3. fejezet: Úgysem mered...

Sziasztok! :)
Sajnálom, hogy ennyit késlekedtem, de itt a következő rész. Eléggé összecsapott lett, ráadásul hosszú, szóval ne haragudjatok.... Itt szeretném megemlíteni, hogy egy nagyon jó barátnőm szintén blogot ír, igazán örülnék neki, ha ide is benéznétek. :) http://hopeofthenicelife.blogspot.hu/ nekem személy szerint nagyon bejön, szerintem ti is így lesztek ezzel. :D Amúgy ezt a fejezetet az én édes-drága Frigyesemnek ajánlom, remélem ő is látja. :) csók: a te Bálintod

-     H…hogy mondod? – dadogtam idegesen. Biztosan csak félrehallottam.

-         Megismétlem még egyszer. Szép név a Christina, de az Amanda jobban tetszett. Hülyeség volt megváltoztatni, szimplán csak fölösleges cirkusz. Így is könnyedén megtaláltunk – vigyorgott öntelten, mire elég kétségbeesett arcot vághattam. – Ugyan már, Amy szívem, ne rémülj meg! Ameddig együttműködsz velünk, William-nek nem esik bántódása – intett le lazán, mikor én félbeszakítottam.

-         Mi az, hogy „velünk”? Kinek dolgozol és mégis mi a francot akartok Bill-től? – üvöltöttem az arcába feldúltan.

-         Fogd már be a szádat! – kiáltott rám. – Folyamatosan csak beszélsz. Az agyamra mennek ezek az idióta kérdéseid. Miért nem tudsz nyugton maradni és csöndben sodródni az árral? Nem nagy kérés.

-         Talán mert nekem nem akkora poén kettesben lenni egy pszichopatával? Lehet, hogy én látom rosszul, de idegtépő a tudat, miszerint az egyetlen ember aki közel áll hozzám, most terroristák markában van – annyira frusztrált és dühös voltam, hogy utat engedve könnyeimnek, egy homályos fátyolon keresztül néztem csak Oliver-re. Gondolom a sírásom láttán kissé megenyhült, mert így folytatta:

-         Ccs, kicsim, ne aggódj! Most szépen elmegyünk Joe-hoz, és ő majd mindent elmagyaráz neked – ölelt át óvatosan. Azta, hangulatingadozások felsőfokon.

-         Szóval Joe? Neki dolgozol? – szipogtam mosolyogva. – Az klassz dolog – jelentettem ki, mire eltolt magától.

-         Na mi van, mégsem vagy annyira magadba borulva? – húzta sunyi félmosolyra a száját. – A legtöbb ember megijedne Joe neve hallatán, te meg pont ettől virulsz ki? Tuti nem vagy százas – röhögött ki, aminek én személy szerint egyáltalán nem értettem az okát. Végül is, számomra ez tényleg jó hír.

-         Három év. Három hosszú éve keresem őt. Minden egyes rohadt küldetést elvállaltam aminek akár csak egy kis köze volt hozzá vagy az embereihez. Az, hogy te felbukkantál, a legjobb, ami velem történhetett – vallottam színt Oliver-nek. Fogalmam sincs, mit gondolhattam ekkor, hogy csak úgy kiöntöttem a lelkem egy szinte idegen srácnak, de vissza már nem vonhattam.

-         Értem. Viszont ha ez valóban így van, akkor nem kéne hálásnak lenned? – jelent meg perverz vigyor az arcán. Tudtam, mit akar. Válaszra nyitottam volna a számat, de ő nem hagyta nekem. Ajkait az enyéimre tapasztotta, míg egyik kezével a hajamba túrt, másikkal pedig a derekamnál fogva magához húzott. Én viszonoztam a csókot, bár egy kis csavarral. Bal karomat nyaka köré fontam, míg másik kézzel a szoknyámat kezdtem felhajtani. Amúgy most szólok, hogy nem egy OLYAN jelenetet terveztem Oliver-rel, csak ugye a combomra volt erősítve a revolverem. Ha valaki esetleg emiatt csalódott lenne, annak üzenem, hogy nem mindenkinek van állandóan piszkos fantáziája, tehát lehet, hogy bennetek van a hiba. Erről ennyit. Szóval itt szimplán egy olyan öldöklős-verekedős dolog lesz, semmi több.

-         Mit csinálsz? – súgta két csók között.

-         Semmit, édes – néztem rá ártatlanul.

-         Ó, igen? Akkor minek a pisztoly? – bökött állával a kezem felé, mert időközben sikeresen kibújtattam a fegyvert a hüvelyéből.

-         Ez most költői kérdés volt? Csak mert ha valami frappáns válaszra vársz, akkor azzal igazán nem szolgálhatok – löktem el magamtól, mire a hirtelen egyensúlyvesztéstől elterült a földön. – És most szépen elárulod, hogy hol találom Bill-t, vagy nem állok jót magamért – szegeztem rá a revolver csövét, miközben finoman a mellkasára léptem.

-         Hülye ribanc! – röhögött fájdalmasan. – Szerinted önszántamból elárulom neked? Hát nagyot tévedsz. Mi, akik Joe-nak dolgozunk, nehéz próbatételeken mentünk keresztül. Egy fegyverekkel hadonászó kiscsaj ezekhez képest semmi. Majd ha megtanulod használni azt az izét, talán beszélhetünk – mért végig gúnyosan, mire egy rideg mosoly fagyott a képemre.

-         Jaj, Oliver, én egy pillanatra sem hittem, hogy szó nélkül megadod magad. Reméltem, hogy ellenállsz majd nekem. Anélkül nem is lenne vicces – húztam fel a pisztolyt, amiből ő csak egy hangos kattanást érzékelhetett.

-         Nyugodtan felvághatsz vele, tudom, hogy nem mered elsütni – vigyorgott rám lebecslően.

-         Gondolod? Hát nagyot tévedsz – kaptam fel a vizet. Egy pillanatra ugyan hezitáltam, de végül megtettem. Oliver vállára céloztam, aztán meghúztam a ravaszt.

-         Ááá, baszd meg! – üvöltött fel fájdalmasan. Annyi mozgásteret hagytam neki, hogy a súlyosan sérült testrészéhez kapjon, ami már elég csúnyán nézett ki.

-         Most boldog vagy? – vigyorogtam rá keserűen. – Te akartad.

-         Cseszd meg, Amanda, mi a faszért kellett ez? – gördült le egy könnycsepp az arcán, mire meglepődtem.

-         Én… én csak…. hiszen te magad mondtad, hogy nem merem használni a pisztolyt, és… ó, istenem, ne haragudj! – kaptam a szám elé a kezemet, amiből így kiesett a fegyver. Még sosem éreztem magam ennyire gyengének, nem értem Oliver esete miért hatott meg ennyire. Ekkor véráztatta kezét leemelte a sebhelyről, fájdalmasan fürkészve engem. Én rögtön lerogytam mellé, és tenyeremet a vállához nyomtam. A golyó kilyukasztotta a szmokingját, ráadásul ez a ruhadarab gátolt a seb lekezelésében. Gyorsan megszabadítottam tőle, és már az ingnek ugrottam volna neki. Jobb oldalt, egyenesen a lövés helyén, hatalmas vörös folt éktelenkedett. Próbáltam nem törődni ezzel, és gyorsan letépni a szenvedő alanyról ezt is. Amikor végeztem vele, döbbentem egy sort. Ah, ilyen felsőtestet! Adonisz ez a srác, esküszöm. Eltekintve a mellét borító piros életnedvtől, gyönyörű látványt nyújtott a pasas.

-         Mi ilyen érdekes? – nyöszörögte nekem, mire észbe kaptam. Juj, az előbb majdnem lenyáladztam a kockahasát, de ciki már!

-         Öhmm, igazán semmi. Mondd, nagyon fáj? – tereltem témát, elég bénán.

-         Nem, Amanda, teljesen rendben vagyok – cinikus, hurrá. – Hozd ide az elsősegély ládát abból a fiókból ott, a hátad mögött, aztán hívd a mentőket! Ha mázlid van, még le tudsz lépni, mielőtt Joe ideér – lövellt felém biztató mosolyt. Mi van, ha igazából teljesen félreismertem? Ha valójában sokkal több rejlik benne, mint első pillantásra hittem volna? Naná, hogy rögtön felpattantam és a szekrényhez siettem. Ragacsos, Oliver vérével áztatott kezeimmel kezdtem el turkálni odabent, de az istenért sem találtam semmi hasznomra valót.

-         Te, Oliver, biztos itt kell lennie? – néztem hátra kétségbeesetten, de úgy is maradtam. Időközben felkelt a földről, magához vette a revolveremet és egyenesen rám szegezte. Mintha az előbbi lövés meg sem történt volna.

-         Ne törődj azzal, édes. Most szépen gyere velem, így is késésben vagyunk. Joe nem szeret várni, ne húzzuk ki a gyufát – rázta meg a fejét rosszallóan.

-         De most mi van? Nem is fáj a vállad? Azt hogy?  - értetlenkedtem továbbra is, mire sóhajtott egyet.

-         Jajj, szívem, mi nem világos? Naná, hogy fáj, rohadtul felpofoználak miatta, de ha nem bírom ki ezt a csekélységet, akkor a főnök rosszabbat tesz velem – mondta komolyan, mire megborzongtam. Tényleg kemény a srác, ráadásul remek felsőtesttel… Basszus, már megint most jön rám ez az izé? Milyen perverz lehetek már, ha még ilyenkor is ilyen dolgokon jár az eszem…

-         Szedd össze magad, indulunk. A hátsó ajtón megyünk, hogy ne vegyenek észre minket – magyarázta, miközben fájdalmasan magára szenvedett egy új pólót.

-         Nem megyek – jelentettem ki határozottan. Fogalmam sincs, mit gondolhattam, a szavak szinte maguktól hagyták el a számat.

-         Hogy mondod? – vonta fel a szemöldökét.

-         Mondom én itt maradok – dobbantottam egyet a lábammal, megerősítve saját magamat.

-         Ó, én azt nem hiszem – közeledett felém idegesen, mire kissé hátrálni kezdtem. – Velem jössz, mert én azt mondtam! – ragadta meg a hajamat, aminél fogva húzni kezdett magával.

-         Hagyjál máááár! – sikoltottam, és elrántottam a fejemet.

-         Nyughassál!!! – üvöltötte, majd újra a loboncomba markolt. Én persze ismét vadul kezdtem rázni a fejemet, aminek meg is lett a következménye. Ő egy erőteljes mozdulattal le akart csillapítani, de ehelyett olyan hirtelen történt mindez, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és lefejeltem a mellettem lévő asztal sarkát. A belém nyilalló éles fájdalom volt az utolsó emlékem, majd onnantól se kép, se hang….