5. fejezet: Szilánkok a földön

Halihó, megérkeztem a következő fejezettel. :) Sietségem egyszerű okait most közölném is veletek. Akit nem érdekel, az nyugodtan ugorja át az ömlengést. :D
Szóval, kezdjük ott, hogy a legutóbbi rész óta ismét nőtt 2-vel a feliratkozóim száma, amiért nem lehetek elég hálás. Ez már egy indok volt a folytatásra. A következő a kommentek mivoltja. Olyan aranyos tőletek, hogy csak jót írtok, tényleg klasszul esik, de ha valami problémátok van, kérlek, azt is közöljétek! Aki felhasználónévvel nem mer beszólni nekem, annak üzenem, hogy ezentúl névtelenül is hozzászólhattok, szóval jöhet hideg-meleg, nem derül ki, hogy melyikőtök problémázik. :) Ó, jut eszembe, eltértem a tárgytól. Tehát az új rész legutolsó indítéka egy nagyon kedves kritika volt, amit nemrég kaptam. :) 
Na, most már hagylak titeket a hülyeségeimmel, jó olvasást mindenkinek! 
xoxo: ~ Purple Strawberry

-         Van valami terved? – tessékeltem be Bill-t átmeneti szállásomba, mire csak aprót bólintott.

-         Fogjuk rá. Első lépésként szerezzünk egy kis időelőnyt, oké? Majd közben megbeszéljük – került ki engem, a kanapé felé igyekezve. Aha, szóval improvizálunk. Értem én. - Nem jössz, kölyök? El kéne a segítség – nyöszörögte, miközben a heverő egyik lábat magasba emelte. Én készségesen odapattantam, majd vonakodva bár, de felkaptam a bútordarab másik végét. Nem mondom, volt egy kis súlya, ám a lényeg, hogy elbírtuk. Épp időben sikerült az ajtó elé húznunk, mint egy torlaszként használva, mert a következő pillanatban kopogtattak.

-         Készen vagy már? – ütötte meg egy ismerős hang a fülemet. Csak nem? De igen. Biztos voltam benne, hogy Oliver állt odakint.

-         Ööö… egy pillanat – kiáltottam sietősen, Bill-től várva bármiféle ideillő reakciót. Ő csak zavartan megvonta a vállát, tőlem egy unott szemforgatást kapva jutalmul. Na klassz.

-         Nincs időnk, gyere már! – dörömbölte türelmetlenül.

-         Nyugi, kislány, ne parázz! –fordult felém Bill. – Merre van a fürdőszoba? Rendbe hoznám magamat – szólt teljes nyugalommal, ami igazán megdöbbentett. Oké, azt eddig is tudtam, hogy hidegvérű, de hogy ennyire? Komolyan felnézek rá.

-         Mi a franc? Van bent veled valaki? Bill az, ugye? Amanda, most rögtön engedj be! – követelte Oliver az ajtó túloldaláról.

-         Azt ugyan lesheted – szóltam oda fölényesen. Ő már nem reagált többet, csak távozásával járó dübörgő lépteit hallhattam ezután. Erősítésért megy, remek.

-         Tudsz adni valami váltóruhát? – szabadult meg Bill a zakójától. – Csak mert zuhanyozni indulnék és nem szeretnék véres ingbe visszabújni – magyarázta. Ekkor elgondolkodtam. Rajtam persze még mindig az a gyönyörű élénkvörös ruha díszelgett, de hát Bill kissé megtépázott külseje tényleg nem épp a legbizalomgerjesztőbb látványt nyújtotta. Magamban elképzeltem, ahogy magára szenvedne egy hasonló koktélruhát, esetleg pink estélyit, majd ezen önkéntelenül is elmosolyodtam. Biztos nagyon dögösen állna neki.

-         Min nevetsz? Tudsz adni tiszta fölsőt vagy sem? – zökkentett ki beteges gondolatmenetemből, mire megráztam a fejemet.

-         Bocs. Ha az úgy oké, blúzokkal és szoknyákkal szolgálhatok, de rendes ingem egy sincs. Vagyis igazából egy pont van, csak kicsit használt. Én hordtam, ebbe öltöztettek, amikor idehoztak. Az megfelel?

-         Ennél csak jobb lehet – biccentett, majd a fürdő felé indult. Mielőtt becsaphatta volna az ajtót, még egy „Siess!”-t utána kiáltottam. Ki tudja Oliver-ek mikor bukkanhatnak fel újra, és törhetik ránk az ajtót. Már a gondolattól is kirázott a hideg.

-         Akkor én addig keresek valami fegyvert, vagy ilyesmi – jelentettem ki tulajdonképpen saját magamnak. Klassz, a végén tényleg begolyózok. Ezen optimista gondolat mellett indultam utamra, ami igazából teljes kudarcba fulladt. A hálóban, de még a nappaliban sem találtam szúró tárgyat, vagy legalább egy könyvespolc mögé bújtatott vészhelyzet-revolvert. Ja, amúgy az utóbbi nálunk mindennapos, két lépést teszel otthon, és már a kezedbe akad valamiféle gyilkoló eszköz. Fogalmatok sincs, mennyire hasznos tud az lenni…

-         Kész vagyok – lépett ki Bill a fürdőszobából. Már sokkal jobban nézett ki. Sötét haja csöpögve hullott arcába, lemosta magáról a felesleges vért, és póló nélkül várta, hogy teljessé tegyem öltözékét. Ekkor lettem figyelmes az oldalán húzódó vágásra. Elég csúnyán nézett ki. Szó nélkül belékaroltam, és visszakísértem előző helyére. Megállítottam a csempepadló közepén, aztán a szekrényben turkálva kihalásztam egy régi elsősegély ládikát. Kinyitottam, és rögtön lecsaptam a gézkötegre. Párszor átkötöttem a derekán, míg el nem fogyott a gyolcs, aztán valami csodakrém után néztem, hátha a monokliját is helyrehozhatom.

-         Ne ezzel foglalkozz, öcsi, inkább mondd, találtál valami használhatót a kéróban? – hajolt le mellém, a dobozomat elkobozni próbálgatva.

-         Hát. Aha – néztem rá határozottan, majd vissza a ládára. – Tessék, itt egy szike – nyújtottam át a hirtelen talált legveszélyesebbnek hitt tárgyat, plafonig szaladó szemöldökeit tanulmányozva.

-         Ez most komoly? Egy életlen „mini-kés”? Tuti berezel mind a tizenvalahány’ bérgyilkos, amint meglátja nálunk ezt a hiper fegyvert – mondta cinikusan, mire én csípőre tettem a kezem.

-         Ez igenis hatásos! Ráadásul nézd, itt egy körömvágó olló is! Ki van élezve, biztosan nagyon fájdalmas ha a szemedbe szúrják, vagy ilyesmi – bizonytalanodtam el, mikor közbevágott:

-         Amy, minden dolog fáj, amit a szemedbe döfnek – paskolta meg a fejem, mire csak zavartan megvontam a vállam. Ezt jól megbeszéltük, úgyhogy ideje is volt már annak a furcsa zajnak, ami a nappali felől jött. Felpattantunk és kiszaladtunk megnézni, hogy mi a fene történt. Kicsit lesokkoltam, mert szörnyű látvány fogadott. A bejárati ajtón egy hatalmas, golyó általi lyuk keletkezett a zár közelében, ráadásul az előtte álló kanapé egyre inkább eltolódott onnan. Biztosan odakintről lökdösik Joe emberei, ami azt jelenti, hogy nem sok időnk maradt. Bill-re néztem, akinek egyetlen épkézláb ötlete a kissé elhasznált ing felvétele volt. Tanácstalanul forgolódtam kijárat reményében, de nem láttam semmit.

-         Mi a helyzet az ablakkal? – mutatott rá Bill, mire megráztam a fejem.

-         Áttörhetetlen – szomorkodtam.

-         Aha. És a zárat próbáltad már? – kérdezte furán, aminek eredményeképp én csak tenyeremmel kezdtem el ütni az arcomat.

-         Értem, szóval nem – biccentett. – Hozz egy vázát magaddal, és induljunk – kapott fel ő maga is egy cserepet, mire elég hülye fejet vágtam. Nem volt időm csodálkozni ezen a kijelentésén, a bérencek nemsokára így is bejutottak volna a szobába. Kénytelen-kelletlen követtem Bill utasításait, ameddig ő az ablakkal babrált. Sikerült feltörnie és még ahhoz is volt képe, hogy színpadiasan rámutasson, afféle „hölgyeket előre” stílusban. Most nem igazán értékeltem a humorérzéket, ezért csak unottan a párkányra ültem, és levetettem magamat a mélybe. Jó, oké, ne higgyétek, hogy én ekkora túlélő vagyok, csupán arról volt szó, hogy egy emeletnyi magasságból nem nagyon érhetett komoly baleset. Hát igen, egy ilyen mértékű esésbe még nem halok bele. Miután sikeresen földet értem, Bill nyugodt szívvel követett engem. Épp időben, mert még innen is hallottam, ahogy betörik az ajtó, és az emberek közös erővel vonulnak be a szobánkba. Legközelebb Oliver idegbeteg fejét pillantottam meg az ablakban, és nem bírtam ki, hogy egy csókot ne dobjak neki. Erre ő csak szitkozódott egy sort és néhányszor hadonászva elsütötte a pisztolyát. Egyszerre volt vicces és ijesztő. Vijesztő. Na jó, ezt inkább nem erőltetem.

-         Kölyök, odanézz! – ragadta meg Bill a vállam, mire a mutatott helyre pillantottam. Két testes,(mondhatni izomagy) testőrszerűség rohant felénk, egy-egy késsel a kezükben. Csak ők ketten álltak köztünk, és a szabadságot jelentő főbejárat között.

-         Most mit csináljunk? – fordultam nevelőapámhoz kétségbeesetten.

-         A váza.

-         Micsoda? – ráncoltam meg homlokom.

-         Mondom a váza. Törd szét! – magyarázta, majd látva értetlen arcomat, megmutatta mit kell tennem. Teljes erejéből a földhöz vágta a sajátját, ami hangosat csattant az aszfalton, millió kisebb-nagyobb darabra esve. Én csak vállat vontam, és megismételtem, amit ő is tett. Bevallom, jó érzés volt.

-         És most? – jelent meg halvány mosoly az arcomon.

-         Szerintem magadtól is rájössz – kacsintott, felkapva pár nagyobb szilánkot. Válaszra nyitottam volna a számat, de nem volt sok értelme. Én is úgy cselekedtem, ahogy ő, majd egymás mellé állva vártuk, hogy a két őr utolérjen minket. Náluk a kés, nálunk meg a cserépszilánkok. A kérdés, hogy ki melyiket tudja hasznosítani éles helyzetben. Merthogy mi Bill-lel mindketten fel voltunk készülve az ütközetre, az biztos. Vajon ők tudják, kikkel húztak ujjat?

4. fejezet: Az ébredés

Sziasztok ismét! :)
Magamhoz képest ez a fejezet szupergyorsan megíródott, csak egy a bökkenő. Szerintem semmi érdekes vagy izgalmas nem történik benne, szóval ez csak egy afféle "átvezető rész". Csigusznak küldöm, sok szeretettel, és kérlek benneteket, nézzetek be az ő blogjára is! :D http://samanthajellow.blogspot.hu/ Jó olvasást, köszönöm a 6 feliratkozást és a kommenteket, amiket hátrahagytok. Igazán jól esnek. :) Kellemes időtöltést, remélem azért elnyeri majd a tetszéseteket.
xoxo: ~ Purple Strawberry

Legközelebb egy számomra eddig ismeretlen szobában ébredtem. Az egész testem el volt nehezedve, a fejem szörnyen lüktetett. Mikor a fájó ponthoz értem, felszisszentem. Kezemet a még világosságot szokó szemeim elé tettem, majd elhúztam a számat. Alvadt vér borította az ujjaimat. Lassan, de biztosan felültem az ágyban, majd a párnámra néztem. Naná, hogy egy hatalmas vörös folt és rengeteg összetapadt, ragacsos hajszál díszítette. Mikor már meggyőződtem arról, hogy nem ájulok vissza, alaposabban is körbekémleltem a helyiségben. Egy kis fehér szoba, vagyis inkább lyuk. Pont, mint egy fapados kórterem. Nem túl tágas, levakolt falakkal, sehol egy ablak, a közepén egyetlen, kényelmetlen ággyal. A körülbelül 3 méter magas mennyezetről egy erősen pislákoló fényű villanykörte lógott, egyedüliként bevilágítva a szobát. Ekkor lettem figyelmes a velem szemben lévő ajtóra. Elég masszívnak és áthatolhatatlannak tűnt, de próba-szerencse alapon felálltam, majd óvatosan lenyomtam a kilincset. Csoda vagy sem, de kinyílt. Hangtalanul kiléptem a folyósóra, magam mögött hagyva a hatalmas fémajtót. Már épp indultam volna a rögtönzött „felfedezőtúrámra”, mikor másik oldalról lépések kopogását, és egyre hangosodó beszédfoszlányokat hallottam.

-         Hallod, milyen csajról van szó? Oliver mondta, hogy elég tüzes kis cafka – röhögött egy ismeretlen férfihang, mire hallgatózni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy rólam van szó.

-         Nem tudom, valami Christina, vagy Amanda, elvesztettem a fonalat – dörmögte egy másik. – Elvileg dögös cica, de a főnök magának akarja – nevetett fel jóízűen, mire én megráztam a fejem. Mi van? Mit akar tőlem Joe? Jézusom, lehet, hogy ezt inkább nem kéne tudnom…

-         Aha, persze. Végre egyszer jön valami jó nő, aztán ő rögtön lestoppolja. Jellemző, ránk még csak nem is gondol – hallottam meg „szegénykém” panaszát. Ezután egy harsány nevetés hallatszott, és az egyre közeledő lépteik zaja. Tovább nem maradhattam így, ezért gyorsan visszalopództam a szobába, magam mögött csupán egy halk puffanással bezárva az ajtót. Egy mozdulattal az ágyba ugrottam és próbáltam felvenni azt a pozíciót, amiben nemrég ébredten. Ekkor léptek be ők is.

-         Édesem, kelés van! Hasadra süt ez a szupermenő fél wattos villanykörte… - jött oda hozzám az egyik.

-         Te hallod, totál ki van ütve. Ne próbáld meg felkelteni, inkább csak kapjuk fel, és vigyük magunkkal – javasolta a másik. Igen, a dörmögős hangú.

-         Oké. Amúgy hallod, bejön a rajta lévő ruha. Eléggé bevillan – vigyorgott az első perverzen, mire nem bírtam tovább. Felültem az ágyban, és hozzá vágtam a párnámat. Miután magához tért a meglepettségtől, jól lereagáltam a dolgokat. Velem, vagyis rólam ne beszéljenek már így!

-         Haha, marha vicces. Csak azt felejtettétek el megnézni, hogy ébren vagyok-e. Mert közlöm, hogy nagyon is, ráadásul minden szavatokat hallottam  – fújtattam törökülésben.

-         Nyugi cica, jobb is, hogy felkeltél – mosolygott rám dörmögi uraság. – Így legalább nem kell magunkkal cipelnünk. Bocs az előbbiért, csak a társam nem bírja tartani a száját – nézett rá gorombán. – Egyébként pedig igaza van. Tényleg jók a lábaid ebben a göncben – kacsintott cinkosan, mire kirázott a hideg. Ez elég bizarr, de fogjuk rá, hogy igaza van. Eddig észre se vettem, de mostanra már új szerelésben feszengtem. A gyönyörű, bár kicsit összevérzett fekete estélyim helyett most egy egyszerű, jó pár számmal nagyobb ing lógott rajtam. Az alja körülbelül a combom közepéig ért, ujja is túl hosszú volt rám. Úgy csapkodhattam vele, akár egy retardált fóka. Két gondolatom volt ebben a pillanatban. Az első, hogy nagyon remélem, nem Oliver öltöztetett át, mert, hát… értitek. A másik, igazából fontosabb eszmém pedig a fegyvereim holléte. Merthogy a combomon egy tőr-, vagy pisztolytartó pánt sincs, az tuti.

-         A játékaidat keresed, édes? Azokat már rég elkoboztuk – szólalt meg a vékonyabb hangú, mire megtorpantam. Olvas a fejemben, vagy mi a franc? - Oliver mesélte, hogy jól bánsz a revolverrel, de megértheted, hogy a késeket sem hagyhattuk nálad. Bocs szivi, de ez most így alakult. Joe szerint nálad már egy gémkapocs is elegendő az életveszélyre, szóval semmit sem bízott a véletlenre. Eláruljak neked egy kis titkot? – tette fel a költői kérdést, amire azonnal választ is adott. - Mániákusan üldözött téged. Folyton-folyvást utánad kutatott, kémeket küldött rád, és ha tudott, megfigyeltetett. Minden szabadidejét lekötötted, ami igencsak tiszteletre méltó. Fogalmam sincs, mit tervezhet veled, de különleges vagy számára. És ugye nem szeretnénk, ha egy ilyen csinos kis pofinak bántódása esne? – nyomkodta meg az arcomat, amit én csak egy dühös pillantással jutalmaztam. A szavai kivehetetlen betűörvényként kavarogtak a fejemben, próbáltam mindent a helyére tenni. Miért vagyok én ilyen fontos? Mégis ki a fene lehetek, ha ennyire keresett a maffiafőnök? Mit fog tenni velem? Látom még valaha Bill-t, vagy az is csak egy trükk volt? Milliónyi kérdés, és zéró válasz. Ez az én formám.

-         Gyere kicsim, igyekezzünk! Így is késünk vagy 10 percet – ragadta meg a karomat hirtelen a dörmögő ember, mire én szó nélkül engedelmeskedtem. Kíváncsiságom fölülmúlta a benne lévő dühöt, fájdalmat, csalódottságot, magányt, félelmet és makacsságot. Nem volt kedvem ellenállni, pedig olyan szívesen megtettem volna más helyzetben. Most éreztem csak úgy, hogy semmi értelme a harcnak, tényleg sodródni kell az árral.

-         Csak utánad, tündérke – álltak meg egy kétszárnyú, bársonyozott ajtó előtt, ami mondanom sem kell, igen puccos volt. Egyikük széttárta előttem a bejáratot, míg a másik nemes egyszerűséggel belökött rajta.

-         Most magadra hagyunk, egy órád van elkészülni. Ne próbálkozz a szökéssel, úgysem fog sikerülni – kezdett bele monológjába a magasabb hangú. Oké, időközben rájöttem, hogy ezek a megnevezések elég követhetetlenek, de hát mindegy. Többször már úgysem terveztem találkozni velük. – Nyolcra jön érted valaki, és ha minden jól megy, ő elkísér Joe-hoz. Szedd a lábad, édesem! – zárták be maguk mögött az ajtót. Persze én rögtön odaszaladtam, és nekifeszültem a zárnak, de mind hiába. Lehetetlen volt ott kijutni. Körülnéztem, másik kijárat után kutatva. Nem messze tőlem egy tisztításra szoruló ablakot véltem felfedezni. Kétségbeesetten kaptam fel egy közeli széket, majd teljes erőből hozzávágtam. Semmi. Ismét megpróbálkoztam vele, de még csak meg sem repedt az üveg. Harmadjára már mindent beleadtam és sikerült darabokra törnöm. Nem, ne izguljatok, az ablaknak nem esett bántódása, csupán a kezemben lévő bútordarab esett elemeire. Ekkor döntöttem úgy, hogy végleg feladom. Jobb híján inkább beletörődtem a helyzetbe, és alaposan körbevizsgálódtam. Az előbbivel ellentétben ez most igen tágas és otthonos helyiség volt. Halványbordó falak, aranyozott motívumokkal, bársonykanapé, ében dohányzóasztal, teli könyvespolc és vázák, porcelánok minden mennyiségben. A plafonról itt nem egy egyszerű villanykörte lógott, hanem egy gyönyörű csillár, a csempepadló helyett itt faltól-falig szőnyeg fogadott. Ez egy afféle nappaliszerűség volt, amiből két ajtó nyílt. Elindultam hát az egyik felé, és benyitottam. Elképesztő látvány fogadott. Egy kisebb szobaféle, de a maga módján ez is szép. Ugyanúgy szürke padlószőnyeg, de kevesebb bútordarab. A szoba közepén egy hatalmas, bársonytakaróval fedett baldachinos ágy állt, azzal szemben egy sminktükör lógott a falon, alatta egy kis asztallal és hozzáillő székkel. A terem hozzám távol eső sarkában egy díszes ruhásszekrény várakozott, rajta egy kis cetlivel. Odaléptem elé, és magamban felolvastam. „ Kíváncsi vagyok, melyiket választod majd. Légy csini, Amanda, nemsokára találkozunk. xoxo: Joe” Szóval ez most itt mind az enyém? Azt veszem fel, amelyiket akarom? Nem is rossz. Kitártam hát a szárnyait, és szemrevételeztem a helyzetet. Rengeteg, szebbnél szebb estélyi, koktélruha, blúz és szoknya fogadott, hozzájuk illő cipőkkel. Hamar leakasztottam a szimpatikus darabokat, pedig elég nehéz volt ennyi közül választani. Végül egy vörös vastagpántú, térdig érő álom mellett döntöttem, aminek dereka fekete övvel volt átkötve. Mesésen nézett ki, főleg a hozzá való szandállal. Szóval a ruha már megvolt, de attól még szörnyen mocskosnak éreztem magam, ami nem is csoda. Tényleg az voltam. A kiválasztott darabokat az ágyra dobtam, majd a fürdőszobába vonultam. Odabent is kicsodálkoztam magamat (itt minden olyan puccos, de egyben mesés), majd levetkőztem és a zuhany alá álltam. Percekig csak folyattam magamra a forró vizet, aztán mosakodni kezdtem. A hajamat is megpróbáltam megtisztítani, de a sampon szörnyen csípte a sérülésemet. A lefolyón távozó víz vörösben pompázott a rám száradt vértől, de próbáltam nem törődni vele. Kiszállva a kádból, gyorsan megtörölköztem és magamra csavartam a fürdőlepedőt. Mezítláb átsétáltam a hálóba, ahol aztán felöltöztem. Loboncomat a sminktükör előtt megszárítottam és kifésültem, az ott talált rúzzsal és szempillaspirállal sminkeltem. Még így is maradt 10 percem nyolcig, úgyhogy a nappali felé vettem az irányt. Már épp a dísztárgyak áttanulmányozásába fogtam volna bele, mikor kopogtattak az ajtón. Én a hang irányába kaptam a fejem, és gondolkodás nélkül egy „Szabad!”-ot kiáltottam. Csodálkoztam, hogy hamarabb jönnek értem a megbeszéltnél, ezért felpattantam, és odasiettem. Amikor végre szembe találkoztam a kopogó idegennel, a szám elé kaptam a kezem. Bill támaszkodott az ajtófélfának, véres, szakadt szmokingjában, megtépázott frizurával, görnyedt testtartással és hasához szorított alkarjával. Szája sarkából alvadt vércsepp indult alá, vastag csíkot húzva maga mögött, szeme alatt hatalmas monokli díszelgett.

-         Na mi van, kölyök, már meg sem ölelsz? – mosolyodott el halványan, mire én a nyakába ugrottam. Hirtelen érkezhettem, ráadásul elég gyenge lehetett, mert rögtön felszisszent érkezésemre. Finomabbra vettem a figurát, óvatosabban karoltam át. Rövid ideig hagyta csak élveznem ezt a meghitt pillanatot, hamar eltolt magától. Már kezdtem volna elkeseredni, de ő magyarázatot adott sietségére.

-         Bocs kishaver, de erre most nem érünk rá. Ha kijutunk innen, annyit csimpaszkodhatsz rajtam, amennyit csak szeretnél, ám ennek még nem jött el az ideje – fúrta tekintetét az enyémbe, amiből csak idegességet és izgalmat olvashattam ki. Tudtam, mi következik. – Meg kell szöknünk innét, mihamarabb – jelentette ki, mire felsóhajtottam. Második menet, indul.

3. fejezet: Úgysem mered...

Sziasztok! :)
Sajnálom, hogy ennyit késlekedtem, de itt a következő rész. Eléggé összecsapott lett, ráadásul hosszú, szóval ne haragudjatok.... Itt szeretném megemlíteni, hogy egy nagyon jó barátnőm szintén blogot ír, igazán örülnék neki, ha ide is benéznétek. :) http://hopeofthenicelife.blogspot.hu/ nekem személy szerint nagyon bejön, szerintem ti is így lesztek ezzel. :D Amúgy ezt a fejezetet az én édes-drága Frigyesemnek ajánlom, remélem ő is látja. :) csók: a te Bálintod

-     H…hogy mondod? – dadogtam idegesen. Biztosan csak félrehallottam.

-         Megismétlem még egyszer. Szép név a Christina, de az Amanda jobban tetszett. Hülyeség volt megváltoztatni, szimplán csak fölösleges cirkusz. Így is könnyedén megtaláltunk – vigyorgott öntelten, mire elég kétségbeesett arcot vághattam. – Ugyan már, Amy szívem, ne rémülj meg! Ameddig együttműködsz velünk, William-nek nem esik bántódása – intett le lazán, mikor én félbeszakítottam.

-         Mi az, hogy „velünk”? Kinek dolgozol és mégis mi a francot akartok Bill-től? – üvöltöttem az arcába feldúltan.

-         Fogd már be a szádat! – kiáltott rám. – Folyamatosan csak beszélsz. Az agyamra mennek ezek az idióta kérdéseid. Miért nem tudsz nyugton maradni és csöndben sodródni az árral? Nem nagy kérés.

-         Talán mert nekem nem akkora poén kettesben lenni egy pszichopatával? Lehet, hogy én látom rosszul, de idegtépő a tudat, miszerint az egyetlen ember aki közel áll hozzám, most terroristák markában van – annyira frusztrált és dühös voltam, hogy utat engedve könnyeimnek, egy homályos fátyolon keresztül néztem csak Oliver-re. Gondolom a sírásom láttán kissé megenyhült, mert így folytatta:

-         Ccs, kicsim, ne aggódj! Most szépen elmegyünk Joe-hoz, és ő majd mindent elmagyaráz neked – ölelt át óvatosan. Azta, hangulatingadozások felsőfokon.

-         Szóval Joe? Neki dolgozol? – szipogtam mosolyogva. – Az klassz dolog – jelentettem ki, mire eltolt magától.

-         Na mi van, mégsem vagy annyira magadba borulva? – húzta sunyi félmosolyra a száját. – A legtöbb ember megijedne Joe neve hallatán, te meg pont ettől virulsz ki? Tuti nem vagy százas – röhögött ki, aminek én személy szerint egyáltalán nem értettem az okát. Végül is, számomra ez tényleg jó hír.

-         Három év. Három hosszú éve keresem őt. Minden egyes rohadt küldetést elvállaltam aminek akár csak egy kis köze volt hozzá vagy az embereihez. Az, hogy te felbukkantál, a legjobb, ami velem történhetett – vallottam színt Oliver-nek. Fogalmam sincs, mit gondolhattam ekkor, hogy csak úgy kiöntöttem a lelkem egy szinte idegen srácnak, de vissza már nem vonhattam.

-         Értem. Viszont ha ez valóban így van, akkor nem kéne hálásnak lenned? – jelent meg perverz vigyor az arcán. Tudtam, mit akar. Válaszra nyitottam volna a számat, de ő nem hagyta nekem. Ajkait az enyéimre tapasztotta, míg egyik kezével a hajamba túrt, másikkal pedig a derekamnál fogva magához húzott. Én viszonoztam a csókot, bár egy kis csavarral. Bal karomat nyaka köré fontam, míg másik kézzel a szoknyámat kezdtem felhajtani. Amúgy most szólok, hogy nem egy OLYAN jelenetet terveztem Oliver-rel, csak ugye a combomra volt erősítve a revolverem. Ha valaki esetleg emiatt csalódott lenne, annak üzenem, hogy nem mindenkinek van állandóan piszkos fantáziája, tehát lehet, hogy bennetek van a hiba. Erről ennyit. Szóval itt szimplán egy olyan öldöklős-verekedős dolog lesz, semmi több.

-         Mit csinálsz? – súgta két csók között.

-         Semmit, édes – néztem rá ártatlanul.

-         Ó, igen? Akkor minek a pisztoly? – bökött állával a kezem felé, mert időközben sikeresen kibújtattam a fegyvert a hüvelyéből.

-         Ez most költői kérdés volt? Csak mert ha valami frappáns válaszra vársz, akkor azzal igazán nem szolgálhatok – löktem el magamtól, mire a hirtelen egyensúlyvesztéstől elterült a földön. – És most szépen elárulod, hogy hol találom Bill-t, vagy nem állok jót magamért – szegeztem rá a revolver csövét, miközben finoman a mellkasára léptem.

-         Hülye ribanc! – röhögött fájdalmasan. – Szerinted önszántamból elárulom neked? Hát nagyot tévedsz. Mi, akik Joe-nak dolgozunk, nehéz próbatételeken mentünk keresztül. Egy fegyverekkel hadonászó kiscsaj ezekhez képest semmi. Majd ha megtanulod használni azt az izét, talán beszélhetünk – mért végig gúnyosan, mire egy rideg mosoly fagyott a képemre.

-         Jaj, Oliver, én egy pillanatra sem hittem, hogy szó nélkül megadod magad. Reméltem, hogy ellenállsz majd nekem. Anélkül nem is lenne vicces – húztam fel a pisztolyt, amiből ő csak egy hangos kattanást érzékelhetett.

-         Nyugodtan felvághatsz vele, tudom, hogy nem mered elsütni – vigyorgott rám lebecslően.

-         Gondolod? Hát nagyot tévedsz – kaptam fel a vizet. Egy pillanatra ugyan hezitáltam, de végül megtettem. Oliver vállára céloztam, aztán meghúztam a ravaszt.

-         Ááá, baszd meg! – üvöltött fel fájdalmasan. Annyi mozgásteret hagytam neki, hogy a súlyosan sérült testrészéhez kapjon, ami már elég csúnyán nézett ki.

-         Most boldog vagy? – vigyorogtam rá keserűen. – Te akartad.

-         Cseszd meg, Amanda, mi a faszért kellett ez? – gördült le egy könnycsepp az arcán, mire meglepődtem.

-         Én… én csak…. hiszen te magad mondtad, hogy nem merem használni a pisztolyt, és… ó, istenem, ne haragudj! – kaptam a szám elé a kezemet, amiből így kiesett a fegyver. Még sosem éreztem magam ennyire gyengének, nem értem Oliver esete miért hatott meg ennyire. Ekkor véráztatta kezét leemelte a sebhelyről, fájdalmasan fürkészve engem. Én rögtön lerogytam mellé, és tenyeremet a vállához nyomtam. A golyó kilyukasztotta a szmokingját, ráadásul ez a ruhadarab gátolt a seb lekezelésében. Gyorsan megszabadítottam tőle, és már az ingnek ugrottam volna neki. Jobb oldalt, egyenesen a lövés helyén, hatalmas vörös folt éktelenkedett. Próbáltam nem törődni ezzel, és gyorsan letépni a szenvedő alanyról ezt is. Amikor végeztem vele, döbbentem egy sort. Ah, ilyen felsőtestet! Adonisz ez a srác, esküszöm. Eltekintve a mellét borító piros életnedvtől, gyönyörű látványt nyújtott a pasas.

-         Mi ilyen érdekes? – nyöszörögte nekem, mire észbe kaptam. Juj, az előbb majdnem lenyáladztam a kockahasát, de ciki már!

-         Öhmm, igazán semmi. Mondd, nagyon fáj? – tereltem témát, elég bénán.

-         Nem, Amanda, teljesen rendben vagyok – cinikus, hurrá. – Hozd ide az elsősegély ládát abból a fiókból ott, a hátad mögött, aztán hívd a mentőket! Ha mázlid van, még le tudsz lépni, mielőtt Joe ideér – lövellt felém biztató mosolyt. Mi van, ha igazából teljesen félreismertem? Ha valójában sokkal több rejlik benne, mint első pillantásra hittem volna? Naná, hogy rögtön felpattantam és a szekrényhez siettem. Ragacsos, Oliver vérével áztatott kezeimmel kezdtem el turkálni odabent, de az istenért sem találtam semmi hasznomra valót.

-         Te, Oliver, biztos itt kell lennie? – néztem hátra kétségbeesetten, de úgy is maradtam. Időközben felkelt a földről, magához vette a revolveremet és egyenesen rám szegezte. Mintha az előbbi lövés meg sem történt volna.

-         Ne törődj azzal, édes. Most szépen gyere velem, így is késésben vagyunk. Joe nem szeret várni, ne húzzuk ki a gyufát – rázta meg a fejét rosszallóan.

-         De most mi van? Nem is fáj a vállad? Azt hogy?  - értetlenkedtem továbbra is, mire sóhajtott egyet.

-         Jajj, szívem, mi nem világos? Naná, hogy fáj, rohadtul felpofoználak miatta, de ha nem bírom ki ezt a csekélységet, akkor a főnök rosszabbat tesz velem – mondta komolyan, mire megborzongtam. Tényleg kemény a srác, ráadásul remek felsőtesttel… Basszus, már megint most jön rám ez az izé? Milyen perverz lehetek már, ha még ilyenkor is ilyen dolgokon jár az eszem…

-         Szedd össze magad, indulunk. A hátsó ajtón megyünk, hogy ne vegyenek észre minket – magyarázta, miközben fájdalmasan magára szenvedett egy új pólót.

-         Nem megyek – jelentettem ki határozottan. Fogalmam sincs, mit gondolhattam, a szavak szinte maguktól hagyták el a számat.

-         Hogy mondod? – vonta fel a szemöldökét.

-         Mondom én itt maradok – dobbantottam egyet a lábammal, megerősítve saját magamat.

-         Ó, én azt nem hiszem – közeledett felém idegesen, mire kissé hátrálni kezdtem. – Velem jössz, mert én azt mondtam! – ragadta meg a hajamat, aminél fogva húzni kezdett magával.

-         Hagyjál máááár! – sikoltottam, és elrántottam a fejemet.

-         Nyughassál!!! – üvöltötte, majd újra a loboncomba markolt. Én persze ismét vadul kezdtem rázni a fejemet, aminek meg is lett a következménye. Ő egy erőteljes mozdulattal le akart csillapítani, de ehelyett olyan hirtelen történt mindez, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és lefejeltem a mellettem lévő asztal sarkát. A belém nyilalló éles fájdalom volt az utolsó emlékem, majd onnantól se kép, se hang….

2. fejezet: Oliver Jeason

Sziasztok! Meghoztam a második fejezetet, remélem tetszeni fog. Kicsit hosszúra sikeredett, sok türelmet hozzá! :D Neked küldöm, Dóri drága. <3 :) I luv my sister.


Észre se vettem, de már eljött a szombat este. A bál, ami mint később kiderült Oliver húga számára rendeződött, két óra múlva kezdődik. Kocsival legfeljebb 30 perc az út odáig, de én semmit sem bízok a véletlenre. Szóltam Bill-nek, hogy egy óra most bőven elegendő lesz a készülődésre, a maradék időben pedig megbeszélhetjük a "haditervet". Fogtam hát magam és bezárkóztam a fürdőbe. Lezuhanyoztam, hajat, majd fogat mostam, aztán megszárítkoztam. Szokásomtól eltérően most a hajszárító után nyúltam és normál állapotúvá varázsoltam hosszú, fekete loboncomat. Alapjában véve csak hagytam volna vizesen, hogy majd magától helyrejöjjön, de erre jelen helyzetben nem volt időm. Kilépve a fürdőből, a szobám felé igyekeztem. Magamra öltöttem az éjsötét estélyimet, majd egy hozzáillő lábbelit is választottam. Balerina cipő, egyszerű és letisztult. Magassarkút azért nem vettem, mert ha üldözésre kerülne a sor, az nem éppen a legszerencsésebb futódarab. Közben Bill lépett be az ajtón. Elegáns szmokingot viselt, ami határozottan jól állt neki. 

- Ezt vedd fel, kölyök -dobott felém két rövid, tépőzáras pántot, amiket a levegőben elkaptam. - Tudod, mire valók.
Igen, tisztában voltam vele. Feljebb húztam a szoknyámat, majd combjaimra erősítettem a fekete szalagokat. Ezután előkotortam az éjjeliszekrényemből pár holmit. Három különböző méretű tőrt és egy kis revolvert, hozzá való tárral. A fegyvereimet rejtettem a pántok mögé. Bal lábamon tehát kések, jobb lábamon egy pisztoly, ezeket takarva a gyönyörű, letisztult fekete ruhám. Szerencsére nem simulós anyagból készült ez a csoda, így nem körvonalazódott ki "eszközeim" alakja. Máris biztonságban érzem magam.
- Gyerünk, szivi, indulás van. Tűzd fel ezt a smukkot, poloska van benne. Mindent hallani fogok, amit te, hátha az elejtett félszavakból én is megértek majd valamit - nyújtotta felém a smaragddal díszített ékszert. Bevallom, nagyon tetszett. - Szép, nem igaz? - mosolyodott el. - Pont olyan zöld, mint a te gyönyörű szemeid színe. Igazán illik hozzád - bókolt kedvesen, mire én csak zavartan elvettem a brosst és a szívem felé tűztem.
- Így már teljes az összkép. Klassz, de tényleg menjünk - ragadta meg a karom, mert én még mindig a tükör előtt pipiskedtem. Bill-nek igaza volt. A kitűző valóban passzolt a szememhez, csak egy a baj. Utálom magamban, hogy ennyire hasonlítok a macskákra. Ébenfekete, hosszú és egyenes haj, sápadt bőr, valamint szinte már világítóan élénk zöld szemek. Bah. Még a kocsiban is ezen törtem a fejemet, míg egyszer csak Bill figyelmeztetett, hogy megérkeztünk. Jé, ez gyors volt. Az autóból kiszállva az első észrevételem az, hogy Jeason-éké elég tekintélyes familía lehet. Mindenfelől előkelő és gazdag emberek özönlöttek a pompázatos ház felé. Miket is beszélek, ez már nem ház, sokkal inkább palota.
- Ne vágj már ilyen szerencsétlen képet! - súgta Bill idegesen. - Tegyél úgy, mintha ez a giccs számodra is mindennapi lenne! Nem akarunk feltűnést kelteni.
- Jó, na. Bocsi - erőltettem vigyort az arcomra, majd elindultunk. A kapuhoz vezető úton csupán négy ismeretlen párnak kellett bemutatkoznunk és bájolognunk. Már akkor elegem lett az egészből. Ez komoly? A gazdagoknak tényleg az állandó jópofizás a kedvenc hobbija? Az agyam eldobom. Hányingerem van az ilyenektől.
- Szép estét, uram, és Önnek is, kisasszony - mosolygott ránk a komornyik. - A neveiket, ha kérhetem.
- Én William Ray vagyok, a hölgy pedig Christina Blake - mutatott Bill először magára, majd rám. Én egy aprót pukedliztem, jelezve, hogy rólam van szó, mire a férfi az előtte lévő hosszú listát kezdte el böngészni.
- Ó, hát persze. Mr. Ray, Ms. Blake, jó szórakozást! - vigyorgott ránk különösen. Valami furcsát véltem felfedezni arcán, és hangjában enyhe, maró gúnyra lettem figyelmes. Ekkor még ezt egyáltalán nem vettem figyelembe, ami hiba volt.
Amint bejutottunk, Bill-lel csupán szemkontaktus árán beszéltük meg, hogy szétválunk. Ketten, két irányba. Nem épp a legbölcsebb döntésünk volt....
Az este elkövetkező részében jól éreztem magam, pezsgőt ittam, ismerkedtem, és folyamatosan Oliver-t kerestem a tekintetemmel. Végül nem is volt rá szükség, mivel ő maga talált rám a bárpultnál iszogatva.
- Oliver Jeason - villantott egy megnyerő mosolyt. - Hát te?
- Christina Blake, nagyon örvendek - viszonoztam a kedves gesztust.
- És mondd csak, Christina, a párod nagyon megharagudna, ha elrabolnálak egy tánc erejéig? - kérdezte rámenősen, mire elpirultam.
- Nincs barátom, egyedül jöttem - vontam vállat közömbösen, közben tudtam, hogy csak erre várt.
- Akkor, Christina, szabad egy táncra? - nyújtotta a kezét, amit én boldogan elfogadtam. Így tovább, haladunk.
- És mondd csak, kedves, hány éves vagy? Tudom, hogy ilyet nem illik megkérdezni egy hölgytől, de kiváncsívá tettél - mondta, miközben kezeit derekam köré kulcsolta. Én sajátjaimat a vállán pihentettem, mivel egy meglehetősen lassú, de megható szám következett.
- Drága Oliver, igazad van, ezt tényleg taplóság megkérdezni - mosolyodtam el. - De ha ennyire tudni akarod, pár hónap múlva töltöm be a tizennyolcat - bólintottam.
- Érdekes - biccentett furán.
- Mi ilyen különös az életkoromon? - érdeklődtem.
- Semmi, semmi, csak mást gondoltam. Ha nem haragszol, legalább húsz évesnek tűnsz. Nem bántás, csak ennyinek hittelek - sütötte le a szemét zavartan.
- Nincs baj, már megszoktam. Sokan mondják, hogy többnek nézek ki a koromnál - vontam vállat, mire felkapta a fejét.
- És nem zavar? - csodálkozott őszintén.
- Dehogyis. Tizenhét vagy húsz, édesmindegy. Ha mondjuk tíz évet saccolnának rám pluszba, azért lehet, hogy már haragudnék - vigyorogtam, mire felnevetett. A hosszú, bár érzelmes számnak vége lett, ezért finoman leemeltem a kezeimet Oliver válláról és búcsúzkodni kezdtem, ám ekkor ő visszarántott.
- Nem maradnál itt velem még egy táncra? - kérdezte enyhén parancsoló hangnemben. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, teljesen elbűvölt. Derekamat nem engedte el, szinte kényszerítve engem a további szemkontaktusra. Ha akartam, sem tudtam volna nemet mondani. Akarva-akaratlan, visszaváltottunk az előbbi felállásba és tovább folytattuk a táncot, egy különbséggel. Most egyikünk sem beszélt. Percekig csak fürkésztük egymást szótlanul, próbáltunk leolvasni egy-egy röpke gondolatot a másik arcáról, sikertelenül. Ő fapofával bírta végig, míg én erősen koncentráltam a tökéletes érzelemmentességre. Végül ő tört meg, kicsivel a dal vége előtt lassan kezdett el közeledni felém, majd vállamra fektette állát. Ettől kirázott a hideg.
- Gyere utánam - búgta a fülembe, úgy, hogy csak én halljam. Forró lehellete cirógatta a fülemet, közelsége teljesen magával ragadott. Az már csak ráadás volt, hogy mielőtt elengedett volna, egy lágy csókot a nyakamra is nyomott, ízelítő gyanánt. Teljesen odavoltam. Egyértelműnek tűnt, hogy követem, és nem csak az eddig ismeretlen érzések miatt, amiket kiváltott belőlem, hanem a szemem előtt lebegő cél okán is. Ez a fiú nem más, mint egy eszköz, amivel közelebb kerülhetünk Joe-hoz. Semmi több.
Mielőtt észbe kaptam volna, már az emeleten találtam magunkat. A vendégek odalent szórakoztak, senki sem merészkedett fel ide. Oliver megállt az egyik ajtó előtt, kacéran rám mosolygott, majd beljebb tessékelt. Zavartan a szobába léptem és körülnéztem. Hatalmas helyiség, az ajtóval szemben egy díszes, baldachinos franciaággyal. Volt még bent ruhásszekrény, könyvespolc, minibár, ajtó a külön fürdőszobába, és minden ami kell.

- Tetszik? - ölelt át Oliver hátulról.
- Igen, nagyon - fordítottam szembe magammal. Egy ideig csak néztük egymást, majd óvatosan magához húzott. Ajkainkat már csak pár milliméter választotta el, mikor valaki bekopogott az ajtón. Egyből szétrebbentünk.
- Elnézést, uram, de híreim vannak - lépett be a komornyik, akivel a kapuban is találkoztunk. - Elkaptuk Mr. Ray-t, már csak a lányt kell megtalálnunk, és... - ekkor vett észre engem. - Ööö... izé, Ms. Blake, hát Ön is itt van? Ó, sajnálom, nekem dolgom van, mennem kell. Még egyszer, elnézést a zavarásért, kérem bocsássanak meg - intett zavartan, becsapva maga mögött az ajtót. Ez fura volt.
- Idióta - motyogta Oliver idegesen. Összezavarodottságomnak most hangott is adtam.
- Hé, mi van Bill-lel? Meg mi az, hogy szükség van a lányra? Egyáltalán milyen lányra? - zúdítottam rá kérdéseim sokaságát. Míg én beszéltem, ő az ajtóhoz lépett és elforgatta a kulcsot a zárban. Remek. Se ki, se be, én pedig kezdek megrémülni...
- Mindenre választ kapsz idővel, ne aggódj! - fojtotta belém a szót. - Addig is beszélgessünk inkább, oké? - simította meg az arcom mellém érve. - Mesélj magadról! - biztatott.
- Jó, persze - nyugtattam magam látványosan. - Szóval, mit is mondhatnék? Christina Blake vagyok, 17 éves, nevelőapámmal élek, mert izé... a szüleim elhagytak - improvizáltam. Basszus, az élettörténetet még nem dolgoztuk ki Bill-lel. Na mindegy, újabb tanulság.
- Christina Blake, - szakított félbe. - igazán szép név.
- Köszönöm - mosolyodtam el.
- Várj, még nem fejeztem be. Azt akartam mondani, hogy szép név, de nem a legszebb - na igen, én itt vesztettem el a fonalat, bár az ijesztő rész még csak most következett. - A Christina jó választás, nekem azonban az előző jobban tetszett. Ezzel csak én vagyok így, Amanda? - kérdezte élesen, mire megállt bennem az ütő. Oké, ő mégis honnan a fenéből tudja???

1. fejezet : Az új küldetés

        -  Itt a következő feladatod – dobott az ágyamra egy dossziét Bill. – Beszivárogsz, eljátszod a pénzes, szingli, dögös kiscsajt és magadhoz csábítod a fiút – magyarázta.

Bill amúgy a nevelőapám. Harminc körüli, sármos, gazdag férfi, egyszóval igazi nőcsábász. Naponta váltogatja a hálótársait, pedig nem is tudtam, hogy ennyien élnek a városban. Mindig meglepetést okoz, hogy van aki még bedől neki. Ezt félretéve viszont igazán jó ember. Örökbefogadott, vigyáz rám, ellátja a sérüléseimet, ráadásul profi bérgyilkossá tett. Három éve is ő küldte el értem azt az embert, hogy ajánlja fel az állást. Már aznap kihoztak az otthonból és ideköltöztettek. Gyönyörű lakás nyüzsgő környezetben, teljesen ideális a beolvadáshoz és Bill munkahelye sincs túl messze. Hivatalosan ő egy számítástechnikai vállalat főnöke, másodállásban pedig egy kémhálózat vezetője. Ez nem olyan, mint az FBI vagy a CIA, erről csak a „szakmabeliek” tudnak. Itt dolgozom én is.

         - Amanda! Amanda, figyelsz rám? – húzta el kezét a szemem előtt.

       -  Mi? Ja, bocs, csak elbambultam – vontam vállat. – Elmondanád még egyszer?
        -  Persze – fújta ki a levegőt fáradtan. – Szóval…- és elmagyarázta ismét. A lényeg az, hogy Oliver-t, Mr. Jeason fiát a szombati estélyen magamba kell bolondítanom, aztán majd ha megbízik bennem, megtudom tőle apja legújabb tervét. Egy igazi mágnás, de forrásaink szerint Kicsi Joe-nak árulja az olajat feketén. A feladatom tehát kideríteni, hogy igaz-e a történet, vagy csak pletyka. Miután átnéztem a mellém dobott aktát, rábólintottam az ügyre. Még sosem utasítottam vissza küldetést, és nem ma fogom elkezdeni.

       -   Biztos vagy benne, hogy vállalod? Elég szétszórtnak tűnsz mostanában. Ha szeretnéd, átadom az ügyet Cindynek, vagy ilyesmi, de nem akarom, hogy bajod essen – simította meg az arcom kedvesen. Aggódása csak a törődés apró jele volt, ami igazán jól esett. Ezen halványan elmosolyodtam.

      -   Jól vagyok, Bill, nyugi. Csak annak a szőke cicababának ne add át a lehetőséget. Tudod, mennyire rühellem. Ha nem lenne csini pofikája amivel behülyíti az ügyfeleidet, már rég kicsináltam volna – szorítottam ökölbe a kezem, jelezve, hogy tényleg képes lennék rá.

      -   Oké, Amy, tisztában vagyok vele – mosolygott rám büszkén. De várjunk csak, Amy? Ez komoly? Egyből felment bennem a pumpa.

       -  Ne szólíts így! – váltottam stílust egy pillanat alatt. – Mióta meghalt a családom, utálom ezt a nevet. Az előbb nem szóltam az Amanda miatt, de úgy tűnik, ezt minden egyes alkalommal a szádba kell rágnom. Engem Christina Blake-nek hívnak és nem vagyok se Amy, sem Amanda, sem pedig Ms. Pierce. Képes vagy ezt felfogni?

      -   Velem te csak ne beszélj ilyen hangnemben! – támadt vissza. – Nekem köszönhetsz mindent. Amúgy is, én tudom, hogy ki vagy, ezért nevezlek így. Az idegeneknek mutatkozol be Christina-ként, és csakis biztonsági szempontokból.

      -   Oké, ha már te így szólíthatsz, mások miért nem? Talán belehalok, ha megtudják a nevemet? – gúnyolódtam.

    -     Igen, képzeld, az lesz a vége! – üvöltötte az arcomba, mire én lefagytam. Bill láthatta rajtam, hogy ezt nem tudom hova tenni, de az arca arról árulkodott, hogy inkább hagyná már a témát és máskor térne vissza rá. Én viszont nem tágítottam. Tekintetemet átható, sötétbarna szemébe fúrtam és vártam. Ő csak sóhajtott egyet, majd felém nyúlt. Bal kezemet ölébe húzta, és finoman masszírozni kezdte a csuklómat, egyenesen a tetoválásomnál. Igen, van tetoválásom is, pont olyan, mint Billnek. Mindkettőnk csuklóján van egy-egy REVENGE (bosszú) felirat. Nem épp a legszebb angol szó, de ez mellékes.

       -  Akkor most beavatlak – mondta unottan, miközben elengedte a kezemet. – Ha gondolkodnál, esetleg magadtól is rájöhetnél. Joe-nak három főindoka lehet a megölésedre, plusz-mínusz néhány… - Na kösz, ez megnyugtató. – Az első az, hogy láttad őt élőbe, ami igazából csak a bizalmasainak adódna meg, kiváltság gyanánt. A második indíték az, hogy szemtanú vagy, ráadásul nem hülye. Tisztában van vele, hogy tudod, az ő bérencei ölték meg a szüleidet és ezt már csak bizonyítanod kéne valahogy. Az utolsó lehetséges indok pedig egyszerűen az, hogy apád lánya vagy. Mi van, ha te is tudsz titkokat róla, és fel is akarod tárni őket? És ha van beépített embered? Gondolkozz, öcsi – kopogtatta meg a homlokomat. – Viszont ha megnyugtat, lehet, hogy tévedek. Talán azért akar kinyírni, mert keresztbe húztad jó néhány számítását, ki tudja? – állt fel mellőlem. – Ne izgulj ezen, édesem, egyelőre más küldetés vár még rád. Holnap eldöntjük, mit veszel fel a szombati randidra – vigyorgott rám. -Jó éjt prücsök, álmodj szépeket! – intett egy utolsót, majd becsukta maga mögött az ajtót. Basszus, a Jeason fiú, el is feledkeztem róla… Na mindegy, ma már nem foglalkozom ezzel. Elterelvén figyelmemet inkább a fürdőbe mentem. Lezuhanyoztam, fogat mostam, aztán a hálóingembe bújtam. Elalvás előtt még egyszer végigsimítottam a bal karomon. A vállam alatt valamivel egy hatalmas, ronda heg díszelgett. Még azon az éjszakán szereztem, tudjátok, a mészárlás napján. Az egyik alak úgy tűnik mégis jól célzott, mert a golyó alaposan belefúródott a húsomba. Abban a pillanatban nem törődtem vele, mert a félelmem még így is nagyobb volt, mint a fájdalom. Semmi komoly bajom nem történt, egy sebhelyen kívül. A mai napig, ha hozzáérek, leírhatatlan düh uralkodik el rajtam. Vigyázz, Joe, már úton vagyok, és ha egyszer utolérlek, hidd el, az lesz az utolsó emléked, ahogy mindenfajta gátlás nélkül, életemben először igazán felszabadultan oltom majd ki az életedet. Erre megesküszöm.

Prológus: Az előzmények

Tizennégy éves lehettem akkoriban, szinte még gyerek. Azon az estén végig kellett néznem, ahogy megölik a szüleimet és a csupán ötéves kisöcsémet. Na de kezdjük is a legelején….

Fél évvel a mészárlás előtt teljesen normális család voltunk. Szüleim újságíróként dolgoztak, testvérkém óvodába járt, míg én a gimnázium első évét kezdtem. Boldogok voltunk, mindenünk megvolt, amire szükségünk lehetett, sőt, néha még annál is több. Csodás életünket egy maffiavezér, név szerint Kicsi Joe tette pokollá. Mikor ő feltűnt a színen, és bérgyilkosai által megölette a fontosabb személyiségeket (politikusokat, minisztereket, rendőrfőnököket), a főméltóságok megrémültek és tejhatalmat ígértek neki. Ezt persze az emberek nem vehették észre, ezért szimbolikusan még a kormány irányított. Igen ám, de néhányaknak sikerült átlátnia a helyzetet, köztük nekem is. Fiatalkorom ellenére megvolt a magamhoz való eszem, de sajnálatos módon apám sem volt vak. Anyámmal ellentétben, aki igazi művészlélek volt és a saját kis világában élt, ő folyton csak lázadozott és minden igazságtalanság ellen fellépett. Jelen helyzetben is ez okozta vesztét, hisz kapcsolatai által szerzett információiból leleplező cikket írt Kicsi Joe-ról. A megjelenés után pár nappal vendégünk érkezett. A maffiafőnök, személyesen. Megkérte apát, hogy vonjon vissza minden vele kapcsolatos vádat, vagy az ügynek súlyos következményei lesznek, azonban apu nem visszakozott. Közölte, hogy akár a halált is vállalja, de kiáll a véleménye mellett és a világot is beavatja ebbe a cselszövésbe. Azt nem sejthette viszont, hogy Joe a szaván fogja, és tényleg kioltja nem csak az ő, hanem a családja életét is. Éjjel jöttek, ketten voltak. Mindenre pontosan emlékszem és sosem fogom elfelejteni. Egy magas, izmos és egy kis, tömzsi ember, talpig feketében, kesztyűvel, pisztollyal és sí maszkkal. Bérgyilkosok, lerítt róluk. Nem tehettem semmit, mert mikor szüleim hálószobájába léptem, már mindhárman halottak voltak. Igen, hármat mondtam, ugyanis aznap este az öcsém a szüleimmel aludt, de azt nem tudhatta, hogy örök időkre hunyja le a szemét. Szívszorító látvány volt, ahogy ott feküdtek az ágyon saját vérükben ázva, ridegen, sápadtan, holtan. Már akkor tisztában voltam vele, hogy nem segíthetek rajtuk, túl sok vért vesztettek, eszméletüket már elvesztették a golyólövések pillanatában, egyedül csak csodával határos módon tudnának újra felülni, vagy akár lélegezni. Vagyis nem, tévedtem. Anyában még volt erő. Utoljára rám emelte a tekintetét és rekedtes, elhaló hangon mondta ki utolsó szavait: „Állj bosszút!”. Nagyon meglepett, egyáltalán nem ilyennek ismertem meg élete során, hogy lehetne ez az utolsó kívánsága? Nem volt időm ezen gondolkodni, mert a két férfi is észrevett. Rögtön rám emelték a fegyvereiket, és többször egymás után lőni kezdtek felém. Annyi lélekjelenlétem volt csak, hogy a szobámba rohanjak, bár tudtam, semmi értelme. Még ma el fog érni a vég. Ekkor hallottam meg egy szirénaszót. Nem sokára az ablakomból megláttam egy rendőrautót, ami a ház felé tartott. Az ajtóm felől éles szitkozódást hallottam, aztán hangos dübörgést és egy ajtócsapódást. Elmentek. Kimerészkedtem a folyosóra, ahova épp egy rendőrtiszt tört be. Körbenézett, majd odarohant hozzám és megölelt. Nem értettem, ennek mi értelme, de nagyon jól esett. Annyira féltem ez idáig, és az adrenalin csak most kezdett el pezsegni a véremben. Egyszerre éreztem ijedtséget, szomorúságot és dühöt. Mérhetetlen dühöt. Tudtam, hogy úgysem találják meg a tetteseket, én pedig árvaházba vagy tanúvédelmi programba kerülök. Az előbbi jött be, mert a tanúvédelmisek túl sok port kavarnának, ha csatlakoznék. Az otthonban kellett maradnom hát, de nagy meglepődésemre csak pár hónapot tölthettem ott. Mikor az eset már elsimult, csak néhol lappangott fel a téma, egy idegen alak tűnt fel az árvaház közelében. Nap mint nap erre járt és az ablak alatt várt. Az arcát sosem láttam, napszemüveg mögé bújt, de éreztem, hogy akar tőlem valamit. Amikor kiültem az ablakba, felnézett rám, és mosolygott. Állandóan csak az a hülye, levakarhatatlan vigyor járt az eszemben, de nem értettem mit jelenthet. Aztán rájöttem. Két hét után végre erőt vett magán és bejött az otthonba. Engem keresett. Az elején megrémített, hogy az idegen ismeretlenül is tudja a nevemet, de nem foglalkoztam vele. Kíváncsiságom legyőzte az összes többé érzelmemet, így megkértem rá, hogy vonuljunk félre egy szobába, hogy négyszemközt beszélgethessünk. Nem vagyok hülye, tudtam, hogy ezt akarja. Nem is tökölt sokat, hamar a lényegre tért. Elmondta, hogy a főnöke adoptálna engem, ha van kedvem neki dolgozni. Nem köntörfalazott, kerek-perec megmondta, hogy egy kémhálózatról van szó, persze egy kisebbfajtáról, nem nagy kaliberűről. A feladatom mások után való nyomozás és néha pár ember „eltűntetése” lenne. Tudnak rólam mindent, azt is ami a családommal történt, és a főnök szerint bosszúra szomjazom. Biztos benne, hogy saját kezűleg ölném meg Joe-t, és megígérte, hogy ő segít nekem ebben. Ha elfogadom a munkalehetőséget, kivisznek innen, elköltöznék az örökbefogadóm lakásába és mindenki számára eltűntetnének. Ki az az Amanda Pierce? Ismerős, ismerős, de nem ugrik be kiről van szó. Igen, erre van szükségem. Nem érdekelt, milyen abszurd is ez a helyzet, az idegen férfi nyakába ugrottam, aztán komoly arccal hozzátettem egy „elvállalom”-ot is, ha esetleg nem lett volna egyértelmű. Így lett a nevem Christina Blake, a titkos ügynök. Bevallom, a „bérgyilkos” jelző jobban illik rám, de nem érdekel. Három év telt el azóta, hogy a családom meghalt, de én készen állok. Készen állok a bosszúra.