19. fejezet: Miért?

Helló.:)

Első. Szeretném megköszönni az előző fejezethez írt 8 kommentet, nagyon imádom mindnyájatokat! <33 

Annyira örülök, hogy meglepetésként ért titeket a régóta fontolgatott csavar, szörnyen féltem, hogy túl kiszámítható vagyok.:) Sajnálom, amiért csak ma hoztam a rész, de ha úgy vesszük, továbbra is benne vagyok az ígért két hétben, ráadásul holnapig Pécsen tartózkodom, és talán megértitek, hogy nincs nagyon időm/lehetőségem írni.:/ :) 
Amúgy félreértéseket mellőzve, nem ötlethiányom van, hanem így terveztem a blogot alapból, és a befejezés szeptember harmadika óta a fejemben van. Nagyon-nagyon hálás vagyok az összes figyelemért, amit felém fordítottatok, és komolyan mondom, nekem vannak a legeslegjobb olvasóim az egész világon!! A kommentekkel és feliratkozásokkal mindig biztattok a folytatásra. Imádlak titeket. Komolyan.
Ez a rész most ~ BlueBerrynek megy. ;3
Na meg ha már én úgyis a sztori vége felé közeledem, nézzetek be Inus hiper-szuper-mega-zsírkirály blogjára, amit én személy szerint asdfghjkl imádok. :D 
Itt a link: http://lifeisagame-butitsnotfair.blogspot.hu/  ;33
Ó, meg a másik az én édes-drága egyetlen Frigyesem (Vanda) újabb remekműve, ami ugyan csak az első fejezetnél tart, de hozza a megszokott fantasztikus színvonalat. <3 Mindenképp olvassátok!:)
Link: http://nevergiveupandstaynowstrong3.blogspot.hu/
Bocs a hosszú előszóért, befejezem, úgyhogy jó olvasást a fejezethez! 
Love you all. <3
xoxo: ~ Purple Strawberry
u.i.: Így utólag olvastam B.B. amúgy irtó édes kommentjét, és rájöttem, hogy félreérthetően fogalmaztam. A blogon ezenkívül még lesz 2 darab bejegyzés, a huszadik fejezet, és egy extra. Remélem már értitek, nem ez az utolsó.:)

Percek, vagy tán órák teltek el, míg Nathan végre ellépett tőlem, én pedig erőtlenül a földre borultam. Könnyeimmel nem spórolva kezdtem hangos zokogásba, amit a fölöttem álló fiú némán eltűrt. Mikor már valamelyest összeszedtem magam, remegő térdekkel kászálódtam fel a földről, tekintetem Nath acélos szempárjába mélyesztve.

-         Miért? – szegeztem neki kérdésemet.

-         Miattad – mosolyodott el szomorúan. Hogy? Most meg miről beszél?

-         Nathan, én ezt nem… - ráztam a fejem értetlenül, mire félbevágott.

-         Shh. Nyugodj meg, mindent elmondok. Csak nem itt – nyújtotta felém a kezét, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy magával vezessen valahova. Szemeimet sebesen kapkodtam arca és tenyere közt, teljesen elvesztve a maradék józan eszemet. Fogalmam sem volt róla, hogy ki ő. Egy biztos. Nem az a Nathan Ross, akit én annak idején megismertem.

Mivel továbbra sem karoltam belé, valószínűleg megérezte kételyeimet, így maga mellé engedte kezét, és szótlanul elindult az előttünk elterülő sötétségbe.

Egy ideig haboztam ugyan, de végül követtem őt, kielégítetlen kíváncsiságom okán. Pár lépés volt csupán utunk, de az némán telt el. A falhoz érve Nath kitárt előttünk egy régi ajtót, mely nyikorogva engedelmeskedett a fiú akaratának. Miután ő kilépett rajta, én is utána indultam. 

Lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem. Végre friss oxigén töltötte meg tüdőmet, enyhe esőillattal vegyülve. A szabadban találtam magunkat, egyenesen az eddig engem fogva tartó épület mögött. Hitetlenül körbepillantottam a szemerkélő zivatarban, szemeimmel csapda után kutatva. Nathan pár lépésnyire állt tőlem a falnak támaszkodva, folyamatosan engem fürkészve.
Lábam alatt ragacsos sár terült el, előttem több százméternyire fehér murva fedte a talajt. Ezután egy sűrű rengeteg mutatkozott, ami nem tűnt túl bizalomkeltőnek. 
- Miért hoztál ki ide? - fordultam Nath felé hitetlenkedve.
- Mert itt az utolsó esélyed. Ha akarsz, most elfuthatsz. Nem mondom, hogy együttműködő leszek, és valamilyen szinten hátráltatni foglak, de ha elég talpraesettnek bizonyulsz, talán szabadon kijuthatsz innen - vázolta fel a helyzetet, mely nem tűnt épp kecsegtetőnek. Már szólásra nyitotta volna száját, de hang nem jött ki rajta, így rá kellett kérdeznem.
- És mi a másik lehetőség? - fújtam ki a levegőt szaggatottan, arcán enyhe mosolyt észlelve.
- Ha nem menekülsz, akkor itt maradsz. Ilyen egyszerű - lépett egyre közelebb, szőke, gondosan felzselézett tincseibe túrva. - Válaszolok minden kérdésre, ami foglalkoztat. Csak egyet ne feledj! - vándorolt tekintete az időközben ökölbe szorult kezemre. - Mindenhol kamerák vannak. Ha bármi hülyeséget csinálsz, számodra fontos személyek életét sodrod veszélybe - tette hozzá mellékesen, mintegy megfélemlítésként. És úgy tűnik bejött.
- Mi... miről beszélsz? - dadogtam elkerekedett szemekkel. Minden megfeszített izmomat elengedtem, és döbbenten néztem a jeges, szürke szempárba, mely mélyen tekintetembe fúródott.
- Semmi, semmi... csak tudod összehaverkodtam kicsit a "bandáddal" - nevetett fel gúnyosan.
- Alex vajon mikor jön rá, hogy csupán fantáziám szülöttje volt a családja veszélybe kerülése? Nemsokára közlik vele az embereim, már ha életben van egyáltalán. Tudod, a srácokra bíztam, mit kezdenek vele. Számomra nem tűnt fontosnak a kis tetű életben maradása. Úgyis csak akadály volt számomra - morogta maga elé. 
Erre nem tudtam mit reagálni. Lemerevedtem, szinte pislogni is elfelejtettem. Csupán elfehéredett ajkam folyamatos remegése jelezte, hogy még nem kaptam infarktust, meg talán szabálytalanul emelkedő mellkasom zavart ritmusa. Nath láthatta rajtam, hogy nem bírom megemészteni az előbb elhangzottakat, de folytatta. Azért is folytatta.
- Bill és a drága Barbara. Szép páros, igazán megható. Csipkelődnek, húzzák egymás agyát, mégis jól kijönnek. Idilli, nem? Reméljük pár bérgyilkos és képzett szakember nem vet véget a szerelmüknek, és a khm, életüknek - nevetett fel saját poénján jóízűen. 
- M...miért csinálod ezt? - folyt le egy könnycsepp az arcomon. Mivel a körülöttünk lévő vihar egyre inkább felerősödött, arcomon apró esőpöttyök is keveredtek a saját lecsorgó szemnedveimmel. Ez ugyan elég bizarrul hangzott, de szebben nem lennék képes megfogalmazni. Túl sok gondolat cikázott a fejemben.
- Jaj, Amanda, ne add már az ártatlant! Megérdemled a szenvedést az éveken át tartó merényleteid miatt! - sziszegte szikrázó szemekkel, kilépve az őt eddig védelmező eresz alól. Egy karnyújtásnyira megállt tőlem, és mintha tekintetével próbált volna megölni. Pólóját egyre sűrűbben lepték el az esőcseppek, haja is lelapult. Képzelem, én milyen jól nézhettem ki, de ez jelen helyzetben igencsak mellékes.
- Te meg mégis mi a francról beszélsz? - ráztam meg a fejem értetlenül.
- Nem tudod? Komolyan nem? - lépett egyre közelebb, engem hátrálásra késztetve. 
- Nem, Nathan, fogalmam sincs semmiről, kérlek avass már be engem is! - emeltem fel a hangom, teljesen elvesztve önuralmamat. - Minek kellett neked ez az egész? Miért ölted meg a családom még évekkel ezelőtt?  Mik voltak azok az elrablós hülyeségeid? Az SMS-ek és a talányok? Mire volt jó mindez? - üvöltöttem az arcába feldúltan, könnyeimtől fulladozva. 
- Mert szeretlek, te idióta! - ordította idegesen, majd miután leesett neki, mit is mondott, visszavett a stílusából. Teljesen lefagyva álltam előtte. De ennek semmi értelme!
- Te meg mi a...? - kezdtem volna neki, de egy pillantással elhallgattatott. 
- Végigmondhatom? Kösz - mondta hűvösen. - Talán utána nem marad megválaszolatlan kérdésed.
Bólintottam, jelezve, hogy kezdheti. Akármennyire haragszom rá, utálom és nem értek egy büdös szót sem abból, amit beszél, lassan öt éve, hogy erre a pillanatra várok. A pillanatra, mikor kiderül, mi volt az a súlyos tettem, mellyel magamra haragítottam Kicsi Joet. 
- Az egész gyermekkorunkban kezdődött. Már oviban is rajongtam érted. Mikor elterveztük, hogy együtt éljük le az életünket, én tényleg komolyan gondoltam. Emlékszel még a balhékra, amiket általánosban rendeztem? Mind miattad történtek. Az összes srác, aki csak rád mert nézni, valami különös érzelmet váltott ki belőlem. Dühös voltam. Később, hetedikben, már rájöttem, hogy ez nem harag, hanem féltékenység. Féltékeny voltam, mert féltem, hogy elvesznek tőlem. Tudtam, hogy szerelmes vagyok beléd, és ez nem csupán egy gyerekszerelem. Az nem tartott volna ki olyan sokáig. Ezek után minden napom rólad szólt. Azt hiszed, hogy egyedül te voltál csodakölyök? Én is hamarabb értem, mint a többiek. Lehet, hogy téged már tizennégy évesen kémnek képeztek, de én korábban elkezdtem építgetni a saját kis világomat. Apám pénzén sikerült létrehozni egy kisebb közösséget, mely hamar gyarapodott. A bensőséges embereim, mint például Oliver is, már a kezdetekben velem voltak. Ők tudták, hogy egy "kölyök" áll a maffiahálózat mögött. Mivel mások nem vettek volna komolyan a korom miatt, kénytelen voltam kitalálni a Kicsi Joe sztorit. Én háttérbe szorultam, és ez a fantom irányított mindent. Minden jól ment, pénzt és hatalmat szereztem, mindeközben egyetlen gondolat járt a fejemben. Ha elég gazdag leszek, abbahagyom ezt az egészet, és veled együtt eltűnök a világ színéről. Csak mi ketten, senki más. Ez volt a legszebb álmom. Majdnem teljesíthettem is volna, ha nem tűnik fel apád a színen. Olyan kotnyeles és minden lében kanál volt, hogy tennem kellett valamit. Ha rájön a titkomra, és publikálja, nekem annyi. Örök életemre börtönbe kerülök, és soha többé nem látlak. Hát igen... Ekkor is te voltál az egyetlen, aki számított - azt hittem elbőgöm magam, annyi érzelem kavargott bennem. Túl hirtelen zúdult rám ez a rengeteg minden, alig tudtam helyrerakni az információkat. - Lényegtelen. Folytatom. Ugye apád útban volt, így el kellett tüntetnem. Ha másról lett volna szó, egyszerűen megöletem az egész családját, de mivel te ott voltál, vigyáznom kellett. Azt terveztem, hogy legfeljebb ráijesztünk kicsit apukádra, aztán nyugalom lesz. Persze ez sem sikerülhetett. A terv éjszakáján minden félresiklott. Mikor megtudtam, hogy mindenki halott, egyedül te voltál túlélő, a rátok küldött embereket alaposan rendre tanítottam, hogy szépen fogalmazzak. Az árvaházba kerülésed után pedig vártam. Vártam, hogy jó helyre kerülj, felcseperedj, aztán gondoltam, majd tizenhat-hét évesen felkereslek. Persze, hogyne. Ha tudtam volna, hogy az a nyamvadt William lesz a gyámod, előbb szöktetlek meg én magam, minthogy bérgyilkosként ilyen veszélyes életet élj. Tudtam, hogy rám vadásztok, és direkt hagytam, hogy egy-két számításomat keresztülhúzd. Akartam, hogy megkeress. A szülinapi affér és a menekülésetek után pedig nem láttam rá nagy esélyt, hogy visszagyere a városba, így jöttek az SMS-ek. "Nagy Rajongód". N.R. Nathan Ross. Ezt még így sosem raktad össze? A megoldás mindvégig a szemed előtt volt, csak nem akartad észrevenni. Helyettem a drága kis Alexeddel foglalkoztál, aki magasról tojt a fejedre. Miért nem vetted észre, hogy én itt vagyok? Szeretlek, Amy, nem tudom hányszor mondjam még. Szeretlek, és ezen semmi nem változtat. Én itt vagyok neked - suttogta a fülembe. - Mindig is itt voltam.
Szavai teljesen lesújtottak. Azt sem vettem észre, hogy időközben abbamaradt az eső. Zavartan ráztam a fejem, és ellöktem magamtól a fiút.
- Hagyj békén! - mondtam, egyre inkább eltávolodva tőle.
- Most meg mi bajod van, Amy? Gyere vissza, ne szórakozz! - ragadta meg a csuklóm értetlenül, visszarántva magához.
- Engedj el! - sikítottam. - Ne érj hozzám! Undorodom tőled, Nathan Ross. Undorodom az egész lényedtől! - vágtam a fejéhez feldúltan.
- Vigyázz, mit mondasz. A harag gyakran rossz tanácsadó, ne veszítsd el a fejed ilyen könnyen! - nézett a szemembe komolyan, mire csuklómat kitéptem szorításából. - Kérlek, Amy, nyugodj meg! Inkább gyere be szépen és együnk valamit. Tegnap óta nem láttál egy falatot sem. Biztos éhes vagy - nyúlt ismét felém, amit egy hátralépéssel díjaztam.
- Nathan. Egyszer mondom el, és nem többször. Te egy beteg ember. Nem komplett. És én soha a büdös életben nem fogok rád ÚGY nézni. Szánalomra sem méltatlak. És jól jegyezd meg, amit most mondok, mert úgy tűnik sokkolóbb, mint eddig bármi más életedben - tartottam hatásszünetet. - Megvetlek téged, bárki is vagy valójában.
Nath arca eltorzult. Kezei ökölbe szorultak, dührohama kitörni látszott. Tudtam, hogy ez fáj neki. Tudtam, hogy nem képes uralkodni magán, de engem már nem érdekelt semmi. A családom halott. Alex és Barbaráék fogalmam sincs milyen állapotban lehetnek, de ha még nem hunyt ki lelkük szikrája, biztos nagyon szenvednek. Oliver pedig... Ő minden bizonnyal jól van. Nathan mondta, hogy ő a bizalmasai közé tartozik, így nem eshet semmi baja. Pedig így belegondolva, valóban Oli volt az, aki iránt leginkább vonzalmat éreztem. Ha a három fiú közül kéne választani, azt hiszem mellette döntenék. Ugyan ő jó pár évvel idősebb nálam, mégis jobban megért, mint bárki más. Nathre barátként tudtam csak tekinteni, mostanra már az az érzelem is gyűlöletté vált, Alexszel pedig nagyon erőltetett volt a helyzet. Azt hiszem mindketten tisztában voltunk vele, hogy ebből nem lehet semmi. A lehetetlent akartuk megvalósítani. Van, hogy az emberek nem illenek össze. A mi kapcsolatunk is ilyen. Ha hamarabb rájöttünk volna, hogy szinte testvérként nézünk a másikra, rengeteg kellemetlenséget megspórolhattunk volna. Így visszanézve viszont már teljesen mindegy. Ami elmúlt, az elmúlt, már nem lehet rajta változtatni, de azt hiszem nem is akarok. Annyit szenvedtem már az életben, hogy a szerelem csak még inkább tönkretett volna. Úgy, ahogyan az Nathannel történt...
- Amanda. Háromig elszámolok, addig még visszavonhatsz mindent, és elölről kezdhetjük az egész kapcsolatunkat, oké? - kérdezte a fiú. Teste egészében remegett, hangja elfojtott volt. - Egy - nézett a szemembe. - Kettő - szűrte a fogai között. - Három! - üvöltötte, megragadva a karomat, egyenesen a falnak lökve. Zsebéből ekkor egy pisztolyt rántott elő, és testemhez szegezte.
- Az istenért is, Amy szívem, mondd már ki, hogy szeretsz! Mondd ki! - könyörgött, mire szánakozóan megráztam a fejem.
- Nem fogok hazudni - közöltem flegmán, még egyszer utoljára végigmérve gyermekkori legjobb barátom arcát. Annyira tudtam. Mindig is tudtam, hogy a Joeval való találkozásom napján vesztem majd életem, csak azt nem sejthettem, hogy Nathan áll a híres álarc mögött.
Életemben végső cselekedetként még mosolyogva lenyeltem egy árva könnycseppet, majd lehunyva szemeimet fáradtan hagytam el az élők sorát, mikor Nath elsütötte a nekem szegezett pisztolyt. Előtte csupán annyit hallottam, hogy ha nem lehetek az övé, másé se legyek, aztán teljes képzavar. Élettelenül a földre rogytam, és elsötétült minden. Örökre.