12. fejezet: Visszaköszön a múlt

Sziasztok kedveskéim! ^^ (ez de furán hangozhatott.:oo)
Meghoztam az új részt, így, az utolsó szabad hétfőnkön, azzal az üzenettel, hogy ne adjátok fel! :'( Tudom, hogy nincs túl jó idő, de élvezzétek ki a nyarat, ameddig még lehet! <3 Ezt a jó tanácsot adhatom nektek, meg még egy klassz kis unaloműzőt erre az esős időre, főleg Directioner-eknek. http://jessicaandonedirection.blogspot.hu/ Nekem személy szerint tetszik, és azt szeretem benne, hogy tök más a megszokottól. :0 Szerintem ti is nézzetek be, megéri! ;) Jut eszembe, haragudnátok, ha abbahagynám a blogot? Őszintén mondjátok meg! :D Na mindegy, nem fárasztalak titeket, majd a kommentekből leszűröm. :) Na, jó olvasást és a többi, puszi skacok! ^^
xoxo: ~ Purple Strawberry

Több hét telt el az előző eset óta. Joe továbbra sem jelentkezett, így a meglepetést még nem tudom hova tenni, Alex haragszik rám és Bill persze szokás szerint nem ért semmit. Tipikus férfiak. Egyetlen támaszom ezekben a nehéz időkben a számomra is meglepetést okozó Barbara, aki előítéleteimmel ellentétben rendkívül kedves és megértő. Egyre kevésbé érzem őt pótanyának, sokkal inkább a barátnő mércét üti meg viselkedése. Persze még néha vannak tanáros beköpései, de próbálok eltekinteni tőlük. Én vele töltöm a legtöbb szabadidőmet, a srácok pedig egymás szekálásával vagy meccsnézéssel. Hát igen, nekik nem sikerült olyan jól kijönniük, mint nekünk, de erről ennyit. Mostanában úgysem tudok sokat Alex-ről.

-         Amy! Gyere gyorsan! – hallottam Barbara kétségbe esett hangját odakintről. Rémülten hajítottam el a kezemben tartott pletykalapot és rohantam a konyha irányába. Na ja. Mióta nem vagyunk beszélő viszonyban szobatársammal, jobbnak láttam leköltözni a földszintre. A bejárattól nem messze, a nappalitól kellőképpen elválasztva találtam egy nagyobb kamrát, amit pár nap könyörgés után Bill berendezett nekem hálószobaként. Kaptam egy kényelmes franciaágyat, amit a sarokba toltunk a nagyobb térhatás kedvéért, néhány polcot fölé a könyveimnek és apróságaimnak, egy aranyos kis éjjeliszekrényt, két süppedős, barna fotelt, a mellettük lévő sarokba egy ruhásszekrényt és egy padlót takaró bolyhos, meleg szőnyeget.

-         Mi az, történt valami? Hívjam Bill-t? Vagy a mentőket? – lihegtem a konyha bejáratába kapaszkodva.

-         Hogy? Ja, nem kell – legyintett nevetve. – Csak meg akartam kérdezni, hogy jó lett-e a steak. Először csináltam, remélem ízleni fog – magyarázta aranyosan, mire mosolyogva biccentettem. Kíváncsian léptem mellé és hagytam, hogy a számba nyomja villáját, a végén lévő gőzölgő hússal. Kábé fél percembe telt elrágni az apró falatot, és a legkisebb hibája volt a forróság…

-         Na, milyen? – kérdezte csillogó szemekkel.

-         Bocs, de pocsék – húztam el a számat, megsimítva csupasz karját. – De nézd a jó oldalát. Senki nem tud nálad jobban pizzát rendelni – próbáltam javítani a helyzeten.

-         Kösz – röhögött fel. Az előbbi beszólásomon nemhogy megsértődött volna, hanem épp ellenkezőleg. A steak-et szó nélkül levette a tűzhelyről és tárcsázni kezdte a pizzéria számát.

-         Oké, fél órán belül kaja. Szólj a többieknek! – suttogta, miközben óvatosan letakarta a telefon hangszóróját. Boldogan engedelmeskedtem és elhagytam a helyiséget.

-         Kölyök, mikor eszünk már? Éhen halok – nyöszörögte Bill a kanapéról.

-         Nyugi van. Max harminc perc – legyintettem.

-         Még addig sül az a nyavalyás hús? Esküszöm egyszerűbb lett volna rendelni valami kaját – morogta, én pedig felnevettem.

-         Meg fogsz lepődni – kacsintottam rá, majd indultam meg az emelet felé. A régi szobaajtóm előtt mély levegőt vettem, aztán bekopogtam.

-         Gyere! – hallottam Alex hangját bentről.

-         Szia! Na, csak annyi, hogy fél óra múlva kész a pizza – mondtam kelletlenül.

-         Pizza? Nem marháról volt szó? – ráncolta szemöldökét.

-         Á, hosszú sztori – ráztam meg a fejem. Egy ideig csak némán néztük egymást aztán sarkon fordultam és kiindultam.

-         Mandy, várj! – hmm, még mindig nem bírom megszokni az új becenevet. – Egy pillanatra – nyomatékosította a megszólítást, mire kínosan de érdeklődve visszafordultam.

-         Igen? – erőltettem álvigyort a képemre.

-         Figyu – sütötte le a szemét zavartan. – Nekem ez így nem jó. Bűntudatom van, mert nem beszélünk. Igazad volt, tényleg tolakodónak tűnhettem a hülye SMS miatt, de értsd meg, csak vigyázni akarok rád. Nem poén, hogy ilyeneket kapsz, tényleg baj lehet belőle. Hadd segítsek, vagyis segítsünk. Mind. Én, Bill és Barbara biztos a hasznodra válhatnánk. Fogd fel végre, hogy nem vagy magányos farkas, ránk mindig számíthatsz. Kérlek – nézett rám esdeklően. Kényelmetlenül álltam át egyik lábamról a másikra, miközben feltűnően próbáltam tekintetemmel elkerülni gyönyörű, meleg szemeit.

-         Alex… Nem tudok mit mondani, sajnálom. Félek elmondani nektek. Adj egy kis időt. Gondolkodnom kell – hajtottam le a fejem szomorúan, miközben majdnem megszakadt a szívem, amiért titkolóznom kell. Akár akarom, akár nem, az ő biztonsága érdekében szükséges a lépés.

-         Jó, tökmindegy, hagyjuk – rázta meg a fejét idegesen. – Én vagyok hülye amiért próbálkozom – mondta csalódottan, orrom előtt határozottan becsapva szobája ajtaját. Tiltakozni akartam, hisztizni, veszekedni és sírni, de tudtam, hogy nincs értelme. Önmarcangolásom közben majdnem leborultam a lépcsőn, csupán a szerencsének tudható be, hogy Bill pont szembejött és a karomnál fogva magához rántott.

-         Vigyázz, kölyök – mosolygott rám kedvesen, megborzolva hajamat. Örömmel viszonoztam a gesztust és hagytam neki, hogy felmásszon hálójukba átöltözni. Hát igen, délután fél három és ő még pizsamában (atléta, boxer) fetrengene a kanapén. Szép dolog, mondhatom. Fejemet csóválva léptem be a konyhába, ahol Barbara épp a pizza szeleteket pakolta ki tányérokra.

-         Moss kezet és vegyél elő poharakat – utasított fel sem nézve a műveletből, én pedig hallgatva rá, serényen engedelmeskedtem. Ebéd után aztán csendes pihenő következett, amit annyira nem is bántam. Alex egész idő alatt még csak rám se nézett, egyedül akkor szólt hozzám, mikor a ketchup-re volt szüksége. Ennyi. Képzelhetitek, hogy esett. Ezek után elsőként hagytam el az étkezőasztalt, hogy visszavonulhassak. Most jobbnak láttam a szobámban laptopozni és végtelenül röhejes videókat nézni, mintsem a többiek szeme láttára duzzogni a srác hülyeségén.

-         Hé, zavarok? – dugta be fejét Barbara kedvesen.

-         Nem, dehogy – mosolyogtam rá, lehajtva gépem fedelét. Az internet amúgy is csak leszívta az agyamat.

-         Annak örülök – lépett be teljesen, maga előtt kitárva az ajtót. – Mondd csak, nincs kedved egy csajos naphoz? Elmehetnénk a plázába ruhákat venni és fagyizni egyet. Benne vagy? Úgy is látom, hogy vibrál a levegő közted és Alex között, ráadásul ha őszinte akarok lenni Bill sem az igazi mostanában. Rosszat tesz neki a kábeltévé, túl sok sportcsatornához jutott hozzá… – húzta el a száját rosszallóan.

-         Jó, figyelj, az még mindig a jobbik eset. Ha szeretnéd, este kiszedem az elemeket a távirányítóból, ahhoz lusta, hogy felálljon váltani. Probléma letudva és a válaszom igen. Menjünk a francba – kaptam fel a pulcsimat, Barbarát kifelé terelgetve. Semmi hangulatom nem volt a részletes tervezgetéshez, inkább annak örültem, hogy leléphetek végre. Régóta elegem van az itthoni légkörből, jó lesz végre kimozdulni, és ha úgy alakul, talán még ismerkedni is. Kezdem leszarni Alex-et és az érzéseit (már ha vannak), ezért épp ideje lenne a felejtésnek. És mi erre a legegyszerűbb megoldás? Egy új kapcsolat. Hát igen, ez kell nekem.

-         Nem nagy ebben a fenekem? – fordult egyet Barbara a próbafülkék előtt, egy gyönyörű, sötétzöld bőrgatyában.

-         Dehogy, szerintem pont előnyös – legyintettem. – Csak vigyázz, ez a cucc nem lélegzik… - figyelmeztettem mosolyogva, mire csalódott arccal bólintott. Már vagy két órája próbálgattuk a ruhákat az eladók legnagyobb örömére, de helyes pasit eddig még nem láttam. Vagyis várjunk csak, egy mégis volt, ám sajnálatos módon a barátnője oldalán. Aztán amikor a csaj meglátta, hogy enyhén érdeklődöm a pasija iránt, szikrákat szórt a szeme és szinte meg tudott volna fojtani. Na igen, azóta kulturáltabban bámészkodom, nem olyan „úristen, jó pasi vagy, járunk?” stílusban. Ja, ezt még gyakorolnom kell.

-         Hé, szívem, merre jársz? – nézett rám Barbara kérdőn. Odakaptam a fejem és kissé elborzadtam. Valami szörnyen ocsmány buggyos nadrág, kockás fejpánt, kerek szemüveg és nonfiguratív mintákkal díszített, színes poncsó volt rajta.

-         Úristen, téged lehányt egy szivárvány, vagy mi? – szörnyülködtem kizökkenve gondolatmenetemből.

-         Nyugi, csak poén – nevetett. – Viszont a naci egész jó… - töprengett.

-         Felejtsd el! – vágtam közbe. – Ha ebben utcára jössz, tuti letagadlak – mondtam halál komolyan. Ő erre szomorúan beletörődött a ténybe, miszerint csak hat teli szatyorral megyünk haza hét helyett, ezért vigasztalásképp eszébe juttattam a cukrászdát. Szerencsére többet nem kérdezett a problémáimról, így megúsztam az újabb Alex-es lelkizést.

-         Úú, együnk egy háromgombócosat! – csillant fel a szeme a fagyispult előtt. – Vagy nem is, jobbat tudok – rázta meg a fejét határozottan. – Kelyhet ide! – kiáltotta átszellemülten, mire szegény cukrászcsaj majdnem hátast dobott. Mondjuk megértem, néha én sem nézem őt százasnak…

-         Köszönjük szépen! – mosolyogtam kedvesen mielőtt elléptünk volna a pénztártól. Mázlija volt velünk a helynek, ugyanis Barbara kért párszáz gombóc fagyit, néhány szelet dobostortát, öt puncsos minyont, harminc deka pogácsát és vagy egy liter shake-et. Csak tudnám, hova fér bele mindez. Épp unottan piszkáltam villámmal a megkezdett mákos rétest, pasilesem folytatása közben, mikor ismerős arcot pillantottam meg. Szőke haj, szürke szemek, imádnivaló mosoly és lazán zsebre tett kezek. Akármilyen rég is láttam ezt az arcot, bárhol felismertem volna. A szám tátva maradt, evőeszközöm kiesett a kezemből és még levegőt is alig mertem venni. Nem hittem a szememnek, csupán egy szó kavargott a fejemben: lehetetlen.

-         Mit nézel ennyire? – kérdezte Barbara csámcsogva. Mivel nem válaszoltam, egyszerűen tekintetével követte a pontot, amit eddig szemmel tartottam aztán visszafordult hozzám.

-         Jó ízlésed van, kislány – biccentett elismerően. -  De mondd csak, ismered, vagy mi ez a lefagyós-dolog? Nincs egy bátyja véletlenül? – nevetett jóízűen, engem is keserű mosolyra késztetve.

-         Igen, ismerem – mondtam fagyosan. – Egy régi barát, de már nem számít – ráztam meg a fejem, végre elkapva tekintetemet a fiúról. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, amit Barbara egy szalvétával gyorsan letörölt.

-         Mi a baj? Nekem elmondh… - kezdett bele, aztán vállam fölött elnézve inkább félbehagyta a mondatot. Ezt furcsálltam és rákérdeztem volna, de ekkor valaki a nevemen szólított.

-         Amy? – hallottam meg a hátam mögül, amire lassan odafordultam.

-         Szia, – biccentettem csendesen. – Nathan… - tettem hozzá suttogva. A srác nevetve kihúzta a mellettem lévő széket és leült rá. Gyönyörű szemeivel arcomat fürkészte, így mosolyt erőltetve magamra, viszonoztam a kedves gesztust. Az évek alatt, mióta nem láttam, még helyesebb lett, mint reméltem. Egyrészről majd meghaltam, amiért végre itt van velem ennyi idő után, és meg akartam volna ölni a szeretetemmel, de közben agyam józanabbik része emlékeztetett rá, hogy az egész az ő hibájából volt. Ha négy évvel ezelőtt nem vall nekem szerelmet, még mindig legjobb barátok lehetnénk. De ez nem így történt. Számomra már csak egy idegen, egy idegen, aki túl fontos ahhoz, hogy újra elveszítsem. A francba, tudom, hogy hülyeség, de megteszem amit kell. Adok neki egy új esélyt…