2. fejezet: Oliver Jeason

Sziasztok! Meghoztam a második fejezetet, remélem tetszeni fog. Kicsit hosszúra sikeredett, sok türelmet hozzá! :D Neked küldöm, Dóri drága. <3 :) I luv my sister.


Észre se vettem, de már eljött a szombat este. A bál, ami mint később kiderült Oliver húga számára rendeződött, két óra múlva kezdődik. Kocsival legfeljebb 30 perc az út odáig, de én semmit sem bízok a véletlenre. Szóltam Bill-nek, hogy egy óra most bőven elegendő lesz a készülődésre, a maradék időben pedig megbeszélhetjük a "haditervet". Fogtam hát magam és bezárkóztam a fürdőbe. Lezuhanyoztam, hajat, majd fogat mostam, aztán megszárítkoztam. Szokásomtól eltérően most a hajszárító után nyúltam és normál állapotúvá varázsoltam hosszú, fekete loboncomat. Alapjában véve csak hagytam volna vizesen, hogy majd magától helyrejöjjön, de erre jelen helyzetben nem volt időm. Kilépve a fürdőből, a szobám felé igyekeztem. Magamra öltöttem az éjsötét estélyimet, majd egy hozzáillő lábbelit is választottam. Balerina cipő, egyszerű és letisztult. Magassarkút azért nem vettem, mert ha üldözésre kerülne a sor, az nem éppen a legszerencsésebb futódarab. Közben Bill lépett be az ajtón. Elegáns szmokingot viselt, ami határozottan jól állt neki. 

- Ezt vedd fel, kölyök -dobott felém két rövid, tépőzáras pántot, amiket a levegőben elkaptam. - Tudod, mire valók.
Igen, tisztában voltam vele. Feljebb húztam a szoknyámat, majd combjaimra erősítettem a fekete szalagokat. Ezután előkotortam az éjjeliszekrényemből pár holmit. Három különböző méretű tőrt és egy kis revolvert, hozzá való tárral. A fegyvereimet rejtettem a pántok mögé. Bal lábamon tehát kések, jobb lábamon egy pisztoly, ezeket takarva a gyönyörű, letisztult fekete ruhám. Szerencsére nem simulós anyagból készült ez a csoda, így nem körvonalazódott ki "eszközeim" alakja. Máris biztonságban érzem magam.
- Gyerünk, szivi, indulás van. Tűzd fel ezt a smukkot, poloska van benne. Mindent hallani fogok, amit te, hátha az elejtett félszavakból én is megértek majd valamit - nyújtotta felém a smaragddal díszített ékszert. Bevallom, nagyon tetszett. - Szép, nem igaz? - mosolyodott el. - Pont olyan zöld, mint a te gyönyörű szemeid színe. Igazán illik hozzád - bókolt kedvesen, mire én csak zavartan elvettem a brosst és a szívem felé tűztem.
- Így már teljes az összkép. Klassz, de tényleg menjünk - ragadta meg a karom, mert én még mindig a tükör előtt pipiskedtem. Bill-nek igaza volt. A kitűző valóban passzolt a szememhez, csak egy a baj. Utálom magamban, hogy ennyire hasonlítok a macskákra. Ébenfekete, hosszú és egyenes haj, sápadt bőr, valamint szinte már világítóan élénk zöld szemek. Bah. Még a kocsiban is ezen törtem a fejemet, míg egyszer csak Bill figyelmeztetett, hogy megérkeztünk. Jé, ez gyors volt. Az autóból kiszállva az első észrevételem az, hogy Jeason-éké elég tekintélyes familía lehet. Mindenfelől előkelő és gazdag emberek özönlöttek a pompázatos ház felé. Miket is beszélek, ez már nem ház, sokkal inkább palota.
- Ne vágj már ilyen szerencsétlen képet! - súgta Bill idegesen. - Tegyél úgy, mintha ez a giccs számodra is mindennapi lenne! Nem akarunk feltűnést kelteni.
- Jó, na. Bocsi - erőltettem vigyort az arcomra, majd elindultunk. A kapuhoz vezető úton csupán négy ismeretlen párnak kellett bemutatkoznunk és bájolognunk. Már akkor elegem lett az egészből. Ez komoly? A gazdagoknak tényleg az állandó jópofizás a kedvenc hobbija? Az agyam eldobom. Hányingerem van az ilyenektől.
- Szép estét, uram, és Önnek is, kisasszony - mosolygott ránk a komornyik. - A neveiket, ha kérhetem.
- Én William Ray vagyok, a hölgy pedig Christina Blake - mutatott Bill először magára, majd rám. Én egy aprót pukedliztem, jelezve, hogy rólam van szó, mire a férfi az előtte lévő hosszú listát kezdte el böngészni.
- Ó, hát persze. Mr. Ray, Ms. Blake, jó szórakozást! - vigyorgott ránk különösen. Valami furcsát véltem felfedezni arcán, és hangjában enyhe, maró gúnyra lettem figyelmes. Ekkor még ezt egyáltalán nem vettem figyelembe, ami hiba volt.
Amint bejutottunk, Bill-lel csupán szemkontaktus árán beszéltük meg, hogy szétválunk. Ketten, két irányba. Nem épp a legbölcsebb döntésünk volt....
Az este elkövetkező részében jól éreztem magam, pezsgőt ittam, ismerkedtem, és folyamatosan Oliver-t kerestem a tekintetemmel. Végül nem is volt rá szükség, mivel ő maga talált rám a bárpultnál iszogatva.
- Oliver Jeason - villantott egy megnyerő mosolyt. - Hát te?
- Christina Blake, nagyon örvendek - viszonoztam a kedves gesztust.
- És mondd csak, Christina, a párod nagyon megharagudna, ha elrabolnálak egy tánc erejéig? - kérdezte rámenősen, mire elpirultam.
- Nincs barátom, egyedül jöttem - vontam vállat közömbösen, közben tudtam, hogy csak erre várt.
- Akkor, Christina, szabad egy táncra? - nyújtotta a kezét, amit én boldogan elfogadtam. Így tovább, haladunk.
- És mondd csak, kedves, hány éves vagy? Tudom, hogy ilyet nem illik megkérdezni egy hölgytől, de kiváncsívá tettél - mondta, miközben kezeit derekam köré kulcsolta. Én sajátjaimat a vállán pihentettem, mivel egy meglehetősen lassú, de megható szám következett.
- Drága Oliver, igazad van, ezt tényleg taplóság megkérdezni - mosolyodtam el. - De ha ennyire tudni akarod, pár hónap múlva töltöm be a tizennyolcat - bólintottam.
- Érdekes - biccentett furán.
- Mi ilyen különös az életkoromon? - érdeklődtem.
- Semmi, semmi, csak mást gondoltam. Ha nem haragszol, legalább húsz évesnek tűnsz. Nem bántás, csak ennyinek hittelek - sütötte le a szemét zavartan.
- Nincs baj, már megszoktam. Sokan mondják, hogy többnek nézek ki a koromnál - vontam vállat, mire felkapta a fejét.
- És nem zavar? - csodálkozott őszintén.
- Dehogyis. Tizenhét vagy húsz, édesmindegy. Ha mondjuk tíz évet saccolnának rám pluszba, azért lehet, hogy már haragudnék - vigyorogtam, mire felnevetett. A hosszú, bár érzelmes számnak vége lett, ezért finoman leemeltem a kezeimet Oliver válláról és búcsúzkodni kezdtem, ám ekkor ő visszarántott.
- Nem maradnál itt velem még egy táncra? - kérdezte enyhén parancsoló hangnemben. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, teljesen elbűvölt. Derekamat nem engedte el, szinte kényszerítve engem a további szemkontaktusra. Ha akartam, sem tudtam volna nemet mondani. Akarva-akaratlan, visszaváltottunk az előbbi felállásba és tovább folytattuk a táncot, egy különbséggel. Most egyikünk sem beszélt. Percekig csak fürkésztük egymást szótlanul, próbáltunk leolvasni egy-egy röpke gondolatot a másik arcáról, sikertelenül. Ő fapofával bírta végig, míg én erősen koncentráltam a tökéletes érzelemmentességre. Végül ő tört meg, kicsivel a dal vége előtt lassan kezdett el közeledni felém, majd vállamra fektette állát. Ettől kirázott a hideg.
- Gyere utánam - búgta a fülembe, úgy, hogy csak én halljam. Forró lehellete cirógatta a fülemet, közelsége teljesen magával ragadott. Az már csak ráadás volt, hogy mielőtt elengedett volna, egy lágy csókot a nyakamra is nyomott, ízelítő gyanánt. Teljesen odavoltam. Egyértelműnek tűnt, hogy követem, és nem csak az eddig ismeretlen érzések miatt, amiket kiváltott belőlem, hanem a szemem előtt lebegő cél okán is. Ez a fiú nem más, mint egy eszköz, amivel közelebb kerülhetünk Joe-hoz. Semmi több.
Mielőtt észbe kaptam volna, már az emeleten találtam magunkat. A vendégek odalent szórakoztak, senki sem merészkedett fel ide. Oliver megállt az egyik ajtó előtt, kacéran rám mosolygott, majd beljebb tessékelt. Zavartan a szobába léptem és körülnéztem. Hatalmas helyiség, az ajtóval szemben egy díszes, baldachinos franciaággyal. Volt még bent ruhásszekrény, könyvespolc, minibár, ajtó a külön fürdőszobába, és minden ami kell.

- Tetszik? - ölelt át Oliver hátulról.
- Igen, nagyon - fordítottam szembe magammal. Egy ideig csak néztük egymást, majd óvatosan magához húzott. Ajkainkat már csak pár milliméter választotta el, mikor valaki bekopogott az ajtón. Egyből szétrebbentünk.
- Elnézést, uram, de híreim vannak - lépett be a komornyik, akivel a kapuban is találkoztunk. - Elkaptuk Mr. Ray-t, már csak a lányt kell megtalálnunk, és... - ekkor vett észre engem. - Ööö... izé, Ms. Blake, hát Ön is itt van? Ó, sajnálom, nekem dolgom van, mennem kell. Még egyszer, elnézést a zavarásért, kérem bocsássanak meg - intett zavartan, becsapva maga mögött az ajtót. Ez fura volt.
- Idióta - motyogta Oliver idegesen. Összezavarodottságomnak most hangott is adtam.
- Hé, mi van Bill-lel? Meg mi az, hogy szükség van a lányra? Egyáltalán milyen lányra? - zúdítottam rá kérdéseim sokaságát. Míg én beszéltem, ő az ajtóhoz lépett és elforgatta a kulcsot a zárban. Remek. Se ki, se be, én pedig kezdek megrémülni...
- Mindenre választ kapsz idővel, ne aggódj! - fojtotta belém a szót. - Addig is beszélgessünk inkább, oké? - simította meg az arcom mellém érve. - Mesélj magadról! - biztatott.
- Jó, persze - nyugtattam magam látványosan. - Szóval, mit is mondhatnék? Christina Blake vagyok, 17 éves, nevelőapámmal élek, mert izé... a szüleim elhagytak - improvizáltam. Basszus, az élettörténetet még nem dolgoztuk ki Bill-lel. Na mindegy, újabb tanulság.
- Christina Blake, - szakított félbe. - igazán szép név.
- Köszönöm - mosolyodtam el.
- Várj, még nem fejeztem be. Azt akartam mondani, hogy szép név, de nem a legszebb - na igen, én itt vesztettem el a fonalat, bár az ijesztő rész még csak most következett. - A Christina jó választás, nekem azonban az előző jobban tetszett. Ezzel csak én vagyok így, Amanda? - kérdezte élesen, mire megállt bennem az ütő. Oké, ő mégis honnan a fenéből tudja???