9. fejezet: A "meglepetés" buli

Sziasztok! :)
Megérkeztem a legújabb fejezettel, ami hiper-szuper hosszú lett. Remélem nem haragszotok, de ez a rész hosszabb, mint bármely másik kettő együtt véve. A legutóbbi bejegyzésem óta (1. Díjam ^^) kaptam még három továbbit, amiket köszönök ~ BlueBerry -nek, Cassie.-nek és LBS-nek. Nekik küldöm a fejezetet, és persze °Hug Me°-nek, aki a blogom új design-jáért felelős. <3 Nekem személy szerint nagyon tetszik, remélem ti is ugyanígy vagytok ezzel. Jó olvasást mindenkinek! :)
xoxo: ~ Purple Strawberry

Életem eddigi legeseménydúsabb születésnapján vagyok túl. És hogy ez jót vagy rosszat jelent? Tudjátok mit, inkább nem lövöm le a poént. Majd rájöttök magatoktól is…

Reggel az ébresztőóra hangjára ébredtem. Fáradtan és nyűgösen kecmeregtem ki az ágyból, a konyha felé véve az irányt. Szőke (még mindig fura belegondolni) sörényemet nagyjából sikerült hátrasimítanom az arcomból, és valóban nem ártott, hogy végre láthattam is valamit. Unottan pöcköltem le a polcról a bontatlan zacskó kristálycukrot, ami hiba volt. Talán ha székre állok, és úgy emelem át a pultra a kis csomagot, nem történik meg az a szerencsétlen véletlen, hogy a fejemre borul az egész, tartalmával mind engem, mind a padlót beborítva.

-         A francba, már csak ez hiányzott – morogtam magam elé, a kézi porszívó után kutatva. Mikor megtaláltam a kis kütyüt, az berregve elindult és finoman szívni kezdte a levegőt. Lassan és komótosan takarítottam fel magam után a mocskot, majd döntöttem úgy, hogy ma keserűen iszom meg a reggeli kávémat.

-         Jó reggelt, kölyök! – lépett be a konyhába Bill. Egész frissnek tűnt. Velem ellentétben nem pizsamában parádézott ilyenkor, hanem farmerben és valami ízléses pólóban. Haja nem volt hátranyalva, sokkal inkább szerteszét ágazott, kissé kócos hatást keltve. Jó neki, hogy legalább aludt valamennyit az éjszaka. – Csinálsz egyet magadnak is? – kapta fel a bögrém nevetve, amit egy korty után meg is bánt. – Fúj, miért nem raktál bele cukrot? Rohadt szar ez így – rázta fejét undorodva.

-         Mert elfogyott – vontam vállát, visszavéve a sötét löttyöt.

-         Mi az, hogy elfogyott? Hisz tegnap vettem… - értetlenkedett szerencsétlen.

-         Sajnálom, úgy tűnik a rossz memória a korral jár – paskoltam meg arcát finoman, miközben megkerülve őt, a mosogatóba tettem a kiürült poharat. Jó, ez kicsit gonosz volt, ráadásul nem is igaz, de erről neki nem kell tudnia.

-         Oké. Most szépen úgy teszek, mintha nem sértődtem volna meg, de csak mert szülinapod van – kezdett bele fontoskodva. – Tudom, hogy nagy nap ez a mai, meg minden, de sajnos magadra kell, hogy hagyjalak. Barbarával van randim, remélem megérted – mondta felém sem fordulva, pár szelet pirítóssal bajlódva.

-         Ja, hogyne. Nyugodtan hagyd ki a 18. születésnapomat, a barátnőd sokkal fontosabb nálam – fújtattam idegesen. – Remélem jól érzitek majd magatokat, az én érzéseimmel ne is foglalkozz – dramatizáltam túl a helyzetet, bevallom, kissé jogtalanul. Bill sincs hozzám láncolva, nyugodtan lehet magánélete, nem azt mondom. Csak mondjuk kicsit rosszul esik, hogy pont ma kell ezt eljátszania.

-         Hidd el, törpe, nélkülem is jól elleszel – nyújtott át egy tányért, rajta a már elkészült sonkás szendviccsel. – Sietek haza, ne aggódj. Tudod, hogy a világért sem szalasztanám el a pillanatot, amikor rájössz, hogy legálisan is berúghatsz – nevetett saját poénján, egy puszit nyomva a fejemre. – Légy jó, ne csinálj semmi hülyeséget! – búcsúzott el a bejárati ajtót hangosan becsapva maga mögött. A konyhából kitalálva unottan vetettem le magam a kanapéra, valami nyálas mexikói szappanopera ezredszeri ismétlését megnézni a tv-ben. Reggelihez ez pont alkalmas volt, legalábbis a teleshop-nál határozottan szívesebben néztem. Teli hassal vittem ki az összemorzsált edényt a mosogatóba, majd baktattam vissza a szobámba. Gyorsan beágyaztam, raktam valami kisebbfajta rendet a helyiségben, és bújtam bele szekrényembe, megfelelő ruhadarabok után kutatva. Végül egy hosszú ujjú, fekete blúz, egy piros farmer és egy pár telitalpas bakancs mellett döntöttem. Hamar magamra zártam a fürdőszoba ajtaját és fogtam neki a zuhanyozásnak. A testemen végiggördülő hűvös vízcseppek végre valahára felébresztettek, a fejemen használt csalános sampon pedig lenyugtatott valamelyest. Frissen és üdén léptem ki a zuhanyzóból, kisebb tócsákat hagyva magam mögött a padlón. Ráérősen húztam magamra ruháimat, majd szárítottam meg hajamat. Egyszerűen kifésülve hagytam, hisz úgy szeretem igazán, majd vérvörös rúzzsal és szempillaspirállal sminkeltem. Épp időben távoztam a fürdőből, mert a következő pillanatban csengettek. Boldogan szökelltem ajtót nyitni, de meglepetésemre Alex állt odakint, csak rám várva.

-         Rég láttalak, aranyom – lehelt egy apró puszit az orromra. Én önkéntelenül is elmosolyodtam, de lányos zavarom legyőzése után sikerült elrontanom ezt a szép momentumot.

-         Mit keresel itt? – húztam sunyi félmosolyra a számat, habár tisztában voltam ittléte valódi okával. Biztos vagyok benne, hogy Amber küldte rám, amíg ők megszervezik a bulimat. Túl sok filmet láttam már, ahol egy randival terelik el a lány figyelmét, hogy semmit se vegyen észre az egészből. Hát bocs gyerekek, de engem nem lehet ilyen könnyen átverni.

-         Ööö… - gondolkodott valami értelmesnek tűnő válaszon. – Hiányoztál? – próbálkozott irtó édesen, amin elnevettem magam.

-         Tegnap láttuk egymást, ne szórakozz! – vigyorogtam továbbra is. – Keresel még valami kifogást, vagy bevallod végre, hogy Amber bérelt fel téged elterelés gyanánt? – szegeztem neki határozott kérdésemet, amin döbbent egy nagyot. Végül zavartan elröhögte magát és bal kezével dús, sötét hajába túrt egyet.

-         Jó vagy, tudod? – ölelte át vállamat továbbra is nevetve, ezzel elérve nálam egy levakarhatatlan, de igen büszke vigyort, ami sokáig ékesítette a képemet. Ezen kívül mondtam már, hogy imádom a srácot? Mindig olyan lehetetlen programokat talál ki. Ma pont görkorcsolyázni vitt el egy fedett pályára, ahol persze kimaradhatatlan volt a nyálas popzene és a normálisnál kétszer drágább büfék sokasága. Hát igen, ez persze romantikusan is elsülhetett volna, ha mondjuk, nem is tudom, álltam volna valaha korcsolyán! E nélkül viszont végtelen röhögésbe és szerencsétlenkedésbe torkollott az egész. Ha őszinte akarok lenni, a fenekemen többször csúsztam, mint magukon a kerekeken, de ugye Alex nem küszködött hasonló problémákkal, hisz fantasztikus trükköket produkált a pályán, már amikor nem a kezembe kapaszkodva kellett engem vonszolnia. Összességben azért jól éreztük magunkat, de személy szerint a rengeteg borulástól még mindig nem tudok ülni. Na mindegy, részletkérdés.

-         Mennyi az idő? – kérdeztem mikor több órányi nyafogás után elhagytuk a pályát.

-         Szerintem még jók vagyunk. Ha most gyorsan átadom az ajándékod a többiek előtt, aztán kocsiba ülünk, pont odaérhetünk. Megfelel? – fordított maga felé séta közben. Mindketten megálltunk egy helyben és csak némán fürkésztük egymást. Rövid idő elteltével finoman bólintottam, mire mosolyogva előhúzott a zsebéből egy apró dobozt. Kissé gyűrött, fekete kartonból hajtogatott ékszercsomagolás, ezüstös betűkkel belenyomva a cég monogramja. Alex óvatosan a kezembe ejtette, türelmetlenül várva, hogy kibontsam. Kíváncsian emeltem le a tetejét, majd zavartan elmosolyodtam.

-         Tetszik? – kérdezte reménykedve.

-         Igen, nagyon – néztem rá csillogó szemekkel. – Segítenél? – fogtam fel egyik kezemmel hajamat, hátat fordítva neki. Apró bólintás kíséretében kivette a vékony ékszert dobozából és finoman a nyakam köré csatolta. Egyszerűen gyönyörű darab volt. Puha ezüstlánc, közepén medálként lelógó lapított macskaformával, aminek szemei helyén apró zöld kövecskék virították. Tudta, hogy egyszerre utálom és imádom ezt az állatot, épp ezért gondolta, hogy pont ez illik hozzám. A bennem uralkodó kétségeket és ellentmondásokat szimbolizálja, amikből valljuk be őszintén, van egy pár.

-         Köszönöm szépen! – ugrottam nyakába meghatottan.

-         Igazán nincs mit – mosolygott a hajamba. – Boldog születésnapot, Tina! – súgta, egyre eltávolodva tőlem. Tekintete a szemem és az ajkaim között cikázott. Már majdnem megcsókolt, mikor egy emlékkép jelent meg előttem hirtelen.

„- Elegem van mindenből! A csajok folyton szívják a véremet, olyan hülyék! – fújtattam dühösen, magam mögött becsapva Nath-ék lakásajtaját. Ő értetlenül szaladt utánam a nappaliba, ahol én már a kanapé díszpárnáin töltöttem ki dühömet.

-         Amy, hallod, mi a baj? – ült mellém, kirángatva kezemből egy asztalról felkapott porcelánt, amit épp a falhoz akartam vágni.

-         Jessica meg a többi kis plázacica nem hagynak élni! – akadtam ki totálisan.

-         Mit csináltak? – szorította ökölbe a kezét. – Megverjem őket? – szórt szikrákat a szeme. Válaszul csak döbbenten fürkésztem az arcát, aztán nevettem el magam.

-         Nem kell, köszi – mosolyogtam rá. Nagyon jól esett, hogy ilyen védelmező velem kapcsolatban, igazán értékeltem. Mondjuk javaslatát így utólag elfogadhattam volna, de már mindegy. – Csak az a baj, hogy az idegeimre mennek. 14 évesek, és már azzal menőznek, hogy melyikük kivel csókolózott és hányszor. Basszus, ember, nyolcadikosok vagyunk, a gimiig nem tudtak volna várni? Mármint nem mintha baj lenne azzal, amit csináltak, de akkor is – magyaráztam tehetetlenül. – Ez nem ilyen privát dolog? Miért kell ebből versenyt rendezni meg nem tudom? Legalább engem meg a többi lányt kihagyhatnának belőle, mert… - gesztikuláltam hevesen, mikor félbeszakított.

-         Most az a bajod, hogy te kimaradtál belőle? – értelmezte félre a kialakult helyzetet.

-         Nem! – tiltakoztam hevesen. – Az idegesít, hogy ennyire… - kezdtem volna bele ismét, amit megint csak megszakított. Hirtelen magához húzva ajkait enyéimre tapasztotta, ezzel elnémítva engem. Először nem tudtam mit reagálni, de hamarosan én is visszacsókoltam. Az egész nem tarthatott tovább egy-két percnél és elváltunk egymástól.

-         Na? – húzta óvatos félmosolyra a száját. Még mindig totál zavartan néztem rá, majd elröhögtem magam.

-         Komolyan ez volt olyan nagy cucc? – vigyorogtam tovább. – Hagyjuk már. Jessica és a barátnői tudod, hova mehetnek – fogott el a nevetés ismét.

-         Neked ez tényleg nem jelentett semmit? – hallottam hangjában enyhe csalódottságot.

-         Persze, hogy nem, örülök, hogy túl vagyok rajta – tettem szívemre a kezemet megkönnyebbülten.

-         Aha, persze – motyogta üveges tekintettel.

-         És mindezt neked köszönhetem – csillant fel a szemem. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – vetettem rá magam boldogan.

-         Igazán nincs mit – simította meg hajamat csendesen. Ezután a mai napon nem igazán szólt már többet hozzám. Egy hét mosoly-szünet következett, ami igazán bántott. Vajon rosszat tettem?”

Mikor magamhoz tértem és szembetaláltam magam az egyre közelebb hajoló Alex-szel, rémülten ellöktem magamtól.

-         Ne… ne haragudj, de nekem ez nem megy – súgtam szomorúan. Erre nem reagált semmit, csak autója felé vette az irányt, ahogy én is. Az egész hazaút csendesen telt. Mindketten gondolatainkba voltunk mélyedve. Végig magamat szidtam, amiért nem hagytam, hogy Alex megcsókoljon. Fogalmam sincs, miért utasítottam közeledését, de szerintem köze volt az emlékképhez. Ki tudja, talán ha neki is hagyom, amit annak idején Nathan-nek, akkor őt is elveszítem. Ezt pedig nem engedhetem, ahhoz túl fontos számomra.

-         Megérkeztünk – parkolt le Alex a házunk előtt.

-         Figyelj, mielőtt felmennénk, tudnod kell… - fordultam felé, de két ujjat finoman a számra tapasztotta.

-         Ne mondj semmit. Ha még nem állsz készen a kapcsolatra, én megértem. Komolyan gondoltam a dolgot, és ha úgy adódik, várok rád, amíg csak szükséges – mosolyodott el halványan. Olyan jól esett, amit mondott, hogy egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Boldogan szálltam ki a kocsiból, a születésnapomról teljesen megfeledkezve. Óvatosan megfogtam Alex kezét, ujjaimat az övéire kulcsolva. Kedves volt és szó nélkül hagyta, így indultunk fel az emeletre. Ráérősen forgattam el a kulcsot a zárban, majd kaptam mini-szívrohamot a látványtól. Rengetegen bújtak el a lakásban és ugrottak elő „MEGLEPETÉS!”-t kiáltozva a bútorok mögül. A hozzám legközelebb álló embert (jelen esetben Alex-et) szorosan átöleltem, amit a többiek egy tapssal jutalmaztak.

-         Boldog szülinapot! – lépett hozzánk Amber vigyorogva.

-         Úristen, ezt te hoztad össze? – kaptam szám elé a kezemet. – Nagyon szépen köszönöm! – visítottam nyakába borulva, szökdécselve egy sort.

-         Hékás, kölyök, azért ne hagyd neki, hogy learassa a babérokat! – szedett szét minket Bill mosolyogva. Az a cucc volt rajta mint reggel, mellette az igazgatónő (elnézést, Barbara) állt angyalian.

-         Nektek nem randitok lenne éppen? – bokszoltam bele vállába tréfásan, mire legyintett egy aprót.

-         Ezt a bulit nem hagynám ki – borzolta össze hajamat vidáman, amin elnevettem magam. Az este folyamán még rengeteget beszélgettem mindenkivel, csak sajna néhány ismeretlen arccal is szembe találtam magamat, akiket a büdös életben nem láttam még ez idáig. Őket inkább figyelmen kívül hagytam és igyekeztem Barbarára összpontosítani. Kiderült, hogy igazából egészen jó fej, ezért lassan kezdtem megbékélni a tudattal, miszerint Bill-lel együtt vannak. Éjfél körül kezdett a hangulat a tetőfokára hágni, mindenki táncolt és énekelt, abban sem voltam biztos, hogy akad-e még józan ember ebben a társaságban. Éppen a mosdóból jöttem visszafelé, mikor valaki hátulról megragadott, és a hálószobámba ráncigált. Arcát nem láttam a sötét miatt, de éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Ledobott engem az ágyra, majd megfontolt mozdulatokkal felkapcsolta a villanyt és rám szegezett egy pisztolyt. Mikor szemem már megszokta a hirtelen fényt, ledöbbentem.

-         Oliver… - suttogtam rémülten.

-         Mi van cica, hiányoztam? – vigyorgott ördögien. – Emlékszem ám rád, úgy bizony. Nehéz elfelejteni azt, aki ilyet tett velem – mondta, miközben fél kézzel lehúzta pólója nyakát, hogy láthassam a vállán éktelenkedő sebhelyet, amit még annak idején az én töltényem okozott.

-         Mit keresel itt? – sziszegtem idegesen.

-         Szerinted? Esküszöm, Amy drágám, simán elmehetnél a „hülye kérdések” vetélkedőjébe, mindig le tudod fárasztani az ember agyát – csóválta fejét rosszallóan.

-         Oké, vágom, azért jöttél, hogy végezz velem. Na hajrá, mégis mi a fene akadályoz meg benne? – álltam fel a matracról idegesen, lassan felé közeledve. Pár lépésnyire tőle megálltam és széttártam kezeimet, afféle „csináld csak, rajta!” stílusban.

-          Nem megölni jöttelek. Magammal viszlek – jelentette ki teljes lelki nyugalommal.

-         Nem unod még? Joe füttyent egyet és te hűséges kiskutyus lévén teljesíted minden parancsát. Szánalmas vagy, Oliver Jeason, remélem tudod – tettem csípőre kezeimet gúnyosan. Láttam rajta, hogy telibe találtam, mert ujjai szinte elfehéredtek a pisztoly markolatának szorításától, szemei vörösen izzottak és arca komolyan megfeszült. Éreztem, hogy bármelyik pillanatban meghúzhatja a ravaszt, de én nem féltem. Ha most jött el a halál ideje, büszkén vállalom, hogy golyó által végeztek velem, nem pedig holmi lassú és fájdalmas betegség vitt sírba. Mosolyogva vártam, hogy a harag eluralkodjon elméjén és olyat tegyen, amit később még megbánhat, de ehelyett más történt. A következő pillanatban kicsapódott az ajtó, ezzel az előtte álló fiút teljesen felborítva, és Bill rontott be rajta.

-         Nagy gáz van kölyök, Joe emberei megtaláltak! – üvöltötte hozzám rohanva.

-         Tudok róla, nézd kivel társalogtam eddig – mutattam a földön elterülő eszméletlen Oliver-re, mire Bill-nek összeszaladt a szemöldöke.

-         Ez volt ott az estélyen meg abban a bunkerben is? Nagyon nem szimpi a srác – rugdosta meg, vizsgálgatva, hogy az előző esés miatt tényleg ki van-e ütve.

-         Tudom, nekem se. Hogy vannak a többiek? – kérdeztem aggódva, miközben egy nagy zsákba ruhákat dobáltam és a szobámban elrejtett fegyverek java részét. Bill már válaszra nyitotta volna a száját, mikor egy éles lövést és azt követő hangos sikolyokat meghallottuk. Egyszerre kaptuk oda a fejünket, majd döntöttünk úgy, hogy kitörünk a szobámból. Ő a sajátja felé vette az irányt, hogy pár holmit gyorsan összepakolhasson, én pedig a nappaliba igyekeztem felmérni a helyzetet. Rémes volt. Az összes vendég a szoba egyik sarkába tömörült, többen sírtak és sikítoztak, mert a szőnyegen elterülve egyikük már saját vérében ázva feküdt, valószínűleg holtan. Érkezésemre a hat(!) támadó felém fordult és rám szegeződtek a puskacsövek. Tudtam én, hogy van valami gyanús azokban az ismeretlenekben, akik itt lógtak már az előbb is. Azt hittem Amber hülyesége, hogy mindenkit összeszed az utcáról, de látszik, mekkorát tévedtem. Mondjuk nem is a mi korosztályunkból vannak az ipsék, de az már más kérdés, hogy olvadtak be…

-         Amanda Pierce? – kérdezte egyikük idegesen. Minden tekintet engem fürkészett, szinte már égettek a kíváncsi és elrettent pillantások.

-         Christina Blake – javítottam ki határozottan, harsány nevetést nyerve belőlük.

-         Ő az fiúk, hozzátok ide! – vigyorgott az előbbi, gondolom a kis csoport vezetője. Öt idegen közeledett felém vészesen, én pedig nem tudtam mit tegyek. Ledobtam vállamról a dugig pakolt táskát és kicsit megropogtattam a végtagjaimat. Már épp felkészültem volna a harcra, mikor meghallottam Alex hangját.

-         Hozzá ne merjetek érni! – üvöltötte idegesen.

-         Mert mi lesz akkor, szépfiú? – mérte végig a főnök idegesen.

-         Bunyó! – kiáltotta Amber mellé lépve. Ekkor tudatosult az emberekben, hogy mekkora poén is a verekedés, főleg részegen, így szinte tudtukon kívül rohantak neki Joe embereinek. Hatalmas káosz uralkodott el, miközben Alex és Amber hozzám szaladtak.

-         Mégis mi a fene ez az egész? – nyomott Alex a falhoz karomnál fogva, hogy úgy mondjam, nem túl kedvesen.

-         Hosszú sztori, nem érünk rá – rántottam ki magam a szorításából. – Most a lényeg, hogy eltűnjünk innen. Minél hamarabb – jelentettem ki határozottan, mire összenéztek.

-         Nem – mondták teljesen egyszerre.

-         Mi van? Mégis miért nem? Meg akartok halni? – üvöltöttem arcukba idegesen. Tudtam, hogy félnek tőlem, és az összes belém vetett bizalmukat elvesztettem, de ez most legkevésbé sem érdekelt. Meg kellett védenem őket, bármi áron.

-         Induljunk kölyök, nincs vesztegetni való időnk – lépett hozzánk Bill, Barbarát maga mögött ráncigálva.

-         Mi? Őt is hozzuk? – értetlenkedtem.

-         Nem hagyom itt, értsd meg végre. Ez komoly dolog – fúrta tekintetét az enyémbe, mire határozottan bólintottam.

-         Rendben. Hozd őt is. Alex? Amber? Indulhatunk? – fordultam ismét feléjük. Azt hiszem mostanra leeshetett nekik, hogy ez nem poén, mert egyikük bólintott. Sajnálatos módon a másik csak megrázta a fejét, és ugye mondanom sem kell, Amber tiltakozott.

-         Én nem mehetek veletek. Minden ideköt – folyt le egy könnycsepp sápadt kis arcán. – De ti helyezzétek magatokat biztonságba, bármi is történik. Valakinek itt kell maradnia, hogy kimagyarázza a rendőrök előtt a helyzetet, legalább annál kevesebb gondotok lenne. Kérlek, induljatok, értem meg ne aggódjatok. Nem adom fel könnyen a harcot, Tina, vagy akárki is vagy, remélem tudod – fejezte be ellentmondást nem tűrő hangon. Muszáj volt belemennünk, csak így szabadulhattunk el, legalább mi négyen. Még utoljára megöleltem Amber-t, aztán elrohantunk. Amikor Bill épp becsukta volna mögöttünk a bejárati ajtót, egy pisztolylövés hallatszott mellőlünk, ami szerencsére, hajszál híján ugyan, de csak a mellettünk lévő falba csapódott. Lélekszakadva rohantunk le a ház elé és ültünk be Alex kocsijába. Bill akart vezetni mindenképpen, Barbarát maga mellett tudva az anyósülésen.

-         Miért az én autómmal megyünk? – csodálkozott Alex.

-         Mert az enyémet felismernék, zsenikém – morogta sofőrünk, végig az utat pásztázva. Némán fuvaroztunk tovább egy kis családi házhoz, ahol a mellettem ülő kipattant és berontott a bejárati ajtón. Pár perc alatt egy hatalmas csomaggal tért vissza és rakta be hátra a többi közé.

-         Barbara, a te cuccaidért nem megyünk el? – érdeklődtem furán.

-         Nem, szívem. Nálatok volt a legtöbb holmim, amire szükségem lehet – sütötte le a szemét szégyenlősen, ami halvány mosolyra kényszerítette Bill-t. Ó, szóval ők ennyire jóban vannak egymással? Klassz tudni. Na mindegy, legalább egy utat megspóroltunk magunknak.

-         És most… - szólt halkan Alex. – hova tovább?

-         A menedékházba – válaszoltam tömören. Az úton többet már senki sem kérdezett semmit, csak szótlanul ültünk a gondolatainkba merülve. Egyszer zökkentem csak ki, amikor SMS-t kaptam. Ismeretlen feladótól jött.

„Hallom megint elszöktél. Rossz kislány. Azért azt tudod, hogy így is megtalállak? Csak idő kérdése, aranyom. ;)

Nagy Rajongód: Joe. xx”

Tehetetlenül olvastam el egymás után az üzenetet vagy százszor, egyre idegesebben. A többieknek persze még nem szóltam róla, ezután a nap után túl korainak éreztem. Hadd pihenjenek egy kicsit, ha már az egész életük felborult egy röpke éjszaka alatt. Fáradtak, félnek és teljesen bizonytalanok, ahogyan én is.  Pedig tudtam, hogy a háború még csak most kezdődik el.

1. Díjam. ^^

Hejho! :)) Most nem fejezettel érkeztem, hanem díjjal. Nagyon köszönöm Nikolett -nek. :)

Szabályok:   

-11 dolog rólam

-11 válasz  
-11 kérdés 
-11 blogernek tovább küldeni


11 dolog rólam:

1. Szeretem a fagyit. ^^
2. A Three Days Grace a kedvenc bandám. <33
3. Most nagyon szerelmes vagyok a kék hajfestésbe. *-*
4. Eddig minden egyes fejezetet elküldtem valakinek (vagy több embernek) privátban, mert félek, hogy rosszul sikerülnek. :$$
5. Twitter-re bármit ki merek írni, de face-re szinte semmit.
6. A kedvenc színem a lila, kedvenc gyümölcs az eper, így született meg a blogger-nevem. :33
7. Sokat álmodozom. *-*
8. Szürkéskék a szemem, vagy nem. Igazából fogalmam sncs, nem tudom meghatározni. xdd
9. Sosem értettem a divathoz. :')
10. A kekszes-sárgabarackos a kedvenc Boci csokim. ^^
11. Imádok mindenkit, aki feliratkozik, vagy kommentel, és egyszerűen le se lehet csapni, ha én egyszer jó kritikát kapok. *-* Mondjuk a design-omat folyton fikázzák, de az egy más téma. :') Ahhoz tényleg nem értek...

11 válasz:

1.Milyen zenéket hallgatsz? Rock, legfőképpen. :DD
2.Mi adott ihletet a blogodhoz? Mosogatás közben jött az ötlet. xdd
3.Ha van példaképed ki az? Leiner Laura. <3 :)
4.Ha semmi mást nem lehetne enni a világon csak szöcskét , akkor megennéd? Előbb pusztulok ki. T.T
5.Miért blogolsz? Mert mindig is szerettem írni, és nyáron már van is rá időm. :)
6.Szeretsz táncolni? Nem igazán. :/
7.Ha egy sajt és egy fogpiszkáló lenne nálad , mit csinálnál velük? Valószínűleg agyonszurkálnám a fogpiszkálóval a sajtot, aztán eltakarítanék magam után. :')
8.Mit szeretnél dolgozni ha nagy leszel? Írni. :$$
9.Van olyan titkod amit senki más nem tud csak is te? Persze, hogy van. :o
10.Kedvenc cipő márka? Nincs különösebben. :33
11.Jelenpillanatban szomorú vagy , vagy inkább boldog? Boldog. ^^

11 kérdés:

1. Szereted a vattacukrot?
2. Kedvenc banda/énekes? 
3. Aludtál már sátorban?
4. Félsz a pókoktól?
5. Szeretsz blogolni, vagy csak megszokásból csinálod? :)
6. Kutya vagy macska?
7. Leggyakrabban látott film?
8. Nem vagy éhes?
9. Ismered a kedvenc bandám? xdd (TDG)
10. Hány éves vagy?
11. Van twittered?

11 ember akinek tovább küldöm:

1. Vanda Dobrosy
2. Hug Me
3. ~ BlueBerry
4. Inus
5. LBS
6. Wali Horan
7. hannaszjg14
8. Cassie.
9. Csitu Van
10. Riley Anne
11. Szemenkár Enikő

Ennyi voltam, a megnevezettek kérem vegyék át a nekik járó díjakat! ;)

xoxo: ~ Purple Strawberry

8. fejezet: Mindenki szerelmes...

Oké, most rögtön kezdenék azzal, hogy IDE mindenképp nézzetek be! Én komolyan imádom. *o* Már múltkor akartam mondani, csak elfelejtettem, amiért ismét millió bocsi. :$$ A fejezethez most semmi különöset nem fűznék hozzá, szerintem nem lett túl nagy durranás, de annyira aranyos volt, hogy ennyire bírtátok Alex-et már az előző részben, és a randira is kíváncsiak voltatok... Jól esett, komolyan. Ennyire nem akartam volna leírni a dolgokat, de most így sikerült. :D Ez inkább ilyen lelkizős-háttérinfós fejezet lett, remélem azért tetszik majd. :)
xoxo: A ti feledékeny "írónőtök" <33

Akármennyire is nehezemre esik ezt bevallani, de élveztem az Alex-szel töltött délutánt. Végig kedves volt velem és figyelmes, rá egyáltalán nem jellemző módon. Így, hogy nem kellett a haverjai előtt megjátszania magát, kiderült, hogy igazából egész cuki. Mozi után még fagyiztunk is egyet, majd kézen fogva (!) sétálgattunk a parkban, az élet nagy dolgairól beszélgetve. Észre se vettem, de már eltelt a nap. Amikor a házunk elé értünk, szomorúan tapasztaltam, hogy vége van a randinak. Talán láthatta rajtam, hogy kissé elcsüggedtem, mert megígérte, hogy eljön a szülinapi bulimra (amiről amúgy nem kéne tudnom), aztán hosszú öleléssel köszöntünk el egymástól. Boldogan zártam be magam mögött a lakásunk ajtaját, Bill-t eléggé meglepve ezzel. Rá is kérdezett, hogy mégis mi a fene ütött belém, de őszintén még én magam sem értettem. Amint a szobámba értem, rögtön tárcsáztam Amber számát.

-         Szemét vagy, tudod? – nevettem bele a telefonba.

-         Aha, tisztában vagyok vele – közölte vidáman. – Na, mesélj, bevált a tervem? Összemelegedtetek már? – érdeklődött diadalittasan.

-         Hát, fogjuk rá – mosolyodtam el. – Inkább elmesélem. Szóval először moziban voltunk. A film is nagyon tetszett, de a csúcspont egyértelműen a popcorn miatti fuldoklásom volt, amin Alex persze röhögő görcsöt kapott. Ugye ezt a többi néző nem igazán díjazta, így kidobtak minket a moziból – kezdtem bele, mire Amber felröhögött. Örültem, hogy tetszik neki a bénázásunk, ezért folytattam. – Ezután inkább elmentünk egy jó kis cukrászdába. Mindketten fagyit kértünk, én két-, ő háromgombócosat. Csak mivel az utolsó íz nem jött be neki, nemes egyszerűséggel a melltartómba nyomta a tölcsért – Amber már szinte sírt a nevetéstől. – Én ezt azért nem vettem jó néven, így ráugrottam és elkezdtünk birkózni. Pechünkre, mivel pont a parkban sétáltunk, a szökőkútba estünk mindketten. A körülöttünk lévők jól kiröhögtek, plusz a ruhám is teljesen átázott. Miután kiszenvedtük magunkat a vízből, karjaimmal kezdtem el takargatni magam. Ő persze vigyorogva bámult, egészen addig, amíg rá nem szóltam, hogy fejezze be és segítsen rajtam. Végül megsajnált és felajánlotta a fekete pulcsiját, amit boldogan el is fogadtam. Vizesen és átfázva sétáltunk tovább, egészen addig, amíg meg nem száradtunk. Utána már sajnos esteledett, ezért haza kellett jönnünk. Most pedig itt ülök, elkenődött sminkkel, levakarhatatlan vigyorral és Alex pulcsijával a kezemben, miközben neked magyarázom a randink kulisszatitkait – fejeztem be a sztorit valami furcsa érzéssel a gyomromban. Nem, nem a pattogatott kukorica váltotta ki belőlem, sem pedig a kekszes fagyi, de az okra nem sikerült rájönnöm. Amber eközben csendben gondolkodott a hallottakon, már azt sem tudtam biztosan, hogy beszélünk-e még, vagy már megszakadt a vonal. Épp ki akartam volna nyomni, mikor bele sikított a telefonba.

-         Ááá! Ez olyan klassz – lelkendezett legjobb barátnőm. – És akkor most mi van? Jártok vagy hasonló? Válaszolj már, tudod, hogy engem nem versz át – darálta folyamatosan.

-         Nem is tudom – pirultam el. – Csók meg ilyesmi nem volt. Csak egy szimpla randi, öleléssel a végén. Semmi biztosat nem jelent…

-         Jaj, ne csináld már! – szólt rám Amber nevetve. – Azt eddig is tudtuk, hogy tetszel neki, de mostanra tuti, hogy te szintén érzel iránta valamit. Ne kéressétek magatokat, az senkinek sem jó – oktatott ki rosszallóan, amiben igazat kellett adnom neki. Tényleg bejön a srác…

-         Majd meglátjuk, mi lesz – mondtam sejtelmesen. – Nem adom ám olyan könnyen magam. Egy randi miatt nem futok utána, tudni akarom, hogy elég kitartó-e. Még húzom a dolgot egy ideig – mosolyogtam magam elé.

-         Oké, azt csinálsz, amit akarsz, de ne játssz vele túl sokáig. A végén még elszalasztod a lehetőséget – adta meg barátnőm a témához szóló utolsó tanácsát, majd áttértünk az ő problémáira. Arról panaszkodott, hogy a tesói az agyára mennek és nem tud aludni tőlük. Ma reggel is ugráltak az ágyán, hogy csináljon nekik reggelit, ugyanis a szüleik elmentek a hétvégére. Szegény Amber. Ekkor kopogást hallottam, így letettük a telefont.

-         Bejöhetek? – lépte át Bill a küszöböt. Mondjuk nem értem, ilyenkor minek kérdezi még meg, de mindegy.

-         Persze, gyere csak – intettem lazán. Igazából totál kizökkentett a gondolatmenetemből, de neki megbocsátom.

-         Kösz kölyök – mosolyodott el gondterhelten, teljesen kitárva maga mögött a szobaajtómat. Idegesen ült le mellém az ágyra, bal karomat az ölébe húzva. A csuklómon lévő „REVENGE” tetoválásomat masszírozta, mint mindig amikor ideges és meg kell beszélnie velem egy fontos dolgot. Kíváncsian ültem át törökülésbe, hogy teljesen szembefordulhassak vele, majd kényelembe helyezve magamat, egy apró biccentéssel jeleztem neki, hogy kezdheti. Meg sem lepődött, hogy tudom, mondani akar nekem valamit, már megszokta, hogy az egyszerű jelekből mindig kiolvasom az ilyeneket.

-         Komoly dologról lenne szó – rágta meg a szája szélét. – Kérlek most vegyél komolyan, és segíts nekem. Ha nem megy, inkább el se kezdem mesélni – fúrta tekintetét az enyémbe.

-         Figyelek – közöltem komolyan, biztosítva arról, hogy mindenben mellette állok.

-         Oké – röhögte el magát kínosan. – Szóval arról lenne szó, hogy, nem tudom megérted-e, de szerelmes vagyok. Igazán – sütötte le a szemét zavartan.

-         Bill, ez nem szokatlan. Veled naponta előfordul – nevettem fel megnyugodva. Azt hittem, valami komolyabb dolog.

-         Nem, ez most tök más. Nem csak egy egyéjszakás kalandról lenne szó, hanem sokkal többről. Ezt a nőt kivételesen tényleg szeretem – rázta meg a fejét idegesen. Viszont ha ő mondja, akkor tényleg nem poén.

-         Ó, bocsi. Szóval. Ki a szerencsés? Ismerem esetleg? – puhatolóztam finoman, hátha így hamarabb megtudom, amit akarok. Bill bólintott.

-         Igen, ismered. Kérlek ne akadj ki, de… - itt hatásszünetet tartott, míg felkészítette magát a hír közlésére. – Barbara az – nézett a szemembe komolyan, engem kicsit összezavarva.

-         Barbara? Mégis milyen Barbara? Nem is ismerek Barba… - kezdtem el értetlenkedni, majd leesett. Kirántva kezeimet Bill öléből, a szám elé kaptam őket. – Úristen, ugye nem?

-         De igen – bólintott kínosan.

-         Barbara Simmons? Az igazgatónőm? – üvöltöttem rá feldúltan, mire hátrahőkölt. – Basszus, remélem ezt nem gondoltad komolyan. Már első nap megmondtam, hogy ne mássz rá! – álltam fel az ágyról idegesen.

-         Jól van, kölyök, de tudod, hogy a tiltott gyümölcs mindig édesebb – kelt fel ő is. – Meg amúgy is. Nem tehetek róla, a szerelmet lehetetlen irányítani.

-         Ez mind szép és jó, de attól még ciki. A nevelőapám és a dirinőm? Bah – émelyegtem őszintén.

-         Megkértelek, hogy ne akadj ki. Látom, ez neked ma nem igazán megy. Most magadra hagylak, hogy feldolgozhasd a dolgokat, de csak közlöm, hogy ma ismét randink van. Ha minden jól megy, csak holnap jövök. Addig szokd meg a tudatot, hogy együtt járunk, mert ez egy jó ideig nem fog változni. Fél óra és indulok. Légy oly szíves, és ne a lakáson töltsd ki a dühödet – mondta érzelemmentesen, lassan kisétálva a szobámból. Nem tudtam mit tenni, egyszerűen a földre rogytam, és arcomat a párnámba mélyesztve, elordítottam magam. Miért, miért pont vele? Nem lehetett volna olyasvalakit kifognia, aki miatt nem égek a suliban, ha a többiek is megtudják, hogy ő a nevelőapám barátnője? Egy szupermodell vagy egy híres színésznő olyan nagy kérés lenne? Ez nekem túl sok. Inkább úgy ahogy vagyok, utcai ruhában, elkenődött sminkkel, kócos hajjal és „szökőkút szag”-gal ágyba dőlök és elalszom. Az mégis egy egyszerűbb világ, mint a valódi.

„ – Menj a közeléből! – lökött el Nate egy velem beszélgető évfolyamtársunkat.

-         Hagyjál már, csak beszélgetünk! – szólt vissza a srác dühösen. Hetedikben volt ez a kis affér, tisztán emlékszem.

-         Ó igen? Az öklömmel beszélgess, tökfej! – vágta képen Nate a gyereket. Sajna azt sem olyan fából faragták, hogy beletörődjön a pofonba, így hát rögtön rávetette magát legjobb haveromra, és püfölni kezdték egymást. Én rémülten próbáltam meg szétválasztani őket, elég sikertelenül. Olyannyira bele voltak merülve a harcba, hogy észre sem vették a körülöttük gyülekező diáksereget.

-         Mégis mi a fene folyik itt? – verekedte át magát a matektanár a tömegen. A srácok végre magukhoz tértek és gyorsan felpattantak, de szemeik még mindig szikrát szórtak egymásra.

-         Nathan, te vérzel? – kerekedett el a pedagógus szeme. És valóban, barátom szája felrepedt, hosszú vércsíkot húzva ezzel a fiú állán. Haja összevissza állt, a verekedéstől kipirosodott, lélegzetvétele szapora volt. Odaszaladtam hozzá és szorosan átöleltem. A másik srác egy kicsit rosszabbul járt, remélem meg tudja majd magyarázni otthon a szeme alatt díszelgő monokli okát.

-         Amanda, kérlek kísérd ki Nathan-t a mosdóba, szedje rendbe magát, aztán gyertek vissza – fordult felénk a tanár, két engedelmes bólintást kapva válaszul. – A többiek pedig órára! Nincs itt semmi látnivaló – oszlatta el a körülöttünk csoportosuló diákrengeteget. Nate-be karolva indultam el a női WC felé, de ekkor morgást hallottam oldalról. Jó, oké, vettem az adást, így inkább a fiúkéba vezettem be barátomat. A bent lévő épp kezet mosó ötödikes kissrác furán nézett rám, de miután Nate egy „kotródj innen, semmi közöd hozzá” pillantással jutalmazta az ittlétét, jobbnak látta kettesben hagyni minket. Komótosan a csaphoz léptem, majd el kezdtem vizet ereszteni. A falon lógó törölköző egyik sarkát benedvesítettem, majd haveromhoz közelítettem. Tekintetével minden mozdulatomat figyelemmel kísérte.

-         Áú – szisszent fel, mikor szájához értem.

-         Bocsi, igyekszem minél finomabban lemosni a vért – húztam vissza kezemet rémülten. Lassan bólintott, így ismét megpróbálkoztam az arca letisztításával. Időközben becsengettek, de ez egyáltalán nem zavart. Csak Nate-re összpontosítottam.

-         Miért csináltad? – suttogtam magam elé, a nedves törölközővel állát simogatva.

-         Fogalmam sincs. Idegesített, hogy vele szívesebben voltál, mint velem. Aztán hirtelen minden elsötétült, és bumm. Dühből nekirontottam, mert nem akartam, hogy elvegyen tőlem – szorította ökölbe kezét idegesen.

-         Jaj, Nate, ne butáskodj! – néztem a szemébe meghatottan. – Tudod, hogy nekem mindig is te leszel a legeslegjobb barátom! – fúrtam arcomat a vállába. Ő csak sóhajtott egyet és szorosan átölelt.

-         Persze. Legjobb barátok mindörökké – motyogta maga elé szomorúan, majd egy utolsó puszit nyomott a fejemre és elváltunk. Ekkor még nem értettem, mi baja lehet…”

7. fejezet: A színjáték

Kedves Olvasóim!
Nagyon szépen köszönöm a több, mint 1000 oldalmegjelenítést. :) Amint elérjük a 2000-t (és remélhetőleg valamivel nagyobb olvasóközönségem lesz), reklámozni fogom a blogokat, ahová mindenképpen fel kell iratkozni. Ti magatok is megkérhettek hozzászólásban, hogy írjam ki a sajátotokat, de szerintem addig így is éppen eleget fogok elfelejteni. :D Na mindegy, ez ráér, még egyszer köszi, és jó olvasást a következő részhez. Inusnak küldöm sok szeretettel, millió bocsánatot kérve. :)
xoxo: ~ Purple Strawberry

Három hét. Több, mint három nyomorúságos hete járok ebbe a gimnáziumba, és meg kell hogy mondjam, iszonyú. A tanárok mogorvák, a tananyag követhetetlen és az osztálytársaim mind retardáltak. Jópofizós ribancok, okoskodó kockák, kigyúrt izomagyak, lapuló nyomik és idegesítő szépfiúk. Remek egy társaság, mondhatom. Egyetlen normális ember van csak ebben az intézményben, aki miatt túlélem ezt az egészet, mégpedig a legjobb barátnőm, Amber. Egy alacsony, vörös hajú, szeplős lány, határozottan kedves és megértő természettel. Rajta kívül az összes többi diákon keresztülnézek. Jó, oké, persze mindenkivel próbáltam valami alapkapcsolatot kialakítani, de néha bőven elég volt a „ne utáljon” státusz. Na de azért van akinek ez nem felelt meg.

-         Tina, szívem, mi a helyzet? – ölelte át a vállamat Alex. Hát igen, ugye említettem már a bosszantó szépfiúkat? Ő az egyik.

-         Semmi különös – toltam el magamtól. – Miért nem lógsz inkább a többi beképzelt pojácával? Tényleg ideje lenne már leszállnod rólam – sziszegtem idegesen. Jó, lehet, hogy nem tűnhetek valami hű de kedvesnek, ám ennek igenis van oka. Ez a srác valahogy mindig az agyamra megy az idióta csajozós szövegeivel.

-         Ejnye, ejnye, hát illik így beszélni a legújabb tanulótársaddal? – nézett rám ártatlanul. Ja, azt mondtam már, hogy a karma szokás szerint lecsapott? Naná, hogy nem kaphattam meg Amber-t párnak, muszáj volt ezt az egoistát beosztani mellém. Ahj, hülye tanárok…

-         Ok, bocs Alex. Mit is akartál mondani? – mosolyogtam rá a tőlem telhető legkedvesebben.

-         Te. Én. Holnap este. Mozi. Benne vagy? – húzogatta a szemöldökét „csábosan”. Gondolom a többi lány rögtön elolvadna tőle, de engem nem ilyen fából faragtak.

-         Attól még, hogy bioszra együtt kell készülnünk, nem muszáj kedvelnem téged. Az utálat a közös munkára nem kizáró ok – veregettem meg a vállát, miközben jobbnak véltem kikerülve őt, a szekrényemhez igyekezni. Látszólag feladta a próbálkozást, mert ő is inkább a terem felé vette az irányt, hogy végigszenvedhessük az utolsó óránkat, ami után már szabadon leléphettünk.

-         Hová sietsz ennyire? – ért be Amber lihegve, mikor én már a lépcsőn másztam lefelé.

-         Haza. Alex már megint felidegesített, nincs kedvem ismét összefutni vele – fújtattam gorombán, miközben barátnőm belém karolt, és együtt indultunk Bill kocsija irányába.

-         Veled tartok. Amúgy nyugi, Tin, tudod, hogy direkt csinálja – lökött meg nevetve. – Tetszel neki, ez nyílt titok. Miért nem élsz egy kicsit? Menj bele a játékba. Csak egy randit engedj neki, aztán visszavonulhatsz – nézett rám hatalmas gesztenyebarna szemeivel, szinte könyörögve.

-         Hát, nem is tudom – húztam el a számat. Jelenlegi életembe nem igazán férne bele egy fiúbarát. Főleg nem egy Alex-féle. – Sok dolgom van. Tudod, hogy számomra a suli az első – tértem ki a válasz elől, mire Amber-nek összeszaladt a szemöldöke.

-         Már bocs, de a jegyeiden ez egyáltalán nem látszódik – intett le egy mozdulattal, ami azért elég rosszul esett.

-         Kösz szépen. Most megsértődtem. Többé nem állok veled szóba- fontam össze karjaimat magam előtt, belőle csupán egy harsány nevetést kinyerve. Amúgy a fogadalmamból nem lett semmi. Bill megérkezett, Amber-rel együtt beszálltunk a kocsiba, a hazafelé úton végig némán bámultunk ki az ablakon, majd mikor felértünk a lakásba, hirtelen jött rá mindkettőnkre a lelkizési hajlam. Fogtunk két hatalmas tál popcorn-t, csokifagyit, egy meleg pokrócot és pár sírós filmet, aztán kényelembe helyeztük magunkat a kanapén. Beszélgettünk mindenféléről, tévéztünk, és mindezzel sikerült elérnünk, hogy Bill elmenekült itthonról. Inkább beült valami útszéli kocsmába, de minket nem élt volna túl. Ezt ő mondta, nem én.

-         Christina Blake – fordult felém Amber a fél hűtőszekrényünk felzabálása után. Hát igen, a sírástól megéhezik az ember… - Mit tervezel a szülinapodon? – tért a lényegre, mire félrenyeltem a kakaómat. Prüszkölve, köhögve, fulladozva próbáltam meg válaszolni, fogjuk rá, hogy egész sikeresen.

-         Veled meg Bill-lel leszek itthon, filmezünk és itt alszol – vázoltam fel terveimet.

-         Az olyan uncsi. Mindig ezt csináljuk – öltötte ki rám a nyelvét. – Ez a 18. szülinapod lesz, nagybetűs ünnep. Nem töltheted itthon – csóválta fejét rosszallóan.

-         Miért is nem? Az én nagy napom, hadd csináljuk azt, amit én akarok – érveltem szerintem jogosan.

-         Ez nem így működik. Te leszel a szülinapos, én pedig a szülinapos legjobb barátnője. És ezek szerint én szervezem meg az estédet. Szóval kösd fel a gatyádat, kislány, hatalmas bulit csapatunk! – kiáltotta boldogan, amitől kicsit megrémültem.

-         Légyszi ne csinálj semmi hülyeséget! Nem akarok nagy felhajtást – mondtam zavartan, mire egész egyszerűen csak kiröhögött, és közölte, hogy „majd ő megoldja, nekem ebbe nincs beleszólásom”. Sajnos ezek után tényleg mennie kellett, nem maradhatott itt estére, így hát én sem tiltakozhattam tovább. Rémülten és megilletődötten takarítottam fel a mocskot, amit okoztunk, majd bújtam ágyba fáradtan. Hamar elaludtam, nem volt kedvem tovább agyalni. Holnap úgyis szombat, majd akkor ráveszem Amber-t, hogy fogja vissza magát. Mondjuk tuti nem fog sikerülni, de mindegy, egy próbát megér. Utolsó értelmesnek számító gondolataim ezek és hasonlók voltak, majd végleg elnehezedtek a szemhéjaim. Ma ismét Nathan-nel álmodtam, de megint csak egy kiskori emlék játszódott le bennem. Mielőtt a végére értem volna, minden megszakadt. Lassan oszlott köddé szemeim előtt az egész táj, mindez Bill hangjának hatására.

-         Hé, kölyök, ébredj! – morogta, miközben finoman lökdösni kezdte a karomat. Amint megunta, inkább a hegemet bökdöste, ami tényleg hatásosabbnak bizonyult. Idegesen odakaptam a sebhelyhez és kábán felültem az ágyban.

-         Mi van? – kérdeztem elég barátságtalanul. Nem szeretem, ha hétvégén felkeltenek.

-         Vendéged érkezett – közölte gúnyosan, amitől hátrahőköltem. Mégis ki a fene lehet az ilyenkor?

-         Na jó – ásította. – Én visszamentem aludni. Azt csináltok, amit akartok, csak csendben, ha lehet. Szétmegy a fejem – távozott nyűgösen. Mondjuk megértem a rossz kedvét, én sem lennék túl vidám másnaposan. Szegénykém. Miután távozott a szobámból, és becsapta a sajátja ajtaját, tudatosult bennem, hogy valami idegen muksó a nappaliban mászkál, így hát szenvedősen bár, de felkeltem. Lassan és komótosan vánszorogtam ki a konyhába, ahol a meglepetésvendégem épp az asztalnál ülve kortyolgatta a kávéját.

-         Alex? – csodálkoztam.

-         Á, jó reggelt, kisszívem! – fordult felém vigyorogva. Fú, ilyenkor de behúznék neki egyet…

-         Te meg mit keresel itt? – támadtam rá fáradtan.

-         Nem mit, inkább kit. Érted jöttem, hercegnő, szombat van. Kettőre van jegyünk, de előtte még a büfét is meg kell látogatnunk – magyarázta. – Mit szeretsz jobban; a popcorn-t vagy a nachos-t?

-         Egyiket sem! Már tegnap megmondtam, hogy nem megyek veled sehová! Hagyj békén, és ha nem muszáj, légyszi hozzám se szólj. Irritálsz – bunkóztam vele. Jó, persze ez nekem is rosszul esett volna, de ő megérdemelte. Ne zaklasson már, komolyan mondom feljelentem!

-         Áú, valaki de harapós így kora reggel. Jöjjek vissza később? – ajánlotta fel kedvesen.

-         Aj. Ugye te sose kopsz le? – kérdeztem fáradtan, végleg feladva az elveimet.

-         Nem – vigyorgott elégedetten. – Mindig megkapom, amit akarok.

-         Az agyamra mész, remélem tudod – forgattam szememet unottan. – De ha ez megoldás, akkor oké, legyen. Adj egy órát, és akár indulhatunk is. Előtte még be kell mennem egy-két helyre, de sietek – adtam be a derekamat. Így történt hát, hogy nemsokára már Alex kocsijában ültünk, útban a mozi felé, első és egyben utolsó randinkra igyekezve. Mielőtt kiszálltunk volna a parkolóban, még utoljára ellenőriztem a telefonomat. Egy új üzenetem érkezett.

„Remélem jól érzitek majd magatokat. Minden részletet tudni akarok. ;) puszi: Amber”

Most akkor ő küldte rám ezt a szerencsétlent? Ajjaj, hétfőn lesz ne mulass…

6. fejezet: Új külső, új élet

Sziasztok, ismét itt. :) 
Tudom, kicsit gyorsan jönnek a részek, ezért most le fogom majd állítani magam, és nem ígérgetek ilyen felelőtlenül. :') Itt a következő rész, remélem elnyeri majd  a tetszéseteket, bár én személy szerint elég gyengének érzem. :S Köszönöm az előző bejegyzéshez érkezett kommenteket, tényleg nagyon aranyosak voltak, de arra is meg szeretnélek kérni titeket, hogy oldalt iratkozzatok fel! 
Ennyi voltam, jó olvasást mindenkinek! <33 xoxo: ~ Purple Strawberry


Bill-lel éppen egy gyorsétterem kasszájánál álltunk sorba, rég magunk mögött hagyva Joe birtokát. Miután kezünkbe nyomták jól megpakolt tálcáinkat, egy őszinte mosollyal megköszöntük a gyors kiszolgálást, majd ülőhely után kutattunk.  Szerencsére a nap ezen késői szakaszában már nem igazán járnak erre itt lakók, csupán átutazóban lévő vándorok. Hamar ki is választottuk a megfelelő box-ot, ahonnan kényelmesen ráláttunk a falra szerelt kisebbfajta televízióra és falni kezdtünk. Utoljára tegnap este ettem pár falatot Oliver estélyén, különös belegondolni, hogy azóta mi minden is történt. Rá kellett jönnöm, hogy Joe emberei ismerik az arcunkat, tudják a neveinket és még mérgesebbek ránk, mint amennyire ezelőtt voltak. Hát igen, a szökés és a verekedés nem éppen a legkedvesebb gesztusok, amiket egy fess úriember, és egy kifinomult dáma megtehetnek. Na nem mintha mi azok lennénk…

-         Min agyalsz ennyire, kölyök? – kérdezte Bill két harapás között.

-         Semmin, semmin, csak időközben rájöttem, hogy utálom a hamburgert – zökkentem ki bambulásomból mosolyogva. – Műanyagot nem eszek, tudod jól.

-         Jaj, Amy, hogy neked semmi se legyen jó – csóválta fejét rosszallóan. – Tessék, itt a sült krumplim. Edd meg ezt – tolta elém saját tányérját. Vidáman átlapátoltam a tartalmát az enyémre, majd azt az undorító szendvicset Bill kezébe nyomtam. Ő jóízűen megette, aminek egyáltalán nem értem az okát. Én tök jól elvoltam a ketchup-be mártogatott burgonyámmal, pont illett a híradó bámulásához.

„ – Kedves nézőink! Felhívnánk mindenki figyelmét arra a veszélyre, ami a környéken fenyeget – szólalt meg egy fiatal bemondónő a tv-ben, teljesen átszellemülten. – Most kaptuk a hírt, hogy bizonyos személyek nagy veszélyt jelenthetnek ránk. Egy férfiról és egy nőről van szó, mindketten közveszélyesek. Az úrról már elkészült a portré, nyugodtan figyeljék meg – mutatott a kamerába egy egészen profi arcképet. Ha hunyorogni kezdtem, egészen hasonlítani kezdett a rajz… Basszus, nem igaz! A kép Bill-t ábrázolta! Könyökömmel oldalba böktem, mire tekintetét végre ő is a tv-re szegezte. Ugyanúgy ledöbbent, akárcsak én. – A férfinek, mint mondtam már, társa is van. Egy tinédzser évei végét járó, fekete hajú, zöld szemű, igen csinos leányzó. Róla még nem készült el a fantomkép, de nemsokára szolgálhatunk majd pontosabb személyleírással is. És most következzen az időjárásról… ”- vigyorgott a nő, bevégezve az előbbi igen fontos hírt, amire öt egész percet ha szánt… Hű.

-         Indulunk. Most – rángatott fel Bill idegesen az asztaltól, aminek egyáltalán nem álltam ellent.

-         Nyugi már! Még nem fagyiztunk – szomorkodtam.

-         Ma már nem fogunk. Hazamegyünk aztán eltűnünk. Vitának helye nincs, így is sokan megláthattak idefele jövet – lökte ki maga előtt az ajtót, engem továbbra is maga mögött vonszolva. A sötét utcákon ő még mindig magabiztosan baktatott, egészen egy, a közelben álló taxiig. Ott aztán bekopogott az ablakon, (a sofőr persze a volán mögött már rég elaludt,) és kinyitotta az ajtót. Gyorsan bepattant az anyósülésre, míg én hátul nyomoroghattam.

-         Hová megyünk? – ásította a taxis fáradtan. Már annyira nem volt magánál, hogy Bill-nek háromszor el kellett magyaráznia a lakcímet, míg felfogta egyáltalán, hogy tényleg ül mellette valaki, nem csak álmodik. Ekkor végre elindulhattunk. Az első pár percben csigatempóval haladtunk, a biztonság kedvéért, majd mikor vezetőnk észhez tért, repeszteni kezdtünk a sötét és kihalt utakon. Unottan bámultam ki az ablakon, igyekezve azon, hogy el ne aludjak. Nehéz feladat volt, ugyanis az autó elnyűtt, mégis kényelmes kárpitja, a rádióból szóló dal ritmusa és a környéket uraló éjszaka elég álmosítóan hatottak rám. Egyre elnehezedő szemhéjaimnak alig bírtam parancsolni, egyetlen ébren tartó mozdulatom a hirtelen fékezés miatti ülésről való leesés volt.

-         Aúú, most meg miért álltunk meg? – nyöszörögtem fájdalmasan.

-         Bocs kölyök, de ide muszáj bemennem – szállt ki Bill a kocsiból, az ajtót hangosan becsapva maga mögött. Lassan feltápászkodtam és visszahuppantam a székre. Kíváncsian néztem, hogy nevelőapám melyik épületbe rohan be, ám kicsit meglepődtem. Egy egyszerű vegyesbolt 24 órás nyitva tartással. Nem értettem. Öt perc sem telt bele és már visszatért egy fehér műanyag szatyorral a kezében. Gondoltam majd otthon elmondja mit vett, nem akartam a taxis előtt jelenetet rendezni, hisz még két sarok, és ott vagyunk.

-         Köszönjük a fuvart – mosolyogtam egy utolsót a sofőrre, aki kedvesen visszabiccentett. Bill még rendezte a számlát, és elindult utánam az emeletre. Ugyan nem hosszú ideje jártam itt, de mégis hiányzott a lakás, a maga sajátos bájával. Fáradtan terültem el a kanapén, mikor ő még csak a szatyrát rámolta ki.

-         Tessék, kölyök, majd holnap megcsináljuk – dobott felém egy kisebb dobozt. Unottan elkaptam a levegőben, majd leolvastam róla az adatokat.

-         Hajfesték? – csodálkoztam. – Minek nekem szőke hajfesték?

-         Amiért szükséged van kamuszemüvegre és unalmas ruhákra is – nyomott a kezembe egy hipszter szemcsit. Tudjátok, az a fekete keret, dioptria nélkül.

-         Aha, biztos – bólintottam értetlenül. – És te?

-         Lenyalt séró, barna, könyökfoltos zakó és ugyanolyan divatdarab – mutatott fel egy doboz hajzselét, majd célzott az én egyedi kukkerkeretemre. Ezután még magyarázott valamit a biztonságról, titkos személyazonosságról, költözésről és hasonlókról, de ezekre már nem figyeltem. Végleg elnyomott az álom.

„ – Amy! Amy, gyere már! – ugrott nyakamba legjobb barátom, Nathan. – Elkésünk a vacsiról – mosolygott szokásához híven olyan angyalian, hogy az ember szíve menten meglágyult tőle.

- Oké, menjünk! – fogtam meg a kezét vidáman, majd boldogan szökdécselve elindultunk hazafelé.

- Sziasztok, gyerekek, örülök, hogy megjöttetek végre – ölelt át minket anyu. – Na, gyerünk, üljetek szépen asztalhoz, mindjárt készen vagyok – tessékelt minket az ebédlőbe. Számomra a szék túl magasnak bizonyult, ráadásul elég ügyetlen is voltam, ezért csalódottan ugráltam, hátha sikerül végre elérnem valamit. Nathan-nek persze nem voltak ilyen problémái. Ő már helyét elfoglalva nevetett ki bénázásom miatt, és ezen persze én rögtön elsírtam magam.

- Ne röhögj, segíts nekem! – szipogtam szomorúan, amin Nath-nak megesett végre a szíve. Megmutatta, hogy a szék lábai között lévő vékony kis rúdra álljak rá először, majd utána lökjem fel magamat, mert így egyszerűbb lesz. Igaza volt. Elégedetten és győzelemittasan lógattam lábaimat, ahogy ő maga is tette. Szerettem Nath-et. Mindig ott volt, ha kellett, folyamatosan megnevettetett, minden apró trükkre megtanított, és akár még verekedett is volna értem az oviban. Hát igen, az ötéveseknek nincs túl nehéz élete. Egész nap csak játszunk, beszélgetünk, aztán jön az uzsonna és közben persze sokat nevetünk. Én Nathan viccein, ő pedig az én bénázásaimon. Már azt is eldöntöttük, hogy majd együtt megyünk iskolába, aztán gimnáziumba, egyetemre, majd összeházasodunk és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Akkor majd örökké együtt játszhatunk és nevethetünk. Boldogok leszünk, csak én meg Nathan. Ő az én leges-legjobb barátom!”

Szomorúan riadtam fel. Olyan szép emlék játszódott le álmomban, rég nem jutott eszembe ilyesmi. Csalódottan észleltem, hogy túl éber vagyok a visszaalváshoz, ezért inkább felkeltem és kinyújtóztam. A falióra szerint 9 körül járt az idő, és én még mindig a nappali közepén ácsingóztam. Tegnap este (vagyis pontosabban ma hajnalban) sikerült a kanapén bealudnom, ezért szememmel Bill-t kezdtem el keresni. Gondolom benne volt annyi erő, hogy a szobájáig elvonszolja magát, mivel az ajtaját gondosan becsukva találtam. Fülemet odatapasztottam, és hallgatózni kezdtem. Biztosan az igazak álmát alussza, mert odabentről édes szuszogás szűrődik ki. Inkább úgy döntöttem, hogy hagyom őt pihenni, és elindultam lezuhanyozni. A vörös ruhából egy otthoni szerelésbe vedlettem át magam, és leültem reggelizni. Mikor épp elfogyasztottam a szendvicseimet és a mesecsatorna unalmas ismétléseit bámultam, egy fél-zombi Bill lépett ki az ajtaján és ment a konyhába kávét készíteni.

-         Reggelt! – morogta mellém huppanva.

-         Neked is – mosolyogtam. – Hogy aludtál?

-         Klasszul – vont vállát, belekortyolva fekete, koffeindús italába.

-         Az remek. Mi jót tervezel mára? – érdeklődtem kíváncsian.

-         Teljes átalakítást – válaszolta kurtán. Ezt nem nagyon értettem, de pár óra múlva kiderült. Addigra mindketten máshogy néztünk ki, nehéz volt felismerni minket. Bill, mint már tegnap említette, lenyalt, sötét frizurával, barna zakóban és szemüvegben feszített. És én pedig… hát, én tényleg megváltoztam. Elhagyva hátam közepéig érő, dús, fekete loboncomat, most szőkére festett, vállig érő hajjal, göndören (!) álltam a fal mellett. A hipszter darab persze rajtam is ott díszelgett, ruházatom pedig egyszerű volt. Farmernadrág, fekete-fehér csíkos rövid ujjú póló és vászon tornacipő. Csak aki régóta ismer, az vett volna észre hasonlóságot a régi és az új énem között.

-         Indulhatunk? – tette le Bill a telefont, amin eddig az ügyeit intézte.

-         Persze – biccentettem vállat vonva. Jó, igazából semmi kedvem nem volt elmenni ARRA a helyre, de muszáj volt. Ehelyett akár még kétszer megszöktem volna Joe szállásáról, de sajna nem én döntök erről. Így hát zenét hallgatva éltem túl az utat, ami a hatalmas épületig vezetett. Bill-lel együtt léptünk be a kapun, majd végigsétáltunk egy hosszú folyosón, ami mondanom sem kell, így késő délutánra elég kihalttá vált.

-         Szabad! – hallottunk meg egy kedves női hangot, ami nevelőapám előbbi kopogására adott választ. Benyitottunk.

-         Á, üdvözlöm önöket! – mosolygott ránk a bent tartózkodó hölgyemény. Hm, egész csinos volt. Körülbelül Bill korabeli, vékony, sötétszőke hajú nő, szürke szemekkel és cinkos mosollyal. Mivel nem csak én vettem észre, hogy „jó nő”-ről van szó, gyorsan oldalba böktem a mellettem állót is, hogy rá ne merjen hajtani, mert csúnya vége lesz. Bill szerencsére kapcsolt, ezért csak vigyorogva visszabiccentett a köszönésre.

-         Jó napot! – mosolyogtam a tőlem telhető legkedvesebb módon.

-         Kérem, foglaljanak helyet! – mutatott az asztalával szembeni két fotelre, ahova mi kelletlenül leültünk.

-         Szóval, hadd kezdjem ott, hogy meglepetésként ért a hirtelen jelentkezésük, de ilyen önéletrajzokat egyszerűen nem utasíthattam vissza – mondta a nő diadalittasan, mire én sandán nevelőapámra pillantottam. Aha, szóval tuti mindkettőnkről olyat írt, hogy „atomfizikusok”, „Oscar-díjas színészek” meg ilyen hasonlók vagyunk. Hah, szuper. Amúgy ez az aranyos kisasszony még vagy órákig beszélgetett Bill-lel, volt amikor felnevettek, volt amikor komolyabbra vették a szót, de azért mindketten jól érezték magukat. Én közben persze azon izgultam, hogy menjünk már haza végre, mert ezt nagyon unom. Csoda, vagy sem, de végül így szólt a nő (mint utólag kiderült, Miss Barbara Simmons) :

-         Gratulálok, Mr. Blake, Ön ezennel fel van véve. Kérem, írja alá ezt a papírt, és jövő héttől akár már be is állhat dolgozni – nyújtott felé egy okmányt, amit Bill mohón kitépett a kezéből. – Te pedig, Christina, kérlek szokd meg a tudatot, miszerint hétfőtől hivatalosan is a gimnáziumunk diákja vagy! – rázta meg a kezem boldogan, mire én álvigyort erőltettem a képemre. Akárhányszor voltam eddig életveszélyben vagy estem komoly dilemmába, biztos vagyok benne, hogy ennél nagyobb kihívást keresve sem találhattam volna magamnak. Pedig higgyétek el; nem én ragaszkodtam ehhez. Tizenkettedik bé, bárkik is vagytok, kezdjetek el félni, mert az új osztálytársatok most átírja a suli hiearchiáját.