben, aki miatt túlélem ezt az egészet, mégpedig a legjobb barátnőm, Amber. Egy alacsony, vörös hajú, szeplős lány, határozottan kedves és megértő természettel. Rajta kívül az összes többi diákon keresztülnézek. Jó, oké, persze mindenkivel próbáltam valami alapkapcsolatot kialakítani, de néha bőven elég volt a „ne utáljon” státusz. Na de azért van akinek ez nem felelt meg.

-         Tina, szívem, mi a helyzet? – ölelte át a vállamat Alex. Hát igen, ugye említettem már a bosszantó szépfiúkat? Ő az egyik.

-         Semmi különös – toltam el magamtól. – Miért nem lógsz inkább a többi beképzelt pojácával? Tényleg ideje lenne már leszállnod rólam – sziszegtem idegesen. Jó, lehet, hogy nem tűnhetek valami hű de kedvesnek, ám ennek igenis van oka. Ez a srác valahogy mindig az agyamra megy az idióta csajozós szövegeivel.

-         Ejnye, ejnye, hát illik így beszélni a legújabb tanulótársaddal? – nézett rám ártatlanul. Ja, azt mondtam már, hogy a karma szokás szerint lecsapott? Naná, hogy nem kaphattam meg Amber-t párnak, muszáj volt ezt az egoistát beosztani mellém. Ahj, hülye tanárok…

-         Ok, bocs Alex. Mit is akartál mondani? – mosolyogtam rá a tőlem telhető legkedvesebben.

-         Te. Én. Holnap este. Mozi. Benne vagy? – húzogatta a szemöldökét „csábosan”. Gondolom a többi lány rögtön elolvadna tőle, de engem nem ilyen fából faragtak.

-         Attól még, hogy bioszra együtt kell készülnünk, nem muszáj kedvelnem téged. Az utálat a közös munkára nem kizáró ok – veregettem meg a vállát, miközben jobbnak véltem kikerülve őt, a szekrényemhez igyekezni. Látszólag feladta a próbálkozást, mert ő is inkább a terem felé vette az irányt, hogy végigszenvedhessük az utolsó óránkat, ami után már szabadon leléphettünk.

-         Hová sietsz ennyire? – ért be Amber lihegve, mikor én már a lépcsőn másztam lefelé.

-         Haza. Alex már megint felidegesített, nincs kedvem ismét összefutni vele – fújtattam gorombán, miközben barátnőm belém karolt, és együtt indultunk Bill kocsija irányába.

-         Veled tartok. Amúgy nyugi, Tin, tudod, hogy direkt csinálja – lökött meg nevetve. – Tetszel neki, ez nyílt titok. Miért nem élsz egy kicsit? Menj bele a játékba. Csak egy randit engedj neki, aztán visszavonulhatsz – nézett rám hatalmas gesztenyebarna szemeivel, szinte könyörögve.

-         Hát, nem is tudom – húztam el a számat. Jelenlegi életembe nem igazán férne bele egy fiúbarát. Főleg nem egy Alex-féle. – Sok dolgom van. Tudod, hogy számomra a suli az első – tértem ki a válasz elől, mire Amber-nek összeszaladt a szemöldöke.

-         Már bocs, de a jegyeiden ez egyáltalán nem látszódik – intett le egy mozdulattal, ami azért elég rosszul esett.

-         Kösz szépen. Most megsértődtem. Többé nem állok veled szóba- fontam össze karjaimat magam előtt, belőle csupán egy harsány nevetést kinyerve. Amúgy a fogadalmamból nem lett semmi. Bill megérkezett, Amber-rel együtt beszálltunk a kocsiba, a hazafelé úton végig némán bámultunk ki az ablakon, majd mikor felértünk a lakásba, hirtelen jött rá mindkettőnkre a lelkizési hajlam. Fogtunk két hatalmas tál popcorn-t, csokifagyit, egy meleg pokrócot és pár sírós filmet, aztán kényelembe helyeztük magunkat a kanapén. Beszélgettünk mindenféléről, tévéztünk, és mindezzel sikerült elérnünk, hogy Bill elmenekült itthonról. Inkább beült valami útszéli kocsmába, de minket nem élt volna túl. Ezt ő mondta, nem én.

-         Christina Blake – fordult felém Amber a fél hűtőszekrényünk felzabálása után. Hát igen, a sírástól megéhezik az ember… - Mit tervezel a szülinapodon? – tért a lényegre, mire félrenyeltem a kakaómat. Prüszkölve, köhögve, fulladozva próbáltam meg válaszolni, fogjuk rá, hogy egész sikeresen.

-         Veled meg Bill-lel leszek itthon, filmezünk és itt alszol – vázoltam fel terveimet.

-         Az olyan uncsi. Mindig ezt csináljuk – öltötte ki rám a nyelvét. – Ez a 18. szülinapod lesz, nagybetűs ünnep. Nem töltheted itthon – csóválta fejét rosszallóan.

-         Miért is nem? Az én nagy napom, hadd csináljuk azt, amit én akarok – érveltem szerintem jogosan.

-         Ez nem így működik. Te leszel a szülinapos, én pedig a szülinapos legjobb barátnője. És ezek szerint én szervezem meg az estédet. Szóval kösd fel a gatyádat, kislány, hatalmas bulit csapatunk! – kiáltotta boldogan, amitől kicsit megrémültem.

-         Légyszi ne csinálj semmi hülyeséget! Nem akarok nagy felhajtást – mondtam zavartan, mire egész egyszerűen csak kiröhögött, és közölte, hogy „majd ő megoldja, nekem ebbe nincs beleszólásom”. Sajnos ezek után tényleg mennie kellett, nem maradhatott itt estére, így hát én sem tiltakozhattam tovább. Rémülten és megilletődötten takarítottam fel a mocskot, amit okoztunk, majd bújtam ágyba fáradtan. Hamar elaludtam, nem volt kedvem tovább agyalni. Holnap úgyis szombat, majd akkor ráveszem Amber-t, hogy fogja vissza magát. Mondjuk tuti nem fog sikerülni, de mindegy, egy próbát megér. Utolsó értelmesnek számító gondolataim ezek és hasonlók voltak, majd végleg elnehezedtek a szemhéjaim. Ma ismét Nathan-nel álmodtam, de megint csak egy kiskori emlék játszódott le bennem. Mielőtt a végére értem volna, minden megszakadt. Lassan oszlott köddé szemeim előtt az egész táj, mindez Bill hangjának hatására.

-         Hé, kölyök, ébredj! – morogta, miközben finoman lökdösni kezdte a karomat. Amint megunta, inkább a hegemet bökdöste, ami tényleg hatásosabbnak bizonyult. Idegesen odakaptam a sebhelyhez és kábán felültem az ágyban.

-         Mi van? – kérdeztem elég barátságtalanul. Nem szeretem, ha hétvégén felkeltenek.

-         Vendéged érkezett – közölte gúnyosan, amitől hátrahőköltem. Mégis ki a fene lehet az ilyenkor?

-         Na jó – ásította. – Én visszamentem aludni. Azt csináltok, amit akartok, csak csendben, ha lehet. Szétmegy a fejem – távozott nyűgösen. Mondjuk megértem a rossz kedvét, én sem lennék túl vidám másnaposan. Szegénykém. Miután távozott a szobámból, és becsapta a sajátja ajtaját, tudatosult bennem, hogy valami idegen muksó a nappaliban mászkál, így hát szenvedősen bár, de felkeltem. Lassan és komótosan vánszorogtam ki a konyhába, ahol a meglepetésvendégem épp az asztalnál ülve kortyolgatta a kávéját.

-         Alex? – csodálkoztam.

-         Á, jó reggelt, kisszívem! – fordult felém vigyorogva. Fú, ilyenkor de behúznék neki egyet…

-         Te meg mit keresel itt? – támadtam rá fáradtan.

-         Nem mit, inkább kit. Érted jöttem, hercegnő, szombat van. Kettőre van jegyünk, de előtte még a büfét is meg kell látogatnunk – magyarázta. – Mit szeretsz jobban; a popcorn-t vagy a nachos-t?

-         Egyiket sem! Már tegnap megmondtam, hogy nem megyek veled sehová! Hagyj békén, és ha nem muszáj, légyszi hozzám se szólj. Irritálsz – bunkóztam vele. Jó, persze ez nekem is rosszul esett volna, de ő megérdemelte. Ne zaklasson már, komolyan mondom feljelentem!

-         Áú, valaki de harapós így kora reggel. Jöjjek vissza később? – ajánlotta fel kedvesen.

-         Aj. Ugye te sose kopsz le? – kérdeztem fáradtan, végleg feladva az elveimet.

-         Nem – vigyorgott elégedetten. – Mindig megkapom, amit akarok.

-         Az agyamra mész, remélem tudod – forgattam szememet unottan. – De ha ez megoldás, akkor oké, legyen. Adj egy órát, és akár indulhatunk is. Előtte még be kell mennem egy-két helyre, de sietek – adtam be a derekamat. Így történt hát, hogy nemsokára már Alex kocsijában ültünk, útban a mozi felé, első és egyben utolsó randinkra igyekezve. Mielőtt kiszálltunk volna a parkolóban, még utoljára ellenőriztem a telefonomat. Egy új üzenetem érkezett.

„Remélem jól érzitek majd magatokat. Minden részletet tudni akarok. ;) puszi: Amber”

Most akkor ő küldte rám ezt a szerencsétlent? Ajjaj, hétfőn lesz ne mulass…