Prológus: Az előzmények

Tizennégy éves lehettem akkoriban, szinte még gyerek. Azon az estén végig kellett néznem, ahogy megölik a szüleimet és a csupán ötéves kisöcsémet. Na de kezdjük is a legelején….

Fél évvel a mészárlás előtt teljesen normális család voltunk. Szüleim újságíróként dolgoztak, testvérkém óvodába járt, míg én a gimnázium első évét kezdtem. Boldogok voltunk, mindenünk megvolt, amire szükségünk lehetett, sőt, néha még annál is több. Csodás életünket egy maffiavezér, név szerint Kicsi Joe tette pokollá. Mikor ő feltűnt a színen, és bérgyilkosai által megölette a fontosabb személyiségeket (politikusokat, minisztereket, rendőrfőnököket), a főméltóságok megrémültek és tejhatalmat ígértek neki. Ezt persze az emberek nem vehették észre, ezért szimbolikusan még a kormány irányított. Igen ám, de néhányaknak sikerült átlátnia a helyzetet, köztük nekem is. Fiatalkorom ellenére megvolt a magamhoz való eszem, de sajnálatos módon apám sem volt vak. Anyámmal ellentétben, aki igazi művészlélek volt és a saját kis világában élt, ő folyton csak lázadozott és minden igazságtalanság ellen fellépett. Jelen helyzetben is ez okozta vesztét, hisz kapcsolatai által szerzett információiból leleplező cikket írt Kicsi Joe-ról. A megjelenés után pár nappal vendégünk érkezett. A maffiafőnök, személyesen. Megkérte apát, hogy vonjon vissza minden vele kapcsolatos vádat, vagy az ügynek súlyos következményei lesznek, azonban apu nem visszakozott. Közölte, hogy akár a halált is vállalja, de kiáll a véleménye mellett és a világot is beavatja ebbe a cselszövésbe. Azt nem sejthette viszont, hogy Joe a szaván fogja, és tényleg kioltja nem csak az ő, hanem a családja életét is. Éjjel jöttek, ketten voltak. Mindenre pontosan emlékszem és sosem fogom elfelejteni. Egy magas, izmos és egy kis, tömzsi ember, talpig feketében, kesztyűvel, pisztollyal és sí maszkkal. Bérgyilkosok, lerítt róluk. Nem tehettem semmit, mert mikor szüleim hálószobájába léptem, már mindhárman halottak voltak. Igen, hármat mondtam, ugyanis aznap este az öcsém a szüleimmel aludt, de azt nem tudhatta, hogy örök időkre hunyja le a szemét. Szívszorító látvány volt, ahogy ott feküdtek az ágyon saját vérükben ázva, ridegen, sápadtan, holtan. Már akkor tisztában voltam vele, hogy nem segíthetek rajtuk, túl sok vért vesztettek, eszméletüket már elvesztették a golyólövések pillanatában, egyedül csak csodával határos módon tudnának újra felülni, vagy akár lélegezni. Vagyis nem, tévedtem. Anyában még volt erő. Utoljára rám emelte a tekintetét és rekedtes, elhaló hangon mondta ki utolsó szavait: „Állj bosszút!”. Nagyon meglepett, egyáltalán nem ilyennek ismertem meg élete során, hogy lehetne ez az utolsó kívánsága? Nem volt időm ezen gondolkodni, mert a két férfi is észrevett. Rögtön rám emelték a fegyvereiket, és többször egymás után lőni kezdtek felém. Annyi lélekjelenlétem volt csak, hogy a szobámba rohanjak, bár tudtam, semmi értelme. Még ma el fog érni a vég. Ekkor hallottam meg egy szirénaszót. Nem sokára az ablakomból megláttam egy rendőrautót, ami a ház felé tartott. Az ajtóm felől éles szitkozódást hallottam, aztán hangos dübörgést és egy ajtócsapódást. Elmentek. Kimerészkedtem a folyosóra, ahova épp egy rendőrtiszt tört be. Körbenézett, majd odarohant hozzám és megölelt. Nem értettem, ennek mi értelme, de nagyon jól esett. Annyira féltem ez idáig, és az adrenalin csak most kezdett el pezsegni a véremben. Egyszerre éreztem ijedtséget, szomorúságot és dühöt. Mérhetetlen dühöt. Tudtam, hogy úgysem találják meg a tetteseket, én pedig árvaházba vagy tanúvédelmi programba kerülök. Az előbbi jött be, mert a tanúvédelmisek túl sok port kavarnának, ha csatlakoznék. Az otthonban kellett maradnom hát, de nagy meglepődésemre csak pár hónapot tölthettem ott. Mikor az eset már elsimult, csak néhol lappangott fel a téma, egy idegen alak tűnt fel az árvaház közelében. Nap mint nap erre járt és az ablak alatt várt. Az arcát sosem láttam, napszemüveg mögé bújt, de éreztem, hogy akar tőlem valamit. Amikor kiültem az ablakba, felnézett rám, és mosolygott. Állandóan csak az a hülye, levakarhatatlan vigyor járt az eszemben, de nem értettem mit jelenthet. Aztán rájöttem. Két hét után végre erőt vett magán és bejött az otthonba. Engem keresett. Az elején megrémített, hogy az idegen ismeretlenül is tudja a nevemet, de nem foglalkoztam vele. Kíváncsiságom legyőzte az összes többé érzelmemet, így megkértem rá, hogy vonuljunk félre egy szobába, hogy négyszemközt beszélgethessünk. Nem vagyok hülye, tudtam, hogy ezt akarja. Nem is tökölt sokat, hamar a lényegre tért. Elmondta, hogy a főnöke adoptálna engem, ha van kedvem neki dolgozni. Nem köntörfalazott, kerek-perec megmondta, hogy egy kémhálózatról van szó, persze egy kisebbfajtáról, nem nagy kaliberűről. A feladatom mások után való nyomozás és néha pár ember „eltűntetése” lenne. Tudnak rólam mindent, azt is ami a családommal történt, és a főnök szerint bosszúra szomjazom. Biztos benne, hogy saját kezűleg ölném meg Joe-t, és megígérte, hogy ő segít nekem ebben. Ha elfogadom a munkalehetőséget, kivisznek innen, elköltöznék az örökbefogadóm lakásába és mindenki számára eltűntetnének. Ki az az Amanda Pierce? Ismerős, ismerős, de nem ugrik be kiről van szó. Igen, erre van szükségem. Nem érdekelt, milyen abszurd is ez a helyzet, az idegen férfi nyakába ugrottam, aztán komoly arccal hozzátettem egy „elvállalom”-ot is, ha esetleg nem lett volna egyértelmű. Így lett a nevem Christina Blake, a titkos ügynök. Bevallom, a „bérgyilkos” jelző jobban illik rám, de nem érdekel. Három év telt el azóta, hogy a családom meghalt, de én készen állok. Készen állok a bosszúra.