13. fejezet: Hiányoztál!

Sziasztok!:)
Bocsánat a késésért, de ez a rész nagyon nyögvenyelősen készült el... Úgy tűnik a nyárral együtt az ihletem is elment, ezt is csak azért rakom fel, mert barátnőm azt tanácsolta, hogy a megvárakoztatásotok még rosszabb mint egy szerintem borzalmas fejezet, így nyugodtan feltehetem. Na mindegy, majd ti eldöntitek mennyire utáltok meg miatta, itt a 13. fejezet, csak nektek! <3 Rövidebb lett, mint a szokásos, összecsapottabb és történés mentesebb, de így jártam. Ennyi. Ennek ellenére az előbb említett bíztatómnak, Fanninak küldeném sok szeretettel! <3 Jó olvasást, igyekszem hamarabb hozni a következőt.
xoxo: ~ Purple Strawberry
u.i.: Kérlek titeket, ne csak kommenteljetek, hanem iratkozzatok is fel! ;) Köszönöm.

-         Itt rendeltek kínait? – léptem be a házba, mögöttem Barbara és Nathan pedig hangosan felnevettek.

-         Bocs, de téves a házszám – magyarázta Bill a nappaliból kifele jövet. – A mexikóit jobban csípjük – állt meg előttem, a kitárt ajtó kilincsébe kapaszkodva. Mosolyogva ráhagytam és a kezemben tartott szatyrokat egy egyszerű mozdulattal a padlóra ejtettem, ahogy a többiek is tették. Mind levettük a cipőket és kabátokat még az előszobában, aztán együttes erővel a nappaliba vonultunk. Odabent Alex fetrengett a kanapén, jöttünkre viszont erőt vett magán és átült a bútordarab szélére. Bill és Barbara mellé kerültek, Nath az egyik fotelba, én meg annak a karfájára. Egy ideig csöndesen néztem a TV képernyőjét, figyelmen kívül hagyva a srácok egymást fürkésző, nem épp kedves pillantásait. Barbaráék persze semmit sem értettek belőle, így zavartan kapkodták a fejüket kettejük között, míg meg nem törtem a csendet.

-         Emberek, ő itt Nath. Nath, ők pedig a többiek – mutattam be mindenkit udvariasan, pár érdekes pillantást elnyerve jutalmamul. Mi van? Én legalább próbálkoztam…

-         Ne haragudj, kezdjük újra – fordult haverom felé Barbara mosolyogva. – Ugye engem meg Amy-t már ismersz. A fiúk pedig William Ray és Alexander Smith – mutatott maga mellé.

-         Nyugodtan hívj Bill-nek – biccentett az előbbi kedvesen, míg az utóbbi csak mordult egyet.

-         Nagyon örülök – motyogta Nath zavartan. – Az én nevem Nathan Ross, de úgy hívnak ahogy akarnak… - vakarta meg a tarkóját szégyenlősen, mire elnevettem magam.

-         És mondjátok csak, honnan ismeritek ilyen jól egymást? – szólt Alex hirtelen, először mióta itthon vagyunk.

-         Gyerekkorunkban legjobb barátok voltunk – vontam meg a vállam, olyan „semmi közöd hozzá” stílusban.

-         Ó igen? Mégis mi vetett véget neki? – kérdezősködött tovább tettetett érdeklődéssel, ami nagyon felidegesített.

-         El kellett költöznünk – válaszolt helyettem Nath szűkszavúan.

-         Világos – bólintott. – És mondjátok csak… - folytatta tovább, mire félbeszakítottam.

-         Semmi és, Alex! Inkább kísérj ki a konyhába, hozzunk inni a többieknek – néztem a szemébe idegesen, tudatva vele, hogy most tényleg ne szórakozzon velem, hanem vegyen komolyan. Erre aztán vigyorogva feltápászkodott, és utánam indult. Ez a mosoly viszont nem nekem, sokkal inkább Nathan-nek szólt. Ugyan még nem értettem mi okból, de tudtam, hogy nem szimpatizálnak egymással. Hívhatjátok női megérzésnek, vagy belső sugallatnak, viszont az is megkönnyítette a dolgot, hogy Alex a szemembe mondta.

-         Nem bírom ezt a krapekot – rázta meg fejét, ahogy kettesben maradtunk. Arcomra csapva felpattantam mellé a pultra, majd fáradtan, de érdeklődve fordultam felé.

-         Kifejtenéd bővebben? – tértem rá az engem foglalkoztató részre, reakcióját várva. Lazán biccentett egyet és hozzáfogott a meséléshez. Na nem mintha annyi mondanivalója lett volna…

-         Nem szimpatikus nekem. Fura srác – magyarázta. Kíváncsian pislogtam párat, de úgy tűnt, nem akarja folytatni.

-         Ennyi? – próbáltam puhatolózni, bevallom, elég átlátszóan.

-         Hát, aha – vont vállát közömbösen.

-         Na jó, viszlát, Alex – kászálódtam le mellőle, a nappaliba véve az irányt. Ez volt az a hatalmas problémája, amit rögvest meg kellett vitatnunk? Tuti bolond.

-         És a pia? – csodálkozott Bill, mikor üres kézzel vágtam át a helyiségen.

-         Az üdítőitalok csodásan érzik magukat nem túl tágas, cserébe viszont légkondicionált lakásukban, hol pár remek étek társaságában mulathatják el idejüket – vontam vállát közömbösen, miközben elszámítottam magam, és a karfa helyett véletlen Nathan ölébe pottyantam.

-         He? – reagáltak Barbarával egyszerre, nem törődve azzal az aprócska ténnyel, hogy enyhén ég a fejem, mert nem tudok felállni helyemről.

-         A hűtőben vannak – jött ki Alex a konyhából. – Ahol lenniük kell – tette hozzá szúrós szemmel, és levágódott a kanapéra. Nath azt hiszem vette a lapot, mert óvatosan átölelte a derekamat, magához húzott, hogy a mellkasának dőljek, és állát a vállamra támasztotta. Ezek komolyan szórakoznak? Időközben a „felnőttek” kimentek eloltani szomjukat, így hármasban hagyva minket. Ma komolyan senki sem normális. Ráunva a srácok folyamatos szemezgetésére, valahogy kimásztam Nath öléből, aztán csuklójánál fogva a szobámig vezettem.

-         Mi a baj? – nézett rám ártatlanul.

-         Ezt inkább te áruld el! – löktem be az ajtón, az ágyamig taszigálva.

-         Hé, na! – szólt rám Nath egyensúlyát visszanyerve. – Teljesen megvesztél? – röhögött értetlenül, mire idegesen megráztam a fejem.

-         Épp ellenkezőleg, szerintem veled van a baj – fújtattam dühösen. – Vagy négy éve nem láttuk egymást, aztán amikor végre találkozunk, te nemhogy félrejönnél velem beszélgetni, inkább jópofizol a nevelőapámmal meg a csajával. Ja, meg persze az se smafu, hogy a barátommal játsszátok mindketten a macsót, pedig nincs rá jogotok vagy okotok. Nem tudom, miért rivalizáltok máris, hisz alig ismeritek egymást, de nekem ez nagyon nem szimpi… - hadartam egy szuszra, ám Nath ekkor ujját ajkaimra tapasztotta, így elnémítva engem.

-         Nem azért jöttem át, hogy veszekedjünk – jelentette ki halál nyugodtan. – Hanem azért, mert hiányoztál – folytatta, miközben kezét lassan maga mellé ejtette, útközben finoman megsimogatva államat. – Amy, figyelj, tudom, hogy annak idején elszúrtam, de nagyon sajnálom. Én vettem rá a szüleimet a költözésre, viszont azóta nagyon megbántam. Nem telt el nap anélkül, hogy eszembe ne jutottál volna, te vagy az egyetlen, aki megért engem. Kérlek, most, hogy újra összehozott minket a sors, ne tegyük tönkre megint valami hülyeséggel, mert az igazság az, – nézett mélyen a szemembe. – hogy szeretlek – sóhajtotta őszintén, mire elmosolyodtam. Boldogan karoltam át a nyakát és húztam le magamhoz egy ölelésért, amit ő erősen viszonzott. Pár percig csak csöndben álltunk így, amikor valami reccsenést hallottam oldalról. Mintha a padló lett volna, vagy nem is tudom. Finoman toltam el magamtól az engem szorongató srácot, és néztem az ajtó irányába. Alex állt a küszöb előtt, felvont szemöldökkel, kissé görnyedt, laza testtartásban. Már épp mondani akartam valamit, amikor sarkon fordult és kiment. Utána indultam volna, de Nathan meggátolt ebben. Hirtelen felkapott az ölébe, forgott velem egyet, aztán az ágyamra dobott. Ezután ő maga is mellém telepedett és a tőle megszokott ellenállhatatlan, édes mosolyával kezdte fürkészni az arcomat. Annyira hiányzott az arca, ábrándos tekintete, melengető hangja és biztonságot nyújtó, óvatos érintése, hogy elfelejtve az előbbi különös helyzetet, megkönnyebbülten hagytam, hogy egyik hajtincsem befonása közben (gyerekkorukban is mindig ezt csinálta), elmesélje az elmúlt éveit, rövid és állítólag siralmas kapcsolatait, a nekem még el nem sütött ócska poénjait és a továbbtanulással kapcsolatos kételyeit. Meghallgattam, nyugtatgattam és ujjait birizgálva feküdtem mellette órákig, aztán nem is tudom, hány óra körül, de fáradtan kidőltem. Utolsó emlékem Nathan puszija volt, amit a homlokomra nyomott, és az egyre távolodó alakja, mikor elhagyta szobámat. Ezután minden elsötétedett.