8. fejezet: Mindenki szerelmes...

Oké, most rögtön kezdenék azzal, hogy IDE mindenképp nézzetek be! Én komolyan imádom. *o* Már múltkor akartam mondani, csak elfelejtettem, amiért ismét millió bocsi. :$$ A fejezethez most semmi különöset nem fűznék hozzá, szerintem nem lett túl nagy durranás, de annyira aranyos volt, hogy ennyire bírtátok Alex-et már az előző részben, és a randira is kíváncsiak voltatok... Jól esett, komolyan. Ennyire nem akartam volna leírni a dolgokat, de most így sikerült. :D Ez inkább ilyen lelkizős-háttérinfós fejezet lett, remélem azért tetszik majd. :)
xoxo: A ti feledékeny "írónőtök" <33

Akármennyire is nehezemre esik ezt bevallani, de élveztem az Alex-szel töltött délutánt. Végig kedves volt velem és figyelmes, rá egyáltalán nem jellemző módon. Így, hogy nem kellett a haverjai előtt megjátszania magát, kiderült, hogy igazából egész cuki. Mozi után még fagyiztunk is egyet, majd kézen fogva (!) sétálgattunk a parkban, az élet nagy dolgairól beszélgetve. Észre se vettem, de már eltelt a nap. Amikor a házunk elé értünk, szomorúan tapasztaltam, hogy vége van a randinak. Talán láthatta rajtam, hogy kissé elcsüggedtem, mert megígérte, hogy eljön a szülinapi bulimra (amiről amúgy nem kéne tudnom), aztán hosszú öleléssel köszöntünk el egymástól. Boldogan zártam be magam mögött a lakásunk ajtaját, Bill-t eléggé meglepve ezzel. Rá is kérdezett, hogy mégis mi a fene ütött belém, de őszintén még én magam sem értettem. Amint a szobámba értem, rögtön tárcsáztam Amber számát.

-         Szemét vagy, tudod? – nevettem bele a telefonba.

-         Aha, tisztában vagyok vele – közölte vidáman. – Na, mesélj, bevált a tervem? Összemelegedtetek már? – érdeklődött diadalittasan.

-         Hát, fogjuk rá – mosolyodtam el. – Inkább elmesélem. Szóval először moziban voltunk. A film is nagyon tetszett, de a csúcspont egyértelműen a popcorn miatti fuldoklásom volt, amin Alex persze röhögő görcsöt kapott. Ugye ezt a többi néző nem igazán díjazta, így kidobtak minket a moziból – kezdtem bele, mire Amber felröhögött. Örültem, hogy tetszik neki a bénázásunk, ezért folytattam. – Ezután inkább elmentünk egy jó kis cukrászdába. Mindketten fagyit kértünk, én két-, ő háromgombócosat. Csak mivel az utolsó íz nem jött be neki, nemes egyszerűséggel a melltartómba nyomta a tölcsért – Amber már szinte sírt a nevetéstől. – Én ezt azért nem vettem jó néven, így ráugrottam és elkezdtünk birkózni. Pechünkre, mivel pont a parkban sétáltunk, a szökőkútba estünk mindketten. A körülöttünk lévők jól kiröhögtek, plusz a ruhám is teljesen átázott. Miután kiszenvedtük magunkat a vízből, karjaimmal kezdtem el takargatni magam. Ő persze vigyorogva bámult, egészen addig, amíg rá nem szóltam, hogy fejezze be és segítsen rajtam. Végül megsajnált és felajánlotta a fekete pulcsiját, amit boldogan el is fogadtam. Vizesen és átfázva sétáltunk tovább, egészen addig, amíg meg nem száradtunk. Utána már sajnos esteledett, ezért haza kellett jönnünk. Most pedig itt ülök, elkenődött sminkkel, levakarhatatlan vigyorral és Alex pulcsijával a kezemben, miközben neked magyarázom a randink kulisszatitkait – fejeztem be a sztorit valami furcsa érzéssel a gyomromban. Nem, nem a pattogatott kukorica váltotta ki belőlem, sem pedig a kekszes fagyi, de az okra nem sikerült rájönnöm. Amber eközben csendben gondolkodott a hallottakon, már azt sem tudtam biztosan, hogy beszélünk-e még, vagy már megszakadt a vonal. Épp ki akartam volna nyomni, mikor bele sikított a telefonba.

-         Ááá! Ez olyan klassz – lelkendezett legjobb barátnőm. – És akkor most mi van? Jártok vagy hasonló? Válaszolj már, tudod, hogy engem nem versz át – darálta folyamatosan.

-         Nem is tudom – pirultam el. – Csók meg ilyesmi nem volt. Csak egy szimpla randi, öleléssel a végén. Semmi biztosat nem jelent…

-         Jaj, ne csináld már! – szólt rám Amber nevetve. – Azt eddig is tudtuk, hogy tetszel neki, de mostanra tuti, hogy te szintén érzel iránta valamit. Ne kéressétek magatokat, az senkinek sem jó – oktatott ki rosszallóan, amiben igazat kellett adnom neki. Tényleg bejön a srác…

-         Majd meglátjuk, mi lesz – mondtam sejtelmesen. – Nem adom ám olyan könnyen magam. Egy randi miatt nem futok utána, tudni akarom, hogy elég kitartó-e. Még húzom a dolgot egy ideig – mosolyogtam magam elé.

-         Oké, azt csinálsz, amit akarsz, de ne játssz vele túl sokáig. A végén még elszalasztod a lehetőséget – adta meg barátnőm a témához szóló utolsó tanácsát, majd áttértünk az ő problémáira. Arról panaszkodott, hogy a tesói az agyára mennek és nem tud aludni tőlük. Ma reggel is ugráltak az ágyán, hogy csináljon nekik reggelit, ugyanis a szüleik elmentek a hétvégére. Szegény Amber. Ekkor kopogást hallottam, így letettük a telefont.

-         Bejöhetek? – lépte át Bill a küszöböt. Mondjuk nem értem, ilyenkor minek kérdezi még meg, de mindegy.

-         Persze, gyere csak – intettem lazán. Igazából totál kizökkentett a gondolatmenetemből, de neki megbocsátom.

-         Kösz kölyök – mosolyodott el gondterhelten, teljesen kitárva maga mögött a szobaajtómat. Idegesen ült le mellém az ágyra, bal karomat az ölébe húzva. A csuklómon lévő „REVENGE” tetoválásomat masszírozta, mint mindig amikor ideges és meg kell beszélnie velem egy fontos dolgot. Kíváncsian ültem át törökülésbe, hogy teljesen szembefordulhassak vele, majd kényelembe helyezve magamat, egy apró biccentéssel jeleztem neki, hogy kezdheti. Meg sem lepődött, hogy tudom, mondani akar nekem valamit, már megszokta, hogy az egyszerű jelekből mindig kiolvasom az ilyeneket.

-         Komoly dologról lenne szó – rágta meg a szája szélét. – Kérlek most vegyél komolyan, és segíts nekem. Ha nem megy, inkább el se kezdem mesélni – fúrta tekintetét az enyémbe.

-         Figyelek – közöltem komolyan, biztosítva arról, hogy mindenben mellette állok.

-         Oké – röhögte el magát kínosan. – Szóval arról lenne szó, hogy, nem tudom megérted-e, de szerelmes vagyok. Igazán – sütötte le a szemét zavartan.

-         Bill, ez nem szokatlan. Veled naponta előfordul – nevettem fel megnyugodva. Azt hittem, valami komolyabb dolog.

-         Nem, ez most tök más. Nem csak egy egyéjszakás kalandról lenne szó, hanem sokkal többről. Ezt a nőt kivételesen tényleg szeretem – rázta meg a fejét idegesen. Viszont ha ő mondja, akkor tényleg nem poén.

-         Ó, bocsi. Szóval. Ki a szerencsés? Ismerem esetleg? – puhatolóztam finoman, hátha így hamarabb megtudom, amit akarok. Bill bólintott.

-         Igen, ismered. Kérlek ne akadj ki, de… - itt hatásszünetet tartott, míg felkészítette magát a hír közlésére. – Barbara az – nézett a szemembe komolyan, engem kicsit összezavarva.

-         Barbara? Mégis milyen Barbara? Nem is ismerek Barba… - kezdtem el értetlenkedni, majd leesett. Kirántva kezeimet Bill öléből, a szám elé kaptam őket. – Úristen, ugye nem?

-         De igen – bólintott kínosan.

-         Barbara Simmons? Az igazgatónőm? – üvöltöttem rá feldúltan, mire hátrahőkölt. – Basszus, remélem ezt nem gondoltad komolyan. Már első nap megmondtam, hogy ne mássz rá! – álltam fel az ágyról idegesen.

-         Jól van, kölyök, de tudod, hogy a tiltott gyümölcs mindig édesebb – kelt fel ő is. – Meg amúgy is. Nem tehetek róla, a szerelmet lehetetlen irányítani.

-         Ez mind szép és jó, de attól még ciki. A nevelőapám és a dirinőm? Bah – émelyegtem őszintén.

-         Megkértelek, hogy ne akadj ki. Látom, ez neked ma nem igazán megy. Most magadra hagylak, hogy feldolgozhasd a dolgokat, de csak közlöm, hogy ma ismét randink van. Ha minden jól megy, csak holnap jövök. Addig szokd meg a tudatot, hogy együtt járunk, mert ez egy jó ideig nem fog változni. Fél óra és indulok. Légy oly szíves, és ne a lakáson töltsd ki a dühödet – mondta érzelemmentesen, lassan kisétálva a szobámból. Nem tudtam mit tenni, egyszerűen a földre rogytam, és arcomat a párnámba mélyesztve, elordítottam magam. Miért, miért pont vele? Nem lehetett volna olyasvalakit kifognia, aki miatt nem égek a suliban, ha a többiek is megtudják, hogy ő a nevelőapám barátnője? Egy szupermodell vagy egy híres színésznő olyan nagy kérés lenne? Ez nekem túl sok. Inkább úgy ahogy vagyok, utcai ruhában, elkenődött sminkkel, kócos hajjal és „szökőkút szag”-gal ágyba dőlök és elalszom. Az mégis egy egyszerűbb világ, mint a valódi.

„ – Menj a közeléből! – lökött el Nate egy velem beszélgető évfolyamtársunkat.

-         Hagyjál már, csak beszélgetünk! – szólt vissza a srác dühösen. Hetedikben volt ez a kis affér, tisztán emlékszem.

-         Ó igen? Az öklömmel beszélgess, tökfej! – vágta képen Nate a gyereket. Sajna azt sem olyan fából faragták, hogy beletörődjön a pofonba, így hát rögtön rávetette magát legjobb haveromra, és püfölni kezdték egymást. Én rémülten próbáltam meg szétválasztani őket, elég sikertelenül. Olyannyira bele voltak merülve a harcba, hogy észre sem vették a körülöttük gyülekező diáksereget.

-         Mégis mi a fene folyik itt? – verekedte át magát a matektanár a tömegen. A srácok végre magukhoz tértek és gyorsan felpattantak, de szemeik még mindig szikrát szórtak egymásra.

-         Nathan, te vérzel? – kerekedett el a pedagógus szeme. És valóban, barátom szája felrepedt, hosszú vércsíkot húzva ezzel a fiú állán. Haja összevissza állt, a verekedéstől kipirosodott, lélegzetvétele szapora volt. Odaszaladtam hozzá és szorosan átöleltem. A másik srác egy kicsit rosszabbul járt, remélem meg tudja majd magyarázni otthon a szeme alatt díszelgő monokli okát.

-         Amanda, kérlek kísérd ki Nathan-t a mosdóba, szedje rendbe magát, aztán gyertek vissza – fordult felénk a tanár, két engedelmes bólintást kapva válaszul. – A többiek pedig órára! Nincs itt semmi látnivaló – oszlatta el a körülöttünk csoportosuló diákrengeteget. Nate-be karolva indultam el a női WC felé, de ekkor morgást hallottam oldalról. Jó, oké, vettem az adást, így inkább a fiúkéba vezettem be barátomat. A bent lévő épp kezet mosó ötödikes kissrác furán nézett rám, de miután Nate egy „kotródj innen, semmi közöd hozzá” pillantással jutalmazta az ittlétét, jobbnak látta kettesben hagyni minket. Komótosan a csaphoz léptem, majd el kezdtem vizet ereszteni. A falon lógó törölköző egyik sarkát benedvesítettem, majd haveromhoz közelítettem. Tekintetével minden mozdulatomat figyelemmel kísérte.

-         Áú – szisszent fel, mikor szájához értem.

-         Bocsi, igyekszem minél finomabban lemosni a vért – húztam vissza kezemet rémülten. Lassan bólintott, így ismét megpróbálkoztam az arca letisztításával. Időközben becsengettek, de ez egyáltalán nem zavart. Csak Nate-re összpontosítottam.

-         Miért csináltad? – suttogtam magam elé, a nedves törölközővel állát simogatva.

-         Fogalmam sincs. Idegesített, hogy vele szívesebben voltál, mint velem. Aztán hirtelen minden elsötétült, és bumm. Dühből nekirontottam, mert nem akartam, hogy elvegyen tőlem – szorította ökölbe kezét idegesen.

-         Jaj, Nate, ne butáskodj! – néztem a szemébe meghatottan. – Tudod, hogy nekem mindig is te leszel a legeslegjobb barátom! – fúrtam arcomat a vállába. Ő csak sóhajtott egyet és szorosan átölelt.

-         Persze. Legjobb barátok mindörökké – motyogta maga elé szomorúan, majd egy utolsó puszit nyomott a fejemre és elváltunk. Ekkor még nem értettem, mi baja lehet…”