4. fejezet: Az ébredés

Sziasztok ismét! :)
Magamhoz képest ez a fejezet szupergyorsan megíródott, csak egy a bökkenő. Szerintem semmi érdekes vagy izgalmas nem történik benne, szóval ez csak egy afféle "átvezető rész". Csigusznak küldöm, sok szeretettel, és kérlek benneteket, nézzetek be az ő blogjára is! :D http://samanthajellow.blogspot.hu/ Jó olvasást, köszönöm a 6 feliratkozást és a kommenteket, amiket hátrahagytok. Igazán jól esnek. :) Kellemes időtöltést, remélem azért elnyeri majd a tetszéseteket.
xoxo: ~ Purple Strawberry

Legközelebb egy számomra eddig ismeretlen szobában ébredtem. Az egész testem el volt nehezedve, a fejem szörnyen lüktetett. Mikor a fájó ponthoz értem, felszisszentem. Kezemet a még világosságot szokó szemeim elé tettem, majd elhúztam a számat. Alvadt vér borította az ujjaimat. Lassan, de biztosan felültem az ágyban, majd a párnámra néztem. Naná, hogy egy hatalmas vörös folt és rengeteg összetapadt, ragacsos hajszál díszítette. Mikor már meggyőződtem arról, hogy nem ájulok vissza, alaposabban is körbekémleltem a helyiségben. Egy kis fehér szoba, vagyis inkább lyuk. Pont, mint egy fapados kórterem. Nem túl tágas, levakolt falakkal, sehol egy ablak, a közepén egyetlen, kényelmetlen ággyal. A körülbelül 3 méter magas mennyezetről egy erősen pislákoló fényű villanykörte lógott, egyedüliként bevilágítva a szobát. Ekkor lettem figyelmes a velem szemben lévő ajtóra. Elég masszívnak és áthatolhatatlannak tűnt, de próba-szerencse alapon felálltam, majd óvatosan lenyomtam a kilincset. Csoda vagy sem, de kinyílt. Hangtalanul kiléptem a folyósóra, magam mögött hagyva a hatalmas fémajtót. Már épp indultam volna a rögtönzött „felfedezőtúrámra”, mikor másik oldalról lépések kopogását, és egyre hangosodó beszédfoszlányokat hallottam.

-         Hallod, milyen csajról van szó? Oliver mondta, hogy elég tüzes kis cafka – röhögött egy ismeretlen férfihang, mire hallgatózni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy rólam van szó.

-         Nem tudom, valami Christina, vagy Amanda, elvesztettem a fonalat – dörmögte egy másik. – Elvileg dögös cica, de a főnök magának akarja – nevetett fel jóízűen, mire én megráztam a fejem. Mi van? Mit akar tőlem Joe? Jézusom, lehet, hogy ezt inkább nem kéne tudnom…

-         Aha, persze. Végre egyszer jön valami jó nő, aztán ő rögtön lestoppolja. Jellemző, ránk még csak nem is gondol – hallottam meg „szegénykém” panaszát. Ezután egy harsány nevetés hallatszott, és az egyre közeledő lépteik zaja. Tovább nem maradhattam így, ezért gyorsan visszalopództam a szobába, magam mögött csupán egy halk puffanással bezárva az ajtót. Egy mozdulattal az ágyba ugrottam és próbáltam felvenni azt a pozíciót, amiben nemrég ébredten. Ekkor léptek be ők is.

-         Édesem, kelés van! Hasadra süt ez a szupermenő fél wattos villanykörte… - jött oda hozzám az egyik.

-         Te hallod, totál ki van ütve. Ne próbáld meg felkelteni, inkább csak kapjuk fel, és vigyük magunkkal – javasolta a másik. Igen, a dörmögős hangú.

-         Oké. Amúgy hallod, bejön a rajta lévő ruha. Eléggé bevillan – vigyorgott az első perverzen, mire nem bírtam tovább. Felültem az ágyban, és hozzá vágtam a párnámat. Miután magához tért a meglepettségtől, jól lereagáltam a dolgokat. Velem, vagyis rólam ne beszéljenek már így!

-         Haha, marha vicces. Csak azt felejtettétek el megnézni, hogy ébren vagyok-e. Mert közlöm, hogy nagyon is, ráadásul minden szavatokat hallottam  – fújtattam törökülésben.

-         Nyugi cica, jobb is, hogy felkeltél – mosolygott rám dörmögi uraság. – Így legalább nem kell magunkkal cipelnünk. Bocs az előbbiért, csak a társam nem bírja tartani a száját – nézett rá gorombán. – Egyébként pedig igaza van. Tényleg jók a lábaid ebben a göncben – kacsintott cinkosan, mire kirázott a hideg. Ez elég bizarr, de fogjuk rá, hogy igaza van. Eddig észre se vettem, de mostanra már új szerelésben feszengtem. A gyönyörű, bár kicsit összevérzett fekete estélyim helyett most egy egyszerű, jó pár számmal nagyobb ing lógott rajtam. Az alja körülbelül a combom közepéig ért, ujja is túl hosszú volt rám. Úgy csapkodhattam vele, akár egy retardált fóka. Két gondolatom volt ebben a pillanatban. Az első, hogy nagyon remélem, nem Oliver öltöztetett át, mert, hát… értitek. A másik, igazából fontosabb eszmém pedig a fegyvereim holléte. Merthogy a combomon egy tőr-, vagy pisztolytartó pánt sincs, az tuti.

-         A játékaidat keresed, édes? Azokat már rég elkoboztuk – szólalt meg a vékonyabb hangú, mire megtorpantam. Olvas a fejemben, vagy mi a franc? - Oliver mesélte, hogy jól bánsz a revolverrel, de megértheted, hogy a késeket sem hagyhattuk nálad. Bocs szivi, de ez most így alakult. Joe szerint nálad már egy gémkapocs is elegendő az életveszélyre, szóval semmit sem bízott a véletlenre. Eláruljak neked egy kis titkot? – tette fel a költői kérdést, amire azonnal választ is adott. - Mániákusan üldözött téged. Folyton-folyvást utánad kutatott, kémeket küldött rád, és ha tudott, megfigyeltetett. Minden szabadidejét lekötötted, ami igencsak tiszteletre méltó. Fogalmam sincs, mit tervezhet veled, de különleges vagy számára. És ugye nem szeretnénk, ha egy ilyen csinos kis pofinak bántódása esne? – nyomkodta meg az arcomat, amit én csak egy dühös pillantással jutalmaztam. A szavai kivehetetlen betűörvényként kavarogtak a fejemben, próbáltam mindent a helyére tenni. Miért vagyok én ilyen fontos? Mégis ki a fene lehetek, ha ennyire keresett a maffiafőnök? Mit fog tenni velem? Látom még valaha Bill-t, vagy az is csak egy trükk volt? Milliónyi kérdés, és zéró válasz. Ez az én formám.

-         Gyere kicsim, igyekezzünk! Így is késünk vagy 10 percet – ragadta meg a karomat hirtelen a dörmögő ember, mire én szó nélkül engedelmeskedtem. Kíváncsiságom fölülmúlta a benne lévő dühöt, fájdalmat, csalódottságot, magányt, félelmet és makacsságot. Nem volt kedvem ellenállni, pedig olyan szívesen megtettem volna más helyzetben. Most éreztem csak úgy, hogy semmi értelme a harcnak, tényleg sodródni kell az árral.

-         Csak utánad, tündérke – álltak meg egy kétszárnyú, bársonyozott ajtó előtt, ami mondanom sem kell, igen puccos volt. Egyikük széttárta előttem a bejáratot, míg a másik nemes egyszerűséggel belökött rajta.

-         Most magadra hagyunk, egy órád van elkészülni. Ne próbálkozz a szökéssel, úgysem fog sikerülni – kezdett bele monológjába a magasabb hangú. Oké, időközben rájöttem, hogy ezek a megnevezések elég követhetetlenek, de hát mindegy. Többször már úgysem terveztem találkozni velük. – Nyolcra jön érted valaki, és ha minden jól megy, ő elkísér Joe-hoz. Szedd a lábad, édesem! – zárták be maguk mögött az ajtót. Persze én rögtön odaszaladtam, és nekifeszültem a zárnak, de mind hiába. Lehetetlen volt ott kijutni. Körülnéztem, másik kijárat után kutatva. Nem messze tőlem egy tisztításra szoruló ablakot véltem felfedezni. Kétségbeesetten kaptam fel egy közeli széket, majd teljes erőből hozzávágtam. Semmi. Ismét megpróbálkoztam vele, de még csak meg sem repedt az üveg. Harmadjára már mindent beleadtam és sikerült darabokra törnöm. Nem, ne izguljatok, az ablaknak nem esett bántódása, csupán a kezemben lévő bútordarab esett elemeire. Ekkor döntöttem úgy, hogy végleg feladom. Jobb híján inkább beletörődtem a helyzetbe, és alaposan körbevizsgálódtam. Az előbbivel ellentétben ez most igen tágas és otthonos helyiség volt. Halványbordó falak, aranyozott motívumokkal, bársonykanapé, ében dohányzóasztal, teli könyvespolc és vázák, porcelánok minden mennyiségben. A plafonról itt nem egy egyszerű villanykörte lógott, hanem egy gyönyörű csillár, a csempepadló helyett itt faltól-falig szőnyeg fogadott. Ez egy afféle nappaliszerűség volt, amiből két ajtó nyílt. Elindultam hát az egyik felé, és benyitottam. Elképesztő látvány fogadott. Egy kisebb szobaféle, de a maga módján ez is szép. Ugyanúgy szürke padlószőnyeg, de kevesebb bútordarab. A szoba közepén egy hatalmas, bársonytakaróval fedett baldachinos ágy állt, azzal szemben egy sminktükör lógott a falon, alatta egy kis asztallal és hozzáillő székkel. A terem hozzám távol eső sarkában egy díszes ruhásszekrény várakozott, rajta egy kis cetlivel. Odaléptem elé, és magamban felolvastam. „ Kíváncsi vagyok, melyiket választod majd. Légy csini, Amanda, nemsokára találkozunk. xoxo: Joe” Szóval ez most itt mind az enyém? Azt veszem fel, amelyiket akarom? Nem is rossz. Kitártam hát a szárnyait, és szemrevételeztem a helyzetet. Rengeteg, szebbnél szebb estélyi, koktélruha, blúz és szoknya fogadott, hozzájuk illő cipőkkel. Hamar leakasztottam a szimpatikus darabokat, pedig elég nehéz volt ennyi közül választani. Végül egy vörös vastagpántú, térdig érő álom mellett döntöttem, aminek dereka fekete övvel volt átkötve. Mesésen nézett ki, főleg a hozzá való szandállal. Szóval a ruha már megvolt, de attól még szörnyen mocskosnak éreztem magam, ami nem is csoda. Tényleg az voltam. A kiválasztott darabokat az ágyra dobtam, majd a fürdőszobába vonultam. Odabent is kicsodálkoztam magamat (itt minden olyan puccos, de egyben mesés), majd levetkőztem és a zuhany alá álltam. Percekig csak folyattam magamra a forró vizet, aztán mosakodni kezdtem. A hajamat is megpróbáltam megtisztítani, de a sampon szörnyen csípte a sérülésemet. A lefolyón távozó víz vörösben pompázott a rám száradt vértől, de próbáltam nem törődni vele. Kiszállva a kádból, gyorsan megtörölköztem és magamra csavartam a fürdőlepedőt. Mezítláb átsétáltam a hálóba, ahol aztán felöltöztem. Loboncomat a sminktükör előtt megszárítottam és kifésültem, az ott talált rúzzsal és szempillaspirállal sminkeltem. Még így is maradt 10 percem nyolcig, úgyhogy a nappali felé vettem az irányt. Már épp a dísztárgyak áttanulmányozásába fogtam volna bele, mikor kopogtattak az ajtón. Én a hang irányába kaptam a fejem, és gondolkodás nélkül egy „Szabad!”-ot kiáltottam. Csodálkoztam, hogy hamarabb jönnek értem a megbeszéltnél, ezért felpattantam, és odasiettem. Amikor végre szembe találkoztam a kopogó idegennel, a szám elé kaptam a kezem. Bill támaszkodott az ajtófélfának, véres, szakadt szmokingjában, megtépázott frizurával, görnyedt testtartással és hasához szorított alkarjával. Szája sarkából alvadt vércsepp indult alá, vastag csíkot húzva maga mögött, szeme alatt hatalmas monokli díszelgett.

-         Na mi van, kölyök, már meg sem ölelsz? – mosolyodott el halványan, mire én a nyakába ugrottam. Hirtelen érkezhettem, ráadásul elég gyenge lehetett, mert rögtön felszisszent érkezésemre. Finomabbra vettem a figurát, óvatosabban karoltam át. Rövid ideig hagyta csak élveznem ezt a meghitt pillanatot, hamar eltolt magától. Már kezdtem volna elkeseredni, de ő magyarázatot adott sietségére.

-         Bocs kishaver, de erre most nem érünk rá. Ha kijutunk innen, annyit csimpaszkodhatsz rajtam, amennyit csak szeretnél, ám ennek még nem jött el az ideje – fúrta tekintetét az enyémbe, amiből csak idegességet és izgalmat olvashattam ki. Tudtam, mi következik. – Meg kell szöknünk innét, mihamarabb – jelentette ki, mire felsóhajtottam. Második menet, indul.