14. Fejezet - Hibát hibára halmozva

Sziasztok kedves olvasók!^^ Én vagyok az új kisegítő-író. Minden késés miattam van, ne P.S. –re haragudjatok, nem érdemli meg. Rólam semmit nem kell tudni, de akit érdekel, az olvasson tovább. Én is bloggerina vagyok (mily meglepő), és ezen kívül két blogot írok. Egy mindennel foglalkozó blogon vagyok kritikaíró, és ma kezdtem egy teljesen átlagos, szokványosan unalmas gimis sztorit. Ugye milyen érdekes?:D Én is majdnem bealszom ha eszembe jut. Akinek mégis kedve támadna esetleg, valamilyen öngyilkos szándéktól vezérelve benézni, annak itt a link: http://aveletlen.blogspot.hu/  Na, azért remélem még maradt valaki, aki ezt az unalmas, teljesen sz*r bemutatkozást végigolvasta, nekik küldök egy virtuális pacsit. Soha nem mondtam, hogy könnyű velem.:”D

Na pá, Vanda voltam.:*

A reggeleim az utóbbi időben a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek egyszerűnek. Nathan hetek óta itt van mellettem, és ha erővel nem kergetem ki, hát nem számíthatok arra, hogy elhagyja az ágyam. A mai is egy ilyen este volt, és már kezdtem nagyon unni. A vacsorának már vége volt, ami kivételesen mexicói kaja volt, és mosogatás után jöttem fel. Persze, megint az ágyamban tespedt Nathan.

- Nathan, nem gondolod, hogy egy lila paplanba bugyolált férfiban semmi vonzó, vagy férfias nincs?

- Nem érdekel a kinézetem. Veled akarok lenni, ezen kívül semmi nem számít. - Legszívesebben visítottam volna. Ez nekem túl sok volt. Nem bírom elviselni. Éreztem, ahogy az arcom lángba borul, a kezeim remegni kezdenek, és egy kontrollálhatatlan hang tört elő a torkomból. Ha az igazat akarom állítani, sikítás volt. Miután ezt tisztáztam magamban, elkezdtem ordítani, mint a sakál:

- Húzz már el innen! Nem érdekel sem a tél, sem a hideg, nem érted, hogy nem akarom, hogy velem aludj?

- És mégis mi bajod ezzel? - mutat jelentőségteljesen az ágyra, magára, majd rám. - Talán nem én vagyok az első, aki veled alszik ebben az ágyban? - kérdezi csöpögő gúnnyal a hangjában. Ebben a pillanatban éreztem, ahogy valami végleg elpattant bennem. Nem akartam mást, csak aludni. De persze, nekem ez sem jöhet össze.

- Tudod mit? Erre nem is reagálok - mondtam lenézően. Belül már forrt bennem a harag.

- Ó, csak nyugodtan. Bújj el a cseszett csigaházadban, és érezd jól magad egyedül - ezzel kikászálódott az ágyból, felvette a rendes ruháit, és elindult az ajtó felé. 

- Rendben, azt fogom tenni. 

Elkezdtem elpakolni a cuccaimat, ami szánalmas szokásom volt. Ha valakivel konfrontálódtam, mindig próbáltam egyszerre két dolgot csinálni, hogy ne a veszekedésre kelljen teljesen figyelnem. 

Mikor legközelebb felnéztem Nathannak már nyoma sem volt, helyette Alex jelent meg az ajtóban.

- Mégis min veszekedtetek? Más aludna, ha nem zavar - morogja, majd mit sem sejtve az itt kialakult helyzetből, megfordul, és boxerben visszacsoszog a folyosó végére, ahova a szobáját rendeztük be. 

Én ott állok teljesen döbbenten, és nem tudok mit kezdeni magammal. 

Csodás, egyszerűen csodás! Nathan haragszik rám, Alexet nem hagyom aludni. Mi lesz a következő? Leégetem Barbara haját? 

Kezdett az életem túlságosan is átlagos lenni. Hetek óta nem hallottam kicsi Joeról, nem küldött nekem üzeneteket, nem fenyegetett, és más módon sem "tisztelt" meg a jelenlétével. Talán leszállt rólam? Morfondíroztam magamban, azonban ezt az ötletet azonnal el is vetettem. Évekig vadászott rám, miért pont most hagyna békén? Semmi oka nem volt rá. 

Mintha a vihar előtti csend érkezett volna meg. Mindenki teljesen feszült volt. Barbara, szokásához híven volt az összetartóerő, a béke, és a harmónia. Alex hozzám sem szólt, Bill mindenkivel veszekedett, én meg szinte csak Nathannal vitáztam. Szegény Barbara már úgy nézett ki, mintha egy kisebb tornádó söpört volna végig rajta. Nem tudott kikapcsolódni, ahogyan más sem. 

Ránk fér egy kis pihenés, döntöttem el magamban, majd bebújtam a még mindig meleg paplanba. Nathan jellegzetes illatát figyelmen kívül hagyva lassan elnyomott az álom.

 Másnap reggel kivételesen boldogan ébredtem, ami az új tervemnek volt köszönhető. Tudom, hülye ötlet meglepni négy gyereknek nem mondható embert azzal, hogy elráncigálod őket az állatkertbe, de jobb ötletem nem volt. Barbaráról tudtam, hogy imádja az élet minden megnyilvánulását, Alex meg biológia szakon volt a gimiben, tehát feltételeztem, hogy ők élvezni fogják. Bill nem rajongott túlzottan az állatkertekért, de az ott kapható kajákért annál inkább. Nathan pedig. Reméltem, hogy miattam eljön, és meg tudjuk beszélni a dolgokat. Nekem ez nem kóser így, hogy ennyire rám akaszkodik. Egy kis időt szerettem volna kérni, hogy átgondoljam az érzéseimet. Abban sem voltam biztos, hogy túl vagyok Alexen, nem hogy akarok egy új kapcsolatot a volt legjobb barátommal. 

Nem tudtam, hogy reagálnak majd a hülye ötletemre, de elhatároztam, hogy mindent helyrehozok. Mivel minden miattam volt, bűntudatot éreztem. Ha Bill nem karol fel, élhetne egy rendes életet, és nem lenne a nyomában egy maffia, Alex még mindig az ügyeletes szívtipró lenne a suliban, Barbara a kamu-igazgató, és Nathan. Na, róla semmit nem tudtam. Annyi időt töltöttünk együtt azért, hogy újra megismerjük egymást, de sem az életéről, sem a múltjáról nem hallottam. Azt sem tudtam, hol lakik, hol vannak a szülei, vagy esetleg iskolába jár-e. Efölött a nyilvánvalóan fontos kérdéscsokor fölött, mint mindig, most is elsiklottam, és haladtam tovább. Egy koptatott farmert vettem fel, és egy kötött vajszín pulcsit, a kezembe pedig a kabátomat akasztottam. Ekkor mentem szólni a többieknek. Szerencsémre már mindenki ébren volt, tehát kihirdettem, hogy egy fontos teendőm van, amire mindenkinek velem kell jönnie, és még annyit fűztem hozzá, hogy pénzt hozzanak magukkal. Alex és Bill morogtak, és elég komikus volt, hogy máskor mindig veszekednek, ebben azonban tökéletesen megértik egymást. Barbara sem tudott meg tőlem semmit, annyit mondtam csak, hogy nyugodjon meg, élvezni fogja, majd egy intéssel elküldtem öltözni. 

Mikor már mindenki elment, akkor hívtam fel Nathant. Az első csöngésre felvette, én pedig meg sem várva, hogy mit szeretne mondani, közöltem vele, hogy húsz perc múlva legyen itt, majd köszönés nélkül letettem. Nem voltam túl kedves, de legalább, mint később megtudtam hatásos. Mikor mindenki készen állt, vagy éppen ült, bejelentettem, hogy indulunk.

Bekászálódtunk a kocsiba, és megadtam a címet Billnek. Pár utcával lejjebb, mint az állatkert, hogy elsőre ne tudja senki, hogy hova megyünk. 

Mindenki kiszállt, én pedig szó nélkül indultam. Mindenki követett. Amikor már épp elkezdtek nyafogni, akkor értük el az állatkertet, és befogták. Megvettük a jegyeket, és bementünk. Bill szokásához híven rögtön letámadta az összes fellelhető élelmiszert árusító üzletet, Barbara a delfineket kezdte figyelni, Alex pedig a gorillák belső kifutójához sietett. Mi maradtunk csak Nathannel, én pedig gyorsan belekezdtem a mondanivalómba, még mielőtt inamba száll a bátorságom, és tűröm a kialakult helyzetet.

- Figyelj N. Ne haragudj a tegnap miatt. Most minden olyan feszült. Viszont lehetne egy kérésem? Nekem is furcsa mostanában az életem, sok mindenen kell gondolkoznom, és a legutolsó dolog, amire gondolni akarok ezekben az időkben, az egy kapcsolat. Nem tarthatnánk határozatlan ideig szünetet? - néztem rá reménykedve. 

- Meg fogod ezt még bánni Amanda Pierce! - mondta, majd választ sem várva kiviharzott a kapun. Út közben majdnem feldöntött egy nőt, de még csak bocsánatot sem kért, haladt tovább.

Én egy ideig döbbenettől szótlanul álltam, majd hirtelen tudatában annak, hogy nyílt célpottá váltam, elkezdtem megkeresni a többieket. Mindenkit összetrombitáltam, majd megjegyeztem, hogy ha mindenki végzett akkor el is indulhatnánk haza. Bill még gyorsan elfutott, hogy hot dogot vegyen, de a többiek maradtak. Barbara jött hirtelen oda hozzám, és kezdte el kérdezgetni, hogy mi a baj. Én egyszerűen leintettem, majd elkezdtem fülelni. Mintha valami kattogott volna a mellettünk lévő bokorban. 

Visszaküldtem őket egy asztalhoz, én pedig elindultam az egyenletes hang felé. Letérdeltem oda, ahol a hang epicentruma volt, és átmásztam a bokron. 

Utána pedig nem hittem a szememnek. Egy bomba volt ott, és a számlapján ez állt: 02:17 

És a másodpercek gyorsan fogytak. Mintha csak akkor termett volna ott, megláttam egy papírdarabot a bomba mellett. Ez volt rajta:

"Szia édesem!

Ugye nem hitted, hogy csak úgy meg tudsz tőlem szabadulni? Jól hitted. Én mindig melletted leszek, és figyelni foglak, aztán egyszer csak bumm. Meghalsz. Addig is, ezt a bombát küldöm ajándékba. Nagyon okos kis ketyere. Távirányítóval lehet irányítani, leállítani, és megint akcióba hozni. A fejed fölött van egy kamera. Nézz fel lassan, és mutass nekem egyet, ha benne vagy abban, hogy leállítsam a bombát. Kettőt, ha meg akarsz halni. A feltételeimet a bombán olvashatod, amint egyet mutatsz. Az életed a te kezedben van. 

Ölel hű híved, Joe."

A bombára néztem, még 12 másodpercem volt. Nem volt idő gondolkodni, hát felnéztem, és egyet mutattam a középső ujjammal. A bomba még kattogott párat, majd leállt. Mikor lenéztem, egy felirat kezdett végigkígyózni a számlapján.

"Gyere el holnap kettőkor a szokásos cukrászdátokba. Egyedül. Ott végre nyugodtan beszélgethetünk. Csak te és én. Ha bárkit hozol, a bomba újra életbe fog lépni, és az egész állatkert felrobban. Joe"

Teljes nyugalomban kászálódtam ki a bokorból, és mentem haza a többiekkel. Fáradtságra hivatkozva kihagytam a vacsorát, és lefeküdtem. 

Elalvás előtt még az járt a fejemben, hogy milyen ironikus. Én akartam megölni Joet, erre most az ő csapdájába fogok sétálni.