20. fejezet ~ Epilógus

Sziasztok!:3
Köszönöm szépen azt a 4 igen édes megjegyzést, amit a előző részhez kaptam, de lehetne egy nagy kérésem?:$
Szerintetek össze tudnánk hozni a blog végéig (még a meglepim, ezen kívül) a 100 általatok írt kommentet? Még 6 (hat!) darab megjegyzést kéne IDE produkálnotok, tényleg nagyon boldoggá tennétek!:)
Na, nem is szaporítom sokáig a szót, a következő posztomban mindent megtudhattok (érdekességek, elérhetőségeim kérdések esetére, etc.), ám addig is itt lenne a másik blogom linkje, remélem elnyeri majd a tetszéseteket! :)
Rebel - A lázadó: http://diedmemories.blogspot.hu/
u.i.: Az utolsó fejezethez híven meg kellett adnom a tiszteletet, így új szemszöget kaptok. ;)
u.u.i.: Ha van bármi kérdésetek, írjátok le kommentben, és a kövi bejegyzésben mindenre válaszolok.;)
u.u.u.i.: Ah. Bocsi a sok késésért és az összecsapottságért, de nincs kedvem  magyarázkodni. Rövid lett és unalmas, de utolsó rész, szóval remélem ezt még túlélitek. :D Tényleg sajnálom, ha esetleg kiégne a szemetek (vagy agyatok)...
xoxo: ~ Purple Strawberry

***Nathan szemszöge***

Minden olyan gyorsan történt. Amanda szokásához híven makacskodott, és nem volt hajlandó beismerni az érzéseit. Ez feldühített. Ennyi év szenvedés és kemény munka a semmiért. Egyszerűen képtelen voltam elhinni. Csak miután szerelmem vérrel mocskolt pólóban, erőtlenül esett össze, jöttem rá, hogy mekkora hibát is vétettem. Időre lett volna szüksége. Időre, hogy átgondolja a dolgokat, és rájöjjön, igenis képes viszonozni az iránta táplált imádatomat. Olyan rohadt hülye vagyok. Élettelen teste szép lassan a sáros földre csúszott, én pedig riadtan borultam le mellé, ölembe véve fejét.
- Amy! Hallod, ébredj már fel! - pofozgattam arcát finoman. - Amanda....
Nem reagált. Mivel kezdtem komolyan megrémülni, két ujjamat óvatosan nyakára csúsztattam. Nem volt pulzusa.
- Nathan... - érintette meg valaki a vállam.
- Tűnj el innen! - üvöltettem könnyes szemmel, félig hátrafordulva. Mikor aztán pár pillanat múlva alaposabban is felfigyeltem a mögöttem álló arcára, Oliver rémült tekintetét érezhettem magamon.
- Mi... mi történt? - kérdezte rekedtesen, alaposan kivehető aggodalommal hangjában. Válaszra nyitottam volna számat, de nem jött ki hang a torkomon. Oli, látva tehetetlenségemet, inkább nyelt egy nagyot, és szaggatottan letérdelt mellém. Kicsit odébb húzódtam, hátha valami csoda folytán sikerül újra életet lehelnie a lányba, ám ez tragikus módon nem történhetett meg. Miután ő is megállapíthatta, hogy végleg elvesztettük, óvatosan Amy teste alá nyúlt, és azt az ölébe kapva felállt mellőlem. Szó nélkül hagytam, hogy bevigye az épületbe a még mindig gyönyörű szerelmem hulláját, csupán tekintetemmel követtem mozdulatait. Barátom és egyben legfőbb bizalmasom arcán egy vastag könnycsepp gördült végig, miközben ajkait elfehéredésig összepréselte.
Tudtam, mit érez. Nem vagyok hülye, és mindvégig tisztában voltam a ténnyel, miszerint Oliver valamiféle vonzalmat érez Amy iránt, ami az én esetemmel ellentétben, úgy tűnik kölcsönösnek bizonyult. Ennek ellenére egyikőjükre sem haragudtam. Amanda Pierce, egy tipikusan csak imádni lehet csaj. Külső szépség, egyedi és elragadó természet, maga a tökély... Hát ezek után mégis hogy várhatnám el, hogy valaki ne kedvelje, vagy épphogy undorodjon tőle? A-a, kizárt. Meg amúgy is. Olivernek rengeteg lehetősége lett volna elcsábítani őt, mégis egy-egy rövidebb flörtön kívül nem történt köztük semmi. Legalábbis tudtommal.
Bár ez mostanra már amúgy sem számít...
Amy halott és vele együtt az összes megmaradt emberi érzésem is. Ebben a kegyetlen játszmában ő volt a cél, ami a szemem előtt lebegett, az egyetlen dolog, ami még némi tapintatot keltett bennem más emberek élete iránt.
Eddig mindent úgy irányítottam, ahogy az érdekeim azt megkívánták. Sosem voltam az eszetlen mészárlás híve, csak a bűnösök nyerték el mindig a méltó megrovást. Az ártatlan embereket békén hagytam. Pont.
Na... de most hogyan tovább? Legszívesebben minden szenvedésemet a nyomorult embereken vezetném le, akik ugyan semmiről sem tehetnek, mégis egyetlen szavamra kivégeznék őket. Ez lenne a barbár megoldás, de végül úgy sem vezetne semmire. A fájdalom továbbra is bennem lakozna, és emésztene belülről.
Nem. Hasztalan gondolat. Meg kell tennem, azt amitől Amy elvesztése után a leginkább féltem.
Ekkor kezemre pillantottam. Azóta is bal tenyeremben feküdt pisztolyom. Nyeltem egyet, és hagytam, hogy egy könnycsepp végiggördüljön az arcomon, majd erőt véve magamon, remegő végtagokkal közelítettem a fegyver csövét a fejemhez. 
Három, kettő, egy, és... Vége.
Ha mindezen bűneim után még a mennybe jutok, síron túli szerelem lesz a miénk. Ki tudja.
A lényeg az, hogy a fájdalom végleg elmúlt.

~~~~~~~~