11. fejezet: Kósza SMS-ek

Sziasztok!:)
Na látjátok, most hamarabb hoztam a részt, mint múltkor, így egy rossz szavatok sem lehet rám. :D Ez gyors előszó lesz. Szóval csak annyi, hogy Fanninak küldeném sok szeretettel és üzenem mindenkinek, hogy nem véletlenül ajánlok blogokat, tényleg sokat jelentene, ha benéznétek mindegyikbe. :( Na mindegy, nem húzom tovább az időt, jó olvasást az újabb (szerintem szörnyen összecsapott) fejezethez! <33
xoxo: ~ Purple Strawberry

Tíz körül járhatott az idő, mikor végre felébredtem. Frissnek és üdének éreztem magam, így egy hatalmasat nyújtózva a franciaágyon mosolyogva Alex felé fordultam. Még mindig fél karral ölelt magához, de fejét az ellenkező irányba fordította. Szótlanul hallgattam édes szuszogását, aztán alvására ráunva inkább kibontakoztam szorításából és nesztelenül a tegnap földön hagyott táskákhoz léptem. Óvatosan kiemeltem az egyikből a tisztálkodó szereket, míg egy másikból ruhát halásztam elő. Mivel hangos matatásommal felkeltettem volna a lustálkodó Alex-et, hagytam az egészet a francba és a csomag legtetejére gyűrt rózsaszín ujjatlant, fekete kardigánt és egyszerű farmert magamhoz véve a fürdőszobába igyekeztem. Odabent végre kibújhattam a tegnap reggeli szerelésemből, amibe éjjel ráadásul még bele is izzadtam, és boldog voltam amikor megszabadultam a bőrömhöz tapadt anyagtól. A zuhanyzókabinban nagy önuralom kellett ahhoz, hogy fel ne sikítsak, ugyanis a csapból vagy jéghideg, ellenkező esetben pedig tűzforró víz ömlött rám. Egy ideig elszórakoztam a helyes hőmérséklet beállításával, de hamar ráuntam, ezért ajkamba harapva inkább viseltem el, hogy emberi jégcsappá válok, minthogy chilivé, tehát egy bő fél óra alatt meg is voltam a zuhanyzással. Jó, nem mondom, hogy rekordidő, de ez most így alakult. Hamar összehozom én a havi vízszámlát, ha továbbra is így haladok – gondoltam magamban miközben megszárítkoztam. Kitisztult fejjel húztam magamra ruháimat és fésültem ki enyhén lenőtt, bár szőke tincseimet. A tükörben vizslatva kissé ovális arcomat, elmerengve fogtam lófarokba dús hajamat, majd léptem ki a mosdóból. Annyira feldobódtam, tulajdonképpen magam sem tudom mitől, hogy vidáman dúdolgatva tettem meg az utat a szobánkig.

-         Ó, hát te ébren vagy? – kérdeztem meglepetten, az előbbi bőröndhöz lehajolva. Alex az ágyon ült, kissé görnyedt háttal, kezében telefont szorongatva, érkezésemre pedig felkapta a fejét.

-         Jól látod – biccentett idegesen, a saját csomagjaihoz lépve. Útközben karját leengedte maga mellé, ezzel együtt a mobilt is vadul lóbálva.

-         Most meg mi bajod van? Talán nem aludtál eleget? Bocs, ha megzavartalak, de azért bunkónak nem kéne lenned! – tettem csípőre kezeimet szemrehányóan. Áucs, egyesek milyen kis harapósak ébredés után…

-         Ne cseszegess, oké? – nézett fel a keresgélésből egy pillanatra. – Inkább, nesze, magyarázd meg ezt. Elmegyek tusolni, de ha mire visszaérek és nem találsz ki valamit, szólok Bill-nek. Ez nem játék – dobta felém a saját mobiltelefonomat (!), ami éppen egy szöveges üzenetnél volt megnyitva. Basszus, Alex véletlenül megtalálta a Joe-tól kapott SMS-t. A hirtelen infótól lesújtva hagytam, hogy a fiú indulatosan kikerülve engem a fürdőszoba felé vegye az irányt, maga mögött hangosan becsapva az ajtót. Lehajtott fejjel rogytam le a földre, folyamatosan kattogó aggyal. Tudtam, hogy csak én töltök ennyi időt a mosdóban (na meg persze Barbara, női átok), így legfeljebb negyed órám volt kitalálni valami elfogadható indokot a hallgatásom miatt. Ez pedig nagyon nem elég.

-         Jóóó reggelt! – kiáltottam a lépcsőn lefelé robogva.

-         Reggelt, kölyök! – ásított rám Bill fáradtan. Mellkasának dőlve barátnője feküdt, felhúzott lábakkal. Aranyos pár voltak így együtt, ezért inkább nem zavartam és az egyedül rám váró konyhát céloztam meg. Ők hadd tévézzenek a kanapén nyugodtan, én úgyis csak az időt húzom.

-         Van valami kaja itthon? – kiáltottam ki nekik, körbe sem nézve.

-         Hűtő, polcok, szekrény! – üvöltött vissza Barbara. Válasza meglepett, de hát próba szerencse, feltártam mindent reteszt, ami a konyhában volt és láss csodát, az összes dugig volt tömve mindenféle jóval. Első gondolatom persze, hogy ki ment el boltba és miképp hozta haza a dolgokat, rögtön utána pedig a „hogy a francba kelt fel olyan korán?” kérdés következett.  Megfontoltan vettem elő a csokis gabonagolyót és a mézes karikát, de nem tudtam dönteni. Végül mindkét fajtából bőven raktam a tálamba, majd a hűtőből kikotort tejjel jól nyakon öntöttem a reggelimet. Már épp leültem az asztalhoz, mikor Alex lépte át a küszöböt. Háromnegyedes nadrágot és sötétkék pólót viselt, haja vízcseppektől tarkítva állt szanaszét. Idegesen bámult rám és sietős léptekkel igyekezett felém. Mikor odaért, nemes egyszerűséggel felpattant az asztallapra és kikapta kezemből a müzlimet.

-         Hé, éppen ettem! – háborodtam fel azonnal. Ő nem törődve sértettségemmel, pár pillanat alatt kikanalazta a maradékot és mohón szájához emelte a tálat, hogy a tejet is kiihassa belőle. Az kicsit sem foglalkoztatta, hogy közben pár csepp félrement és az állán keresztül a nyakán kezdtek el lefelé gördülni a langyos fehér lé, hisz ugye az én reggelim elpusztítására koncentrált. Miután befejezte, hangosan lecsapta az edényt maga mellé és sóhajtott egyet, afféle „ez jól esett” stílusban.

-         És velem mi lesz? – biggyesztettem le számat szomorúan, mire ő egy lenéző pillantással reagált csak.

-         Neked más dolgod van – vonta meg a vállát közömbösen. – Valami gyenge kifogást keresni, hagyni, hogy kiröhögjelek miatta aztán elmondani az igazságot – sorolta flegmán. – De tudod mit? Most az egyszer kivételt teszek. Ugrunk pár lépést, rendben? Kezdhetnéd rögtön azzal, hogy mégis mi a fenét jelent az a rohadt SMS! – fejezte be idegesen.

-         Milyen SMS? – csörtetett be a konyhába Barbara kíváncsian.

-         Öhm, semmilyen – ráztam meg a fejem zavartan, tekintetemmel a nő mozdulatait követve. Egyenesen a hűtőszekrényhez lépett és kiemelt belőle egy palack citromos jeges teát. A pultról elvett pohárba töltött magának pár kortyot, majd visszafordult felénk.

-         Miről van szó? Engem nem vertek át ilyen könnyen – mosolyodott el, szájához emelve üdítőjét.

-         Egyetértek – biccentett Alex pofátlanul. – én is kíváncsi lennék a részletekre. Na, Mandy, kezdheted – fonta össze maga előtt karjait.

-         Mandy? – ráncoltam a szemöldököm. – Hát ez új. Mindegy. A lényeg az, hogy csak egy poénról van szó. Valaki megviccelt, de ennyi. Nem nagy cucc – legyintettem, remélve, hogy beveszik a süket dumát. Ám mivel nekem sosincs szerencsém, naná, hogy nem vált be a trükk.

-         Ennyire hülyének nézel? – dőlt neki Barbara a konyhapultnak, várva, hogy végre beavassam az igazságba.

-         Nem. Na jó, végül is de, csak ez most nem kapcsolódik ide – vallottam be, amitől leesett az álla. Alex is elképedt, viszont hamar leesett neki a dolog, így vihogva a szája elé kapta a kezét.

-         Hogy merészeled? – lökte el magát támasztékától feldúltan. – Velem nem beszélhetsz így. Tudod te, ki vagyok? A gimnáziumod igazgatója, kitüntetett pedagógus, nem mellesleg a tavalyi év… - kezdte sorolni érdemeit, amit egy laza kézmozdulattal félbeszakítottam.

-         Hagyjad már, ez tiszta kamu – közöltem vele a tényt hűvösen. – Csak egy rakás kitaláció, hogy hihetőbb legyen az alteregód. Nem dolgozol igazgatónőként, de még matektanárként sem. Egy egyszerű beépített ügynök vagy, aki túlságosan beleélte magát a szerepbe. Ennyi. És tudod mit? Nagyon is kinőhetnél már belőle. Ideje lenne, hogy észrevedd magad és ne viselkedj úgy velem, akár egy óvodással. Tudok vigyázni, nem vágom meg magam véletlenül, legfeljebb másba csúszik bele a késem pengéje. Rólam már nem kell ilyenféleképp gondoskodni, tudom kezelni a vészes helyzeteket. Joe megtanított arra, hogy muszáj felnőnöm, mert gyerekként védtelen és gyenge vagyok. Nekem sosem volt igazi életem, mindig csak a bosszú vezérelt. Bevallom, van egy afféle köd a szemem előtt, ami mindent elhomályosít, de nem érdekel. Én mindössze azért élek, hogy a célomat teljesítsem. És akár belehalok, akár nem, ebben senki nem tud megakadályozni. Főleg te nem – daráltam le idegesen, közben heves mozdulatokkal a kijárat felé igyekezve. – És tudjátok mit? Nem érdekel mit gondoltok rólam vagy Bill-ről, nekünk ez fontos. Ha ti nem vagytok képesek vállalni a következményeket, most szálljatok ki. Túl sok ember halt meg miattam, nem hagyom, hogy ti is ezt tegyétek. Szabadok vagytok, menjetek amíg még tudtok, mert higgyétek el, nemsokára késő lesz – fejeztem be az ajtófélfának támaszkodva, engedve, hogy könnyeim utat törve magunknak végiggördüljenek kipirosodott arcomon. Alex és Barbara lefagyva néztek rám, de mikor szólni akartak én egyszerűen megfordultam és kirohantam a konyhából. Még láttam, hogy Bill végig az ajtó mellett hallgatózott, de már ez sem érdekelt. Vakon rohantam fel a szobámba, magam mögött hangosan becsapva annak bejáratát. Alig láttam valamit, minden homályos volt előttem, de én nem próbálkoztam semmivel, szimplán csak lerogytam a földre és csöndesen sírni kezdtem. Egy idő után könnyeim rászáradtak arcomra és még pólómat is eláztatták, viszont ekkor végre valahára ez az egész abbamaradt. Fáradtan feküdtem fel a franciaágyra és gondolkodtam el az előbbi monológomon. Biztos vagyok benne, hogy most épp kibeszélnek minden részletet és próbálnak rájönni mi a baj velem, de tuti nem értenek semmit. Mondjuk tény, hogy ezzel én magam is így vagyok. Talán csak egy hosszadalmas sírásra volt szükségem, ki tudja. Az eddigi stressz alaposan felgyülemlett bennem, valószínűleg így vezettem le. Amint tudatosult bennem, hogy miket vágtam szegény Barbara fejéhez, rögtön mardosni kezdett a bűntudat. Ja, na meg persze az éhség. Régóta voltam ide bezárkózva, biztos vagyok benne, hogy a többiek ebédeltek, sőt, akár még uzsonnáztak is ez idő alatt. Már épp rávettem volna magamat békés kis szobám elhagyására, mikor kopogtak az ajtón.

-         Szabad! – szóltam ki rekedten. Előre féltem, hogy melyikük akar beszélni a fejemmel, de azért bíztam benne, hogy Bill lép be a helyiségbe. Talán még vele járnék legjobban. Legnagyobb meglepődésemre viszont Barbara látogatott meg, kissé zavart állapotban. Szótlanul és kissé megilletődve sétált hozzám, majd ült le mellém az ágy szélére. Kíváncsian tápászkodtam fel én is, hogy szembefordulhassak vele.

-         Figyelj, Amy – kezdett bele lehajtott fejjel.

-         Ne mondj semmit – mosolyodtam el halványan.

-         De én… - próbálkozott ismét, csodálkozó tekintettel.

-         Nincs de – ráztam meg a fejem nyugodtan. Úgy látszik feladta végre, mert átadta a szót.

-         Nem is tudom, hogy mondjam – vakartam meg tarkómat zavartan. – De sajnálom. Tényleg, igazán – néztem szemébe, tudatva vele, hogy nem gondoltam komolyan semmit, amivel esetleg megbántottam, mert tényleg nem állt szándékomban, csak ki voltam akadva. – Nem akartam rosszat, csupán összezavarodtam. Kérlek ne haragudj, nagyon bunkó voltam, bevallom, nekem sem estek volna jól ezek a dolgok. Bocsáss meg, Barbara, többször nem fordul elő – ígértem neki. Azt hiszem megértette, mert biccentett egyet, aztán váratlanul a nyakamba borult. Hirtelen nem tudtam hova tenni heves reakcióját, de azért esetlenül visszaöleltem. Meghitt pillanatunkat egy éles csipogás zavarta meg.

-         Juj, bocsi! – haraptam be ajkam, miközben elvörösödtem. Ő kedvesen mosolyogva legyintett egyet, olyan „nézd csak meg” stílusban. Kapkodva emeltem le telefonomat az éjjeliszekrényről s nyitottam meg a bejövő üzenetet.

„Remélem nem avatsz be senkit a mi kis titkunkba. Ez a kettőnk játéka, a kis fiúkádnak meg a többinek semmi köze hozzá. Vigyázz magadra, drágám, hamarosan jelentkezem. Vagy üzenetben, vagy küldök valami „meglepit”. Gondolom örülsz.

Nagy Rajongód: Joe. xx”

-         Ez mi? – kérdezte Barbara, mire ijedten kezdtem takargatni mobilom kijelzőjét. Késő volt, ugyanis már rég elolvasta.

-         Semmi – ráztam fejem vadul.

-         Amanda, ne játsszuk el megint! – szórt szikrákat a szeme.

-         Oké, csak ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek. Főleg nem Bill-nek! – eskettem meg feladva elveimet.

-         Oké, cserkész becsszó, de mondjad már! – toporzékolt idegesen. - Szóval? – vonta fel a szemöldökét türelmetlenül. Tehetetlenül sóhajtottam, majd belekezdtem. Nem érdekel, mit mondott, vagyis írt Joe a „kettőnk dolgáról”, úgy éreztem, ennyivel tartozom Barbarának. És jól tettem, hogy őt is beavattam a dologba. Némán tűrve hallgatott, majd biztatóan megsimogatta a hátam, amiről nem is tudtam, hogy ennyit jelenthet. Ezek után levezetett engem a konyhába és adott valami kaját, hogy éhen ne haljak. Tudtam, hogy még nem zártuk le a témát, de egyszerűen erre ő sem tud mit reagálni. Azért a „meglepetésre” még kíváncsi leszek. Ha akkor nem purcanok ki, szerintem sosem. Kábé teljesen biztos vagyok benne, hogy nem egy szelet csokival fog meglepni, hanem valami „ütősebbel”. Csak az a baj, hogy szó szerint…