Hahó, édes, drága, egyetlen Olvasóim! <3
Ez az utolsó nyálas köszönésem, hát nem fura? :/
Na mindegy is, ez csak egy afféle off-bejegyzés, nem kell elolvasnotok, enélkül is teljes a sztori.
Szóval kezdjük el.
Egyes pont: érdekességek.
- Sokan említik pozitívumként a blogomnál, hogy egyedi a történet, de ez nem igaz. Valójában sok akciófilmet láttam apám révén, így jött az ihlet, miszerint muszáj valami hasonlót "alkotnom". Arról már tényleg nem tehetek, hogy senki sem dolgozza át blogba az ilyen témákat.
- Ennek az egésznek nyáron, mosogatás közben körvonalazódtak ki az alapjai a fejemben. Igen, most lehet engem hülyének nézni...
- Valójában az, hogy ilyen unalmas, nyálas, ritka kaki lett, nem volt tervbe véve. Egyszerűen a saját elvárásaimnak nem tudtam megfelelni és tádá, itt is van a Vérbosszú...
- Amy nem festette volna át a haját szőkére, írás közben találtam csak ki.
- Alapsztori: Joe egy valódi maffiafőnök, akinek van egy fia. Ő Alex. Kiképzésre megy el Billhez, hogy apja nyomdokaiba léphessen, így találkozik Amyvel. Persze rögtön elkezd nyomulni, de mivel elég szerencsétlen és szétszórt figura, Amanda kezdetben igazán rühelli. Később persze rájön, milyen imádnivaló srác is valójában, és ugye dúl a láv... Itt a csavar Joe és Alex apa-fia kapcsolatának kiderülése lett volna. Ebben a verzióban Barbara és Nathan nem szerepelnek.
- A blogra nagyon ritkán kaptam pozitív kritikát. Ahol kértem, a designt mindig fikázták, a történetre pedig változatosan reagáltak. Volt, akinek az sem tetszett, volt, aki azt elfogadta. Amikor nagyon csúnyán beszóltak, eléggé rosszul esett. Gyakran ilyenkor hoztam a legrosszabb részeket és késlekedtem sokat. Egyedül Tőletek, kommentelőktől kaptam mindig kedves szavakat, amikért nem lehetek elég hálás.
Kettes pont: köszönetnyilvánítás.
Ti vagytok a legjobbak. Mondtam már?
Nagyon szépen köszönöm
- a 20 feliratkozót (2 rejtett),
- 200 kommentet (ebből 100-at írtatok ti, a másik száz a reakcióm, de akkor is. *-*)
- a 8 díjat,
- a blogom reklámozását a sajátjaitokon :') ,
- és a 16 kedvenc/imádom, 2 jó, és 1 borzalmas (khm, mész a tudodhova...) szavazatot a közvélemény kutatáson.
IMÁDLAK TITEKET! <3 <3
Hármas pont: rólam...
Oké, figyu. Ez az a pont, amit tényleg nem muszáj megnéznetek. Akit nem érdekel szerény személyem, az át is ugorhat az utolsó részre. :)
Ha szeretnétek felvenni a kapcsolatot, itt vannak az elérhetőségeim. Jelöljetek, kövessetek, írjatok nyugodtan.:) Nem harapok. (Lol. Ezt mindig mindenki ideírja, én sem hagyhatom ki.:3)
Facebook: katt ide!
Twitter: @lbs_sara
Gmail: itt, itt...
Na. Ennyit rólam. Ha valaki tudni szeretne bármit is, szeretettel várom.:)
Négyes pont: tartsatok velem! :)
Hé, ne aggódjatok!
Már el is értünk a végére. ^^
Még annyit szeretnék mondani, hogy eltévedt báránykáim, ha van kedvetek, mind gyertek át át az új blogjaimra! :3
Itt vannak a linkek, valószínűleg most utoljára teszem itt közzé.
Rebel - A lázadó http://diedmemories.blogspot.hu/
The 16th Birthday (új blog, barátnővel közös) http://mitortentvelunk.blogspot.hu/
Remélem elnyerik majd tetszéseteket! :)
Legyetek jók, rosszak, vezessetek saját blogot, meg minden.
Mindenkit csókoltat az épp otthon lábadozó, s így ezt legépelni képes
~ Purple Strawberry
2013. december 3., kedd
2013. november 27., szerda
20. fejezet ~ Epilógus
Sziasztok!:3
Köszönöm szépen azt a 4 igen édes megjegyzést, amit a előző részhez kaptam, de lehetne egy nagy kérésem?:$
Szerintetek össze tudnánk hozni a blog végéig (még a meglepim, ezen kívül) a 100 általatok írt kommentet? Még 6 (hat!) darab megjegyzést kéne IDE produkálnotok, tényleg nagyon boldoggá tennétek!:)
Na, nem is szaporítom sokáig a szót, a következő posztomban mindent megtudhattok (érdekességek, elérhetőségeim kérdések esetére, etc.), ám addig is itt lenne a másik blogom linkje, remélem elnyeri majd a tetszéseteket! :)
Rebel - A lázadó: http://diedmemories.blogspot.hu/
u.i.: Az utolsó fejezethez híven meg kellett adnom a tiszteletet, így új szemszöget kaptok. ;)
u.u.i.: Ha van bármi kérdésetek, írjátok le kommentben, és a kövi bejegyzésben mindenre válaszolok.;)
u.u.u.i.: Ah. Bocsi a sok késésért és az összecsapottságért, de nincs kedvem magyarázkodni. Rövid lett és unalmas, de utolsó rész, szóval remélem ezt még túlélitek. :D Tényleg sajnálom, ha esetleg kiégne a szemetek (vagy agyatok)...
xoxo: ~ Purple Strawberry
Köszönöm szépen azt a 4 igen édes megjegyzést, amit a előző részhez kaptam, de lehetne egy nagy kérésem?:$
Szerintetek össze tudnánk hozni a blog végéig (még a meglepim, ezen kívül) a 100 általatok írt kommentet? Még 6 (hat!) darab megjegyzést kéne IDE produkálnotok, tényleg nagyon boldoggá tennétek!:)
Na, nem is szaporítom sokáig a szót, a következő posztomban mindent megtudhattok (érdekességek, elérhetőségeim kérdések esetére, etc.), ám addig is itt lenne a másik blogom linkje, remélem elnyeri majd a tetszéseteket! :)
Rebel - A lázadó: http://diedmemories.blogspot.hu/
u.i.: Az utolsó fejezethez híven meg kellett adnom a tiszteletet, így új szemszöget kaptok. ;)
u.u.i.: Ha van bármi kérdésetek, írjátok le kommentben, és a kövi bejegyzésben mindenre válaszolok.;)
u.u.u.i.: Ah. Bocsi a sok késésért és az összecsapottságért, de nincs kedvem magyarázkodni. Rövid lett és unalmas, de utolsó rész, szóval remélem ezt még túlélitek. :D Tényleg sajnálom, ha esetleg kiégne a szemetek (vagy agyatok)...
xoxo: ~ Purple Strawberry
***Nathan szemszöge***
Minden olyan gyorsan történt. Amanda szokásához híven makacskodott, és nem volt hajlandó beismerni az érzéseit. Ez feldühített. Ennyi év szenvedés és kemény munka a semmiért. Egyszerűen képtelen voltam elhinni. Csak miután szerelmem vérrel mocskolt pólóban, erőtlenül esett össze, jöttem rá, hogy mekkora hibát is vétettem. Időre lett volna szüksége. Időre, hogy átgondolja a dolgokat, és rájöjjön, igenis képes viszonozni az iránta táplált imádatomat. Olyan rohadt hülye vagyok. Élettelen teste szép lassan a sáros földre csúszott, én pedig riadtan borultam le mellé, ölembe véve fejét.
- Amy! Hallod, ébredj már fel! - pofozgattam arcát finoman. - Amanda....
Nem reagált. Mivel kezdtem komolyan megrémülni, két ujjamat óvatosan nyakára csúsztattam. Nem volt pulzusa.
- Nathan... - érintette meg valaki a vállam.
- Tűnj el innen! - üvöltettem könnyes szemmel, félig hátrafordulva. Mikor aztán pár pillanat múlva alaposabban is felfigyeltem a mögöttem álló arcára, Oliver rémült tekintetét érezhettem magamon.
- Mi... mi történt? - kérdezte rekedtesen, alaposan kivehető aggodalommal hangjában. Válaszra nyitottam volna számat, de nem jött ki hang a torkomon. Oli, látva tehetetlenségemet, inkább nyelt egy nagyot, és szaggatottan letérdelt mellém. Kicsit odébb húzódtam, hátha valami csoda folytán sikerül újra életet lehelnie a lányba, ám ez tragikus módon nem történhetett meg. Miután ő is megállapíthatta, hogy végleg elvesztettük, óvatosan Amy teste alá nyúlt, és azt az ölébe kapva felállt mellőlem. Szó nélkül hagytam, hogy bevigye az épületbe a még mindig gyönyörű szerelmem hulláját, csupán tekintetemmel követtem mozdulatait. Barátom és egyben legfőbb bizalmasom arcán egy vastag könnycsepp gördült végig, miközben ajkait elfehéredésig összepréselte.
Tudtam, mit érez. Nem vagyok hülye, és mindvégig tisztában voltam a ténnyel, miszerint Oliver valamiféle vonzalmat érez Amy iránt, ami az én esetemmel ellentétben, úgy tűnik kölcsönösnek bizonyult. Ennek ellenére egyikőjükre sem haragudtam. Amanda Pierce, egy tipikusan csak imádni lehet csaj. Külső szépség, egyedi és elragadó természet, maga a tökély... Hát ezek után mégis hogy várhatnám el, hogy valaki ne kedvelje, vagy épphogy undorodjon tőle? A-a, kizárt. Meg amúgy is. Olivernek rengeteg lehetősége lett volna elcsábítani őt, mégis egy-egy rövidebb flörtön kívül nem történt köztük semmi. Legalábbis tudtommal.
Bár ez mostanra már amúgy sem számít...
Amy halott és vele együtt az összes megmaradt emberi érzésem is. Ebben a kegyetlen játszmában ő volt a cél, ami a szemem előtt lebegett, az egyetlen dolog, ami még némi tapintatot keltett bennem más emberek élete iránt.
Eddig mindent úgy irányítottam, ahogy az érdekeim azt megkívánták. Sosem voltam az eszetlen mészárlás híve, csak a bűnösök nyerték el mindig a méltó megrovást. Az ártatlan embereket békén hagytam. Pont.
Na... de most hogyan tovább? Legszívesebben minden szenvedésemet a nyomorult embereken vezetném le, akik ugyan semmiről sem tehetnek, mégis egyetlen szavamra kivégeznék őket. Ez lenne a barbár megoldás, de végül úgy sem vezetne semmire. A fájdalom továbbra is bennem lakozna, és emésztene belülről.
Nem. Hasztalan gondolat. Meg kell tennem, azt amitől Amy elvesztése után a leginkább féltem.
Ekkor kezemre pillantottam. Azóta is bal tenyeremben feküdt pisztolyom. Nyeltem egyet, és hagytam, hogy egy könnycsepp végiggördüljön az arcomon, majd erőt véve magamon, remegő végtagokkal közelítettem a fegyver csövét a fejemhez.
Három, kettő, egy, és... Vége.
Ha mindezen bűneim után még a mennybe jutok, síron túli szerelem lesz a miénk. Ki tudja.
A lényeg az, hogy a fájdalom végleg elmúlt.
- Amy! Hallod, ébredj már fel! - pofozgattam arcát finoman. - Amanda....
Nem reagált. Mivel kezdtem komolyan megrémülni, két ujjamat óvatosan nyakára csúsztattam. Nem volt pulzusa.
- Nathan... - érintette meg valaki a vállam.
- Tűnj el innen! - üvöltettem könnyes szemmel, félig hátrafordulva. Mikor aztán pár pillanat múlva alaposabban is felfigyeltem a mögöttem álló arcára, Oliver rémült tekintetét érezhettem magamon.
- Mi... mi történt? - kérdezte rekedtesen, alaposan kivehető aggodalommal hangjában. Válaszra nyitottam volna számat, de nem jött ki hang a torkomon. Oli, látva tehetetlenségemet, inkább nyelt egy nagyot, és szaggatottan letérdelt mellém. Kicsit odébb húzódtam, hátha valami csoda folytán sikerül újra életet lehelnie a lányba, ám ez tragikus módon nem történhetett meg. Miután ő is megállapíthatta, hogy végleg elvesztettük, óvatosan Amy teste alá nyúlt, és azt az ölébe kapva felállt mellőlem. Szó nélkül hagytam, hogy bevigye az épületbe a még mindig gyönyörű szerelmem hulláját, csupán tekintetemmel követtem mozdulatait. Barátom és egyben legfőbb bizalmasom arcán egy vastag könnycsepp gördült végig, miközben ajkait elfehéredésig összepréselte.
Tudtam, mit érez. Nem vagyok hülye, és mindvégig tisztában voltam a ténnyel, miszerint Oliver valamiféle vonzalmat érez Amy iránt, ami az én esetemmel ellentétben, úgy tűnik kölcsönösnek bizonyult. Ennek ellenére egyikőjükre sem haragudtam. Amanda Pierce, egy tipikusan csak imádni lehet csaj. Külső szépség, egyedi és elragadó természet, maga a tökély... Hát ezek után mégis hogy várhatnám el, hogy valaki ne kedvelje, vagy épphogy undorodjon tőle? A-a, kizárt. Meg amúgy is. Olivernek rengeteg lehetősége lett volna elcsábítani őt, mégis egy-egy rövidebb flörtön kívül nem történt köztük semmi. Legalábbis tudtommal.
Bár ez mostanra már amúgy sem számít...
Amy halott és vele együtt az összes megmaradt emberi érzésem is. Ebben a kegyetlen játszmában ő volt a cél, ami a szemem előtt lebegett, az egyetlen dolog, ami még némi tapintatot keltett bennem más emberek élete iránt.
Eddig mindent úgy irányítottam, ahogy az érdekeim azt megkívánták. Sosem voltam az eszetlen mészárlás híve, csak a bűnösök nyerték el mindig a méltó megrovást. Az ártatlan embereket békén hagytam. Pont.
Na... de most hogyan tovább? Legszívesebben minden szenvedésemet a nyomorult embereken vezetném le, akik ugyan semmiről sem tehetnek, mégis egyetlen szavamra kivégeznék őket. Ez lenne a barbár megoldás, de végül úgy sem vezetne semmire. A fájdalom továbbra is bennem lakozna, és emésztene belülről.
Nem. Hasztalan gondolat. Meg kell tennem, azt amitől Amy elvesztése után a leginkább féltem.
Ekkor kezemre pillantottam. Azóta is bal tenyeremben feküdt pisztolyom. Nyeltem egyet, és hagytam, hogy egy könnycsepp végiggördüljön az arcomon, majd erőt véve magamon, remegő végtagokkal közelítettem a fegyver csövét a fejemhez.
Három, kettő, egy, és... Vége.
Ha mindezen bűneim után még a mennybe jutok, síron túli szerelem lesz a miénk. Ki tudja.
A lényeg az, hogy a fájdalom végleg elmúlt.
~~~~~~~~
2013. november 1., péntek
19. fejezet: Miért?
Helló.:)
Első. Szeretném megköszönni az előző fejezethez írt 8 kommentet, nagyon imádom mindnyájatokat! <33
Annyira örülök, hogy meglepetésként ért titeket a régóta fontolgatott csavar, szörnyen féltem, hogy túl kiszámítható vagyok.:) Sajnálom, amiért csak ma hoztam a rész, de ha úgy vesszük, továbbra is benne vagyok az ígért két hétben, ráadásul holnapig Pécsen tartózkodom, és talán megértitek, hogy nincs nagyon időm/lehetőségem írni.:/ :)
Amúgy félreértéseket mellőzve, nem ötlethiányom van, hanem így terveztem a blogot alapból, és a befejezés szeptember harmadika óta a fejemben van. Nagyon-nagyon hálás vagyok az összes figyelemért, amit felém fordítottatok, és komolyan mondom, nekem vannak a legeslegjobb olvasóim az egész világon!! A kommentekkel és feliratkozásokkal mindig biztattok a folytatásra. Imádlak titeket. Komolyan.
Ez a rész most ~ BlueBerrynek megy. ;3
Na meg ha már én úgyis a sztori vége felé közeledem, nézzetek be Inus hiper-szuper-mega-zsírkirály blogjára, amit én személy szerint asdfghjkl imádok. :D
Itt a link: http://lifeisagame-butitsnotfair.blogspot.hu/ ;33
Ó, meg a másik az én édes-drága egyetlen Frigyesem (Vanda) újabb remekműve, ami ugyan csak az első fejezetnél tart, de hozza a megszokott fantasztikus színvonalat. <3 Mindenképp olvassátok!:)
Link: http://nevergiveupandstaynowstrong3.blogspot.hu/
Bocs a hosszú előszóért, befejezem, úgyhogy jó olvasást a fejezethez!
Love you all. <3
xoxo: ~ Purple Strawberry
u.i.: Így utólag olvastam B.B. amúgy irtó édes kommentjét, és rájöttem, hogy félreérthetően fogalmaztam. A blogon ezenkívül még lesz 2 darab bejegyzés, a huszadik fejezet, és egy extra. Remélem már értitek, nem ez az utolsó.:)
Amúgy félreértéseket mellőzve, nem ötlethiányom van, hanem így terveztem a blogot alapból, és a befejezés szeptember harmadika óta a fejemben van. Nagyon-nagyon hálás vagyok az összes figyelemért, amit felém fordítottatok, és komolyan mondom, nekem vannak a legeslegjobb olvasóim az egész világon!! A kommentekkel és feliratkozásokkal mindig biztattok a folytatásra. Imádlak titeket. Komolyan.
Ez a rész most ~ BlueBerrynek megy. ;3
Na meg ha már én úgyis a sztori vége felé közeledem, nézzetek be Inus hiper-szuper-mega-zsírkirály blogjára, amit én személy szerint asdfghjkl imádok. :D
Itt a link: http://lifeisagame-butitsnotfair.blogspot.hu/ ;33
Ó, meg a másik az én édes-drága egyetlen Frigyesem (Vanda) újabb remekműve, ami ugyan csak az első fejezetnél tart, de hozza a megszokott fantasztikus színvonalat. <3 Mindenképp olvassátok!:)
Link: http://nevergiveupandstaynowstrong3.blogspot.hu/
Bocs a hosszú előszóért, befejezem, úgyhogy jó olvasást a fejezethez!
Love you all. <3
xoxo: ~ Purple Strawberry
u.i.: Így utólag olvastam B.B. amúgy irtó édes kommentjét, és rájöttem, hogy félreérthetően fogalmaztam. A blogon ezenkívül még lesz 2 darab bejegyzés, a huszadik fejezet, és egy extra. Remélem már értitek, nem ez az utolsó.:)
Percek, vagy tán órák teltek el, míg Nathan végre
ellépett tőlem, én pedig erőtlenül a földre borultam. Könnyeimmel nem spórolva
kezdtem hangos zokogásba, amit a fölöttem álló fiú némán eltűrt. Mikor már
valamelyest összeszedtem magam, remegő térdekkel kászálódtam fel a földről,
tekintetem Nath acélos szempárjába mélyesztve.
-
Miért? – szegeztem neki kérdésemet.
-
Miattad – mosolyodott el szomorúan.
Hogy? Most meg miről beszél?
-
Nathan, én ezt nem… - ráztam a fejem
értetlenül, mire félbevágott.
-
Shh. Nyugodj meg, mindent elmondok. Csak
nem itt – nyújtotta felém a kezét, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy
magával vezessen valahova. Szemeimet sebesen kapkodtam arca és tenyere közt,
teljesen elvesztve a maradék józan eszemet. Fogalmam sem volt róla, hogy ki ő. Egy
biztos. Nem az a Nathan Ross, akit én annak idején megismertem.
Mivel továbbra sem karoltam belé, valószínűleg
megérezte kételyeimet, így maga mellé engedte kezét, és szótlanul elindult az
előttünk elterülő sötétségbe.
Egy ideig haboztam ugyan, de végül követtem őt,
kielégítetlen kíváncsiságom okán. Pár lépés volt csupán utunk, de az némán telt
el. A falhoz érve Nath kitárt előttünk egy régi ajtót, mely nyikorogva engedelmeskedett
a fiú akaratának. Miután ő kilépett rajta, én is utána indultam.
Lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem. Végre friss oxigén töltötte meg tüdőmet, enyhe esőillattal vegyülve. A szabadban találtam magunkat, egyenesen az eddig engem fogva tartó épület mögött. Hitetlenül körbepillantottam a szemerkélő zivatarban, szemeimmel csapda után kutatva. Nathan pár lépésnyire állt tőlem a falnak támaszkodva, folyamatosan engem fürkészve.
Lábam alatt ragacsos sár terült el, előttem több százméternyire fehér murva fedte a talajt. Ezután egy sűrű rengeteg mutatkozott, ami nem tűnt túl bizalomkeltőnek.
- Miért hoztál ki ide? - fordultam Nath felé hitetlenkedve.
- Mert itt az utolsó esélyed. Ha akarsz, most elfuthatsz. Nem mondom, hogy együttműködő leszek, és valamilyen szinten hátráltatni foglak, de ha elég talpraesettnek bizonyulsz, talán szabadon kijuthatsz innen - vázolta fel a helyzetet, mely nem tűnt épp kecsegtetőnek. Már szólásra nyitotta volna száját, de hang nem jött ki rajta, így rá kellett kérdeznem.
- És mi a másik lehetőség? - fújtam ki a levegőt szaggatottan, arcán enyhe mosolyt észlelve.
- Ha nem menekülsz, akkor itt maradsz. Ilyen egyszerű - lépett egyre közelebb, szőke, gondosan felzselézett tincseibe túrva. - Válaszolok minden kérdésre, ami foglalkoztat. Csak egyet ne feledj! - vándorolt tekintete az időközben ökölbe szorult kezemre. - Mindenhol kamerák vannak. Ha bármi hülyeséget csinálsz, számodra fontos személyek életét sodrod veszélybe - tette hozzá mellékesen, mintegy megfélemlítésként. És úgy tűnik bejött.
- Mi... miről beszélsz? - dadogtam elkerekedett szemekkel. Minden megfeszített izmomat elengedtem, és döbbenten néztem a jeges, szürke szempárba, mely mélyen tekintetembe fúródott.
- Semmi, semmi... csak tudod összehaverkodtam kicsit a "bandáddal" - nevetett fel gúnyosan.
- Alex vajon mikor jön rá, hogy csupán fantáziám szülöttje volt a családja veszélybe kerülése? Nemsokára közlik vele az embereim, már ha életben van egyáltalán. Tudod, a srácokra bíztam, mit kezdenek vele. Számomra nem tűnt fontosnak a kis tetű életben maradása. Úgyis csak akadály volt számomra - morogta maga elé.
Erre nem tudtam mit reagálni. Lemerevedtem, szinte pislogni is elfelejtettem. Csupán elfehéredett ajkam folyamatos remegése jelezte, hogy még nem kaptam infarktust, meg talán szabálytalanul emelkedő mellkasom zavart ritmusa. Nath láthatta rajtam, hogy nem bírom megemészteni az előbb elhangzottakat, de folytatta. Azért is folytatta.
- Bill és a drága Barbara. Szép páros, igazán megható. Csipkelődnek, húzzák egymás agyát, mégis jól kijönnek. Idilli, nem? Reméljük pár bérgyilkos és képzett szakember nem vet véget a szerelmüknek, és a khm, életüknek - nevetett fel saját poénján jóízűen.
- M...miért csinálod ezt? - folyt le egy könnycsepp az arcomon. Mivel a körülöttünk lévő vihar egyre inkább felerősödött, arcomon apró esőpöttyök is keveredtek a saját lecsorgó szemnedveimmel. Ez ugyan elég bizarrul hangzott, de szebben nem lennék képes megfogalmazni. Túl sok gondolat cikázott a fejemben.
- Jaj, Amanda, ne add már az ártatlant! Megérdemled a szenvedést az éveken át tartó merényleteid miatt! - sziszegte szikrázó szemekkel, kilépve az őt eddig védelmező eresz alól. Egy karnyújtásnyira megállt tőlem, és mintha tekintetével próbált volna megölni. Pólóját egyre sűrűbben lepték el az esőcseppek, haja is lelapult. Képzelem, én milyen jól nézhettem ki, de ez jelen helyzetben igencsak mellékes.
- Te meg mégis mi a francról beszélsz? - ráztam meg a fejem értetlenül.
- Nem tudod? Komolyan nem? - lépett egyre közelebb, engem hátrálásra késztetve.
- Nem, Nathan, fogalmam sincs semmiről, kérlek avass már be engem is! - emeltem fel a hangom, teljesen elvesztve önuralmamat. - Minek kellett neked ez az egész? Miért ölted meg a családom még évekkel ezelőtt? Mik voltak azok az elrablós hülyeségeid? Az SMS-ek és a talányok? Mire volt jó mindez? - üvöltöttem az arcába feldúltan, könnyeimtől fulladozva.
- Mert szeretlek, te idióta! - ordította idegesen, majd miután leesett neki, mit is mondott, visszavett a stílusából. Teljesen lefagyva álltam előtte. De ennek semmi értelme!
- Te meg mi a...? - kezdtem volna neki, de egy pillantással elhallgattatott.
- Végigmondhatom? Kösz - mondta hűvösen. - Talán utána nem marad megválaszolatlan kérdésed.
Bólintottam, jelezve, hogy kezdheti. Akármennyire haragszom rá, utálom és nem értek egy büdös szót sem abból, amit beszél, lassan öt éve, hogy erre a pillanatra várok. A pillanatra, mikor kiderül, mi volt az a súlyos tettem, mellyel magamra haragítottam Kicsi Joet.
- Az egész gyermekkorunkban kezdődött. Már oviban is rajongtam érted. Mikor elterveztük, hogy együtt éljük le az életünket, én tényleg komolyan gondoltam. Emlékszel még a balhékra, amiket általánosban rendeztem? Mind miattad történtek. Az összes srác, aki csak rád mert nézni, valami különös érzelmet váltott ki belőlem. Dühös voltam. Később, hetedikben, már rájöttem, hogy ez nem harag, hanem féltékenység. Féltékeny voltam, mert féltem, hogy elvesznek tőlem. Tudtam, hogy szerelmes vagyok beléd, és ez nem csupán egy gyerekszerelem. Az nem tartott volna ki olyan sokáig. Ezek után minden napom rólad szólt. Azt hiszed, hogy egyedül te voltál csodakölyök? Én is hamarabb értem, mint a többiek. Lehet, hogy téged már tizennégy évesen kémnek képeztek, de én korábban elkezdtem építgetni a saját kis világomat. Apám pénzén sikerült létrehozni egy kisebb közösséget, mely hamar gyarapodott. A bensőséges embereim, mint például Oliver is, már a kezdetekben velem voltak. Ők tudták, hogy egy "kölyök" áll a maffiahálózat mögött. Mivel mások nem vettek volna komolyan a korom miatt, kénytelen voltam kitalálni a Kicsi Joe sztorit. Én háttérbe szorultam, és ez a fantom irányított mindent. Minden jól ment, pénzt és hatalmat szereztem, mindeközben egyetlen gondolat járt a fejemben. Ha elég gazdag leszek, abbahagyom ezt az egészet, és veled együtt eltűnök a világ színéről. Csak mi ketten, senki más. Ez volt a legszebb álmom. Majdnem teljesíthettem is volna, ha nem tűnik fel apád a színen. Olyan kotnyeles és minden lében kanál volt, hogy tennem kellett valamit. Ha rájön a titkomra, és publikálja, nekem annyi. Örök életemre börtönbe kerülök, és soha többé nem látlak. Hát igen... Ekkor is te voltál az egyetlen, aki számított - azt hittem elbőgöm magam, annyi érzelem kavargott bennem. Túl hirtelen zúdult rám ez a rengeteg minden, alig tudtam helyrerakni az információkat. - Lényegtelen. Folytatom. Ugye apád útban volt, így el kellett tüntetnem. Ha másról lett volna szó, egyszerűen megöletem az egész családját, de mivel te ott voltál, vigyáznom kellett. Azt terveztem, hogy legfeljebb ráijesztünk kicsit apukádra, aztán nyugalom lesz. Persze ez sem sikerülhetett. A terv éjszakáján minden félresiklott. Mikor megtudtam, hogy mindenki halott, egyedül te voltál túlélő, a rátok küldött embereket alaposan rendre tanítottam, hogy szépen fogalmazzak. Az árvaházba kerülésed után pedig vártam. Vártam, hogy jó helyre kerülj, felcseperedj, aztán gondoltam, majd tizenhat-hét évesen felkereslek. Persze, hogyne. Ha tudtam volna, hogy az a nyamvadt William lesz a gyámod, előbb szöktetlek meg én magam, minthogy bérgyilkosként ilyen veszélyes életet élj. Tudtam, hogy rám vadásztok, és direkt hagytam, hogy egy-két számításomat keresztülhúzd. Akartam, hogy megkeress. A szülinapi affér és a menekülésetek után pedig nem láttam rá nagy esélyt, hogy visszagyere a városba, így jöttek az SMS-ek. "Nagy Rajongód". N.R. Nathan Ross. Ezt még így sosem raktad össze? A megoldás mindvégig a szemed előtt volt, csak nem akartad észrevenni. Helyettem a drága kis Alexeddel foglalkoztál, aki magasról tojt a fejedre. Miért nem vetted észre, hogy én itt vagyok? Szeretlek, Amy, nem tudom hányszor mondjam még. Szeretlek, és ezen semmi nem változtat. Én itt vagyok neked - suttogta a fülembe. - Mindig is itt voltam.
Szavai teljesen lesújtottak. Azt sem vettem észre, hogy időközben abbamaradt az eső. Zavartan ráztam a fejem, és ellöktem magamtól a fiút.
- Hagyj békén! - mondtam, egyre inkább eltávolodva tőle.
- Most meg mi bajod van, Amy? Gyere vissza, ne szórakozz! - ragadta meg a csuklóm értetlenül, visszarántva magához.
- Engedj el! - sikítottam. - Ne érj hozzám! Undorodom tőled, Nathan Ross. Undorodom az egész lényedtől! - vágtam a fejéhez feldúltan.
- Vigyázz, mit mondasz. A harag gyakran rossz tanácsadó, ne veszítsd el a fejed ilyen könnyen! - nézett a szemembe komolyan, mire csuklómat kitéptem szorításából. - Kérlek, Amy, nyugodj meg! Inkább gyere be szépen és együnk valamit. Tegnap óta nem láttál egy falatot sem. Biztos éhes vagy - nyúlt ismét felém, amit egy hátralépéssel díjaztam.
- Nathan. Egyszer mondom el, és nem többször. Te egy beteg ember. Nem komplett. És én soha a büdös életben nem fogok rád ÚGY nézni. Szánalomra sem méltatlak. És jól jegyezd meg, amit most mondok, mert úgy tűnik sokkolóbb, mint eddig bármi más életedben - tartottam hatásszünetet. - Megvetlek téged, bárki is vagy valójában.
Nath arca eltorzult. Kezei ökölbe szorultak, dührohama kitörni látszott. Tudtam, hogy ez fáj neki. Tudtam, hogy nem képes uralkodni magán, de engem már nem érdekelt semmi. A családom halott. Alex és Barbaráék fogalmam sincs milyen állapotban lehetnek, de ha még nem hunyt ki lelkük szikrája, biztos nagyon szenvednek. Oliver pedig... Ő minden bizonnyal jól van. Nathan mondta, hogy ő a bizalmasai közé tartozik, így nem eshet semmi baja. Pedig így belegondolva, valóban Oli volt az, aki iránt leginkább vonzalmat éreztem. Ha a három fiú közül kéne választani, azt hiszem mellette döntenék. Ugyan ő jó pár évvel idősebb nálam, mégis jobban megért, mint bárki más. Nathre barátként tudtam csak tekinteni, mostanra már az az érzelem is gyűlöletté vált, Alexszel pedig nagyon erőltetett volt a helyzet. Azt hiszem mindketten tisztában voltunk vele, hogy ebből nem lehet semmi. A lehetetlent akartuk megvalósítani. Van, hogy az emberek nem illenek össze. A mi kapcsolatunk is ilyen. Ha hamarabb rájöttünk volna, hogy szinte testvérként nézünk a másikra, rengeteg kellemetlenséget megspórolhattunk volna. Így visszanézve viszont már teljesen mindegy. Ami elmúlt, az elmúlt, már nem lehet rajta változtatni, de azt hiszem nem is akarok. Annyit szenvedtem már az életben, hogy a szerelem csak még inkább tönkretett volna. Úgy, ahogyan az Nathannel történt...
- Amanda. Háromig elszámolok, addig még visszavonhatsz mindent, és elölről kezdhetjük az egész kapcsolatunkat, oké? - kérdezte a fiú. Teste egészében remegett, hangja elfojtott volt. - Egy - nézett a szemembe. - Kettő - szűrte a fogai között. - Három! - üvöltötte, megragadva a karomat, egyenesen a falnak lökve. Zsebéből ekkor egy pisztolyt rántott elő, és testemhez szegezte.
- Az istenért is, Amy szívem, mondd már ki, hogy szeretsz! Mondd ki! - könyörgött, mire szánakozóan megráztam a fejem.
- Nem fogok hazudni - közöltem flegmán, még egyszer utoljára végigmérve gyermekkori legjobb barátom arcát. Annyira tudtam. Mindig is tudtam, hogy a Joeval való találkozásom napján vesztem majd életem, csak azt nem sejthettem, hogy Nathan áll a híres álarc mögött.
Életemben végső cselekedetként még mosolyogva lenyeltem egy árva könnycseppet, majd lehunyva szemeimet fáradtan hagytam el az élők sorát, mikor Nath elsütötte a nekem szegezett pisztolyt. Előtte csupán annyit hallottam, hogy ha nem lehetek az övé, másé se legyek, aztán teljes képzavar. Élettelenül a földre rogytam, és elsötétült minden. Örökre.
Lábam alatt ragacsos sár terült el, előttem több százméternyire fehér murva fedte a talajt. Ezután egy sűrű rengeteg mutatkozott, ami nem tűnt túl bizalomkeltőnek.
- Miért hoztál ki ide? - fordultam Nath felé hitetlenkedve.
- Mert itt az utolsó esélyed. Ha akarsz, most elfuthatsz. Nem mondom, hogy együttműködő leszek, és valamilyen szinten hátráltatni foglak, de ha elég talpraesettnek bizonyulsz, talán szabadon kijuthatsz innen - vázolta fel a helyzetet, mely nem tűnt épp kecsegtetőnek. Már szólásra nyitotta volna száját, de hang nem jött ki rajta, így rá kellett kérdeznem.
- És mi a másik lehetőség? - fújtam ki a levegőt szaggatottan, arcán enyhe mosolyt észlelve.
- Ha nem menekülsz, akkor itt maradsz. Ilyen egyszerű - lépett egyre közelebb, szőke, gondosan felzselézett tincseibe túrva. - Válaszolok minden kérdésre, ami foglalkoztat. Csak egyet ne feledj! - vándorolt tekintete az időközben ökölbe szorult kezemre. - Mindenhol kamerák vannak. Ha bármi hülyeséget csinálsz, számodra fontos személyek életét sodrod veszélybe - tette hozzá mellékesen, mintegy megfélemlítésként. És úgy tűnik bejött.
- Mi... miről beszélsz? - dadogtam elkerekedett szemekkel. Minden megfeszített izmomat elengedtem, és döbbenten néztem a jeges, szürke szempárba, mely mélyen tekintetembe fúródott.
- Semmi, semmi... csak tudod összehaverkodtam kicsit a "bandáddal" - nevetett fel gúnyosan.
- Alex vajon mikor jön rá, hogy csupán fantáziám szülöttje volt a családja veszélybe kerülése? Nemsokára közlik vele az embereim, már ha életben van egyáltalán. Tudod, a srácokra bíztam, mit kezdenek vele. Számomra nem tűnt fontosnak a kis tetű életben maradása. Úgyis csak akadály volt számomra - morogta maga elé.
Erre nem tudtam mit reagálni. Lemerevedtem, szinte pislogni is elfelejtettem. Csupán elfehéredett ajkam folyamatos remegése jelezte, hogy még nem kaptam infarktust, meg talán szabálytalanul emelkedő mellkasom zavart ritmusa. Nath láthatta rajtam, hogy nem bírom megemészteni az előbb elhangzottakat, de folytatta. Azért is folytatta.
- Bill és a drága Barbara. Szép páros, igazán megható. Csipkelődnek, húzzák egymás agyát, mégis jól kijönnek. Idilli, nem? Reméljük pár bérgyilkos és képzett szakember nem vet véget a szerelmüknek, és a khm, életüknek - nevetett fel saját poénján jóízűen.
- M...miért csinálod ezt? - folyt le egy könnycsepp az arcomon. Mivel a körülöttünk lévő vihar egyre inkább felerősödött, arcomon apró esőpöttyök is keveredtek a saját lecsorgó szemnedveimmel. Ez ugyan elég bizarrul hangzott, de szebben nem lennék képes megfogalmazni. Túl sok gondolat cikázott a fejemben.
- Jaj, Amanda, ne add már az ártatlant! Megérdemled a szenvedést az éveken át tartó merényleteid miatt! - sziszegte szikrázó szemekkel, kilépve az őt eddig védelmező eresz alól. Egy karnyújtásnyira megállt tőlem, és mintha tekintetével próbált volna megölni. Pólóját egyre sűrűbben lepték el az esőcseppek, haja is lelapult. Képzelem, én milyen jól nézhettem ki, de ez jelen helyzetben igencsak mellékes.
- Te meg mégis mi a francról beszélsz? - ráztam meg a fejem értetlenül.
- Nem tudod? Komolyan nem? - lépett egyre közelebb, engem hátrálásra késztetve.
- Nem, Nathan, fogalmam sincs semmiről, kérlek avass már be engem is! - emeltem fel a hangom, teljesen elvesztve önuralmamat. - Minek kellett neked ez az egész? Miért ölted meg a családom még évekkel ezelőtt? Mik voltak azok az elrablós hülyeségeid? Az SMS-ek és a talányok? Mire volt jó mindez? - üvöltöttem az arcába feldúltan, könnyeimtől fulladozva.
- Mert szeretlek, te idióta! - ordította idegesen, majd miután leesett neki, mit is mondott, visszavett a stílusából. Teljesen lefagyva álltam előtte. De ennek semmi értelme!
- Te meg mi a...? - kezdtem volna neki, de egy pillantással elhallgattatott.
- Végigmondhatom? Kösz - mondta hűvösen. - Talán utána nem marad megválaszolatlan kérdésed.
Bólintottam, jelezve, hogy kezdheti. Akármennyire haragszom rá, utálom és nem értek egy büdös szót sem abból, amit beszél, lassan öt éve, hogy erre a pillanatra várok. A pillanatra, mikor kiderül, mi volt az a súlyos tettem, mellyel magamra haragítottam Kicsi Joet.
- Az egész gyermekkorunkban kezdődött. Már oviban is rajongtam érted. Mikor elterveztük, hogy együtt éljük le az életünket, én tényleg komolyan gondoltam. Emlékszel még a balhékra, amiket általánosban rendeztem? Mind miattad történtek. Az összes srác, aki csak rád mert nézni, valami különös érzelmet váltott ki belőlem. Dühös voltam. Később, hetedikben, már rájöttem, hogy ez nem harag, hanem féltékenység. Féltékeny voltam, mert féltem, hogy elvesznek tőlem. Tudtam, hogy szerelmes vagyok beléd, és ez nem csupán egy gyerekszerelem. Az nem tartott volna ki olyan sokáig. Ezek után minden napom rólad szólt. Azt hiszed, hogy egyedül te voltál csodakölyök? Én is hamarabb értem, mint a többiek. Lehet, hogy téged már tizennégy évesen kémnek képeztek, de én korábban elkezdtem építgetni a saját kis világomat. Apám pénzén sikerült létrehozni egy kisebb közösséget, mely hamar gyarapodott. A bensőséges embereim, mint például Oliver is, már a kezdetekben velem voltak. Ők tudták, hogy egy "kölyök" áll a maffiahálózat mögött. Mivel mások nem vettek volna komolyan a korom miatt, kénytelen voltam kitalálni a Kicsi Joe sztorit. Én háttérbe szorultam, és ez a fantom irányított mindent. Minden jól ment, pénzt és hatalmat szereztem, mindeközben egyetlen gondolat járt a fejemben. Ha elég gazdag leszek, abbahagyom ezt az egészet, és veled együtt eltűnök a világ színéről. Csak mi ketten, senki más. Ez volt a legszebb álmom. Majdnem teljesíthettem is volna, ha nem tűnik fel apád a színen. Olyan kotnyeles és minden lében kanál volt, hogy tennem kellett valamit. Ha rájön a titkomra, és publikálja, nekem annyi. Örök életemre börtönbe kerülök, és soha többé nem látlak. Hát igen... Ekkor is te voltál az egyetlen, aki számított - azt hittem elbőgöm magam, annyi érzelem kavargott bennem. Túl hirtelen zúdult rám ez a rengeteg minden, alig tudtam helyrerakni az információkat. - Lényegtelen. Folytatom. Ugye apád útban volt, így el kellett tüntetnem. Ha másról lett volna szó, egyszerűen megöletem az egész családját, de mivel te ott voltál, vigyáznom kellett. Azt terveztem, hogy legfeljebb ráijesztünk kicsit apukádra, aztán nyugalom lesz. Persze ez sem sikerülhetett. A terv éjszakáján minden félresiklott. Mikor megtudtam, hogy mindenki halott, egyedül te voltál túlélő, a rátok küldött embereket alaposan rendre tanítottam, hogy szépen fogalmazzak. Az árvaházba kerülésed után pedig vártam. Vártam, hogy jó helyre kerülj, felcseperedj, aztán gondoltam, majd tizenhat-hét évesen felkereslek. Persze, hogyne. Ha tudtam volna, hogy az a nyamvadt William lesz a gyámod, előbb szöktetlek meg én magam, minthogy bérgyilkosként ilyen veszélyes életet élj. Tudtam, hogy rám vadásztok, és direkt hagytam, hogy egy-két számításomat keresztülhúzd. Akartam, hogy megkeress. A szülinapi affér és a menekülésetek után pedig nem láttam rá nagy esélyt, hogy visszagyere a városba, így jöttek az SMS-ek. "Nagy Rajongód". N.R. Nathan Ross. Ezt még így sosem raktad össze? A megoldás mindvégig a szemed előtt volt, csak nem akartad észrevenni. Helyettem a drága kis Alexeddel foglalkoztál, aki magasról tojt a fejedre. Miért nem vetted észre, hogy én itt vagyok? Szeretlek, Amy, nem tudom hányszor mondjam még. Szeretlek, és ezen semmi nem változtat. Én itt vagyok neked - suttogta a fülembe. - Mindig is itt voltam.
Szavai teljesen lesújtottak. Azt sem vettem észre, hogy időközben abbamaradt az eső. Zavartan ráztam a fejem, és ellöktem magamtól a fiút.
- Hagyj békén! - mondtam, egyre inkább eltávolodva tőle.
- Most meg mi bajod van, Amy? Gyere vissza, ne szórakozz! - ragadta meg a csuklóm értetlenül, visszarántva magához.
- Engedj el! - sikítottam. - Ne érj hozzám! Undorodom tőled, Nathan Ross. Undorodom az egész lényedtől! - vágtam a fejéhez feldúltan.
- Vigyázz, mit mondasz. A harag gyakran rossz tanácsadó, ne veszítsd el a fejed ilyen könnyen! - nézett a szemembe komolyan, mire csuklómat kitéptem szorításából. - Kérlek, Amy, nyugodj meg! Inkább gyere be szépen és együnk valamit. Tegnap óta nem láttál egy falatot sem. Biztos éhes vagy - nyúlt ismét felém, amit egy hátralépéssel díjaztam.
- Nathan. Egyszer mondom el, és nem többször. Te egy beteg ember. Nem komplett. És én soha a büdös életben nem fogok rád ÚGY nézni. Szánalomra sem méltatlak. És jól jegyezd meg, amit most mondok, mert úgy tűnik sokkolóbb, mint eddig bármi más életedben - tartottam hatásszünetet. - Megvetlek téged, bárki is vagy valójában.
Nath arca eltorzult. Kezei ökölbe szorultak, dührohama kitörni látszott. Tudtam, hogy ez fáj neki. Tudtam, hogy nem képes uralkodni magán, de engem már nem érdekelt semmi. A családom halott. Alex és Barbaráék fogalmam sincs milyen állapotban lehetnek, de ha még nem hunyt ki lelkük szikrája, biztos nagyon szenvednek. Oliver pedig... Ő minden bizonnyal jól van. Nathan mondta, hogy ő a bizalmasai közé tartozik, így nem eshet semmi baja. Pedig így belegondolva, valóban Oli volt az, aki iránt leginkább vonzalmat éreztem. Ha a három fiú közül kéne választani, azt hiszem mellette döntenék. Ugyan ő jó pár évvel idősebb nálam, mégis jobban megért, mint bárki más. Nathre barátként tudtam csak tekinteni, mostanra már az az érzelem is gyűlöletté vált, Alexszel pedig nagyon erőltetett volt a helyzet. Azt hiszem mindketten tisztában voltunk vele, hogy ebből nem lehet semmi. A lehetetlent akartuk megvalósítani. Van, hogy az emberek nem illenek össze. A mi kapcsolatunk is ilyen. Ha hamarabb rájöttünk volna, hogy szinte testvérként nézünk a másikra, rengeteg kellemetlenséget megspórolhattunk volna. Így visszanézve viszont már teljesen mindegy. Ami elmúlt, az elmúlt, már nem lehet rajta változtatni, de azt hiszem nem is akarok. Annyit szenvedtem már az életben, hogy a szerelem csak még inkább tönkretett volna. Úgy, ahogyan az Nathannel történt...
- Amanda. Háromig elszámolok, addig még visszavonhatsz mindent, és elölről kezdhetjük az egész kapcsolatunkat, oké? - kérdezte a fiú. Teste egészében remegett, hangja elfojtott volt. - Egy - nézett a szemembe. - Kettő - szűrte a fogai között. - Három! - üvöltötte, megragadva a karomat, egyenesen a falnak lökve. Zsebéből ekkor egy pisztolyt rántott elő, és testemhez szegezte.
- Az istenért is, Amy szívem, mondd már ki, hogy szeretsz! Mondd ki! - könyörgött, mire szánakozóan megráztam a fejem.
- Nem fogok hazudni - közöltem flegmán, még egyszer utoljára végigmérve gyermekkori legjobb barátom arcát. Annyira tudtam. Mindig is tudtam, hogy a Joeval való találkozásom napján vesztem majd életem, csak azt nem sejthettem, hogy Nathan áll a híres álarc mögött.
Életemben végső cselekedetként még mosolyogva lenyeltem egy árva könnycseppet, majd lehunyva szemeimet fáradtan hagytam el az élők sorát, mikor Nath elsütötte a nekem szegezett pisztolyt. Előtte csupán annyit hallottam, hogy ha nem lehetek az övé, másé se legyek, aztán teljes képzavar. Élettelenül a földre rogytam, és elsötétült minden. Örökre.
2013. október 19., szombat
18. fejezet: Az igazság pillanata
Halihó.:)
Köszönöm szépen az előző részhez kapott 6 kommentet, nagyon aranyosak vagytok. (A szabadkozásokon külön elmosolyodtam.) Mivel egy hete hoztam részt a másik blogomra, arra gondoltam ma már ideje lesz ide is írni, így végül összeszedtem magam és itt vagyok. Sajnálom, ha ez most nem lesz valami hiper-szuper, de egyelőre ennyire telik. Jó olvasást mindenkinek, imádom a drága olvasóimat! :)<3
u.i.: Ugyan tényleg a történet végén tartunk, de továbbra is jólesnek a kommentek és feliratkozók.:') Oldalt létrehoztam egy modult, kérek szépen mindenkit, ha lehet, szavazzon! (Nem kell hozzá bejelentkezni, vagy ilyesmi.) :3 Nem erőltetem, már azért is hálás vagyok, ha veszitek a fáradtságot csupán az olvasáshoz. Szuperek vagytok!<33
u.u.i.: A következő rész valószínűleg ismét két hetet vesz igénybe, és nem csak a másik blogom miatt, hanem mert hamarosan őszi szünet, plusz most igazán hosszúra tervezem a 19. fejezetet. Ezek fejében kérlek legyetek türelemmel, és ha úgy alakul, azért persze hamarabb is megjöhet a friss iromány.:33 Csókoltatok mindenkit. ^^
u.u.i.: A következő rész valószínűleg ismét két hetet vesz igénybe, és nem csak a másik blogom miatt, hanem mert hamarosan őszi szünet, plusz most igazán hosszúra tervezem a 19. fejezetet. Ezek fejében kérlek legyetek türelemmel, és ha úgy alakul, azért persze hamarabb is megjöhet a friss iromány.:33 Csókoltatok mindenkit. ^^
xoxo: ~ Purple Strawberry
Ez lehetetlen. Biztos csak egy vicc. - Ilyen, és hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, mikor végül lehullott a lepel. És hogy pontosan miről is beszélek? Rögtön megtudjátok.
Miután Oliver és az ismeretlen férfi elhagyták a szobának csúfolt penészes cellát, volt időm elgondolkodni a dolgokon. Addig járattam az agyam Joen, a titkokon és az egész életemen, míg végül elnyomott az álom. Halk suttogásra ébredtem, mely határozottan nem nekem szólt. Szemeimet lehunyva tartottam, hátha nem veszik észre, hogy fent vagyok, s hallgatózni kezdtem.
- Te, most mit csináljunk vele? - kérdezte az idegen férfi, aki álomba szenderülésem előtt kicibálta Olivert a szobából. Legalábbis hangszínéből őrá következtettem.
- Fogalmam sincs. Vagy megvárjuk míg felébred, vagy magunktól visszük ki. Válassz! - adta meg a választ egy másik, számomra valamivel ismerősebb tag. Azt hiszem ő volt az, aki idefele jövet a furgonba vetett. Erre a gondolatra libabőrös lettem. Ez a férfi nem is olyan rég fájdalmat okozott nekem, hogy bírnék vele egy teremben maradni, akár csak egy percnél tovább? Már épp összeszedtem volna magam, hogy elrohanjak, hátrahagyva mindent, mikor egy újabb, bár sokkal szívélyesebb hang ütötte meg a fülemet.
- Hagyjátok, majd én megoldom! - lépett be a nyitott ajtón Oliver, engem pedig elöntött valami enyhe biztonságérzet és elengedtem megfeszített izmaimat. Akármennyire csúnya is a közös múltunk, azt hiszem jelen helyzetben ő az, akiben leginkább megbízom.
- Jeason, Jeason. Te nem egyszer szúrtad már el. Szerinted engedjük, hogy a lelkünkön száradjon, ha megint eltolod? - röhögött a képébe egyikük, mire akaratlanul is ökölbe szorult kezem.
- Óóó, szóval így állunk? - húzta gúnyos vigyorra száját a másik fél. - Akkor gondoljuk át alaposabban. Ha Joe nem bízna bennem, már rég halott lennék. Úgy tűnik engem jobban kedvel nálatok, hisz míg titeket egy baklövés után kivégeztetne, engem ezen hibáim során sem sújtott semmi különösebb büntetés. Na? Erre mit léptek nagyokosok? Kockára tennétek a magatok egy-egy esélyét, vagy inkább rám hagynátok a piszkos munkát? A döntés a ti kezetekben van, nekem édes mindegy mi lesz a válaszotok - közölte higgadtan, mégis fenyegető hangnemben. A hideg futkosott a hátamon, még sosem mutatta nekem ezt az oldalát.
Úgy tűnik nem csak rám volt hatással a tömör monológja, mivel a következő pillanatokban barátságtalan motyogás, majd ajtócsapódás hallatszott, s végül beállt a teljes csönd. Pár másodperc erejéig csupán zavart légzésem halk pihegése töltötte meg a teret, majd cipők felém közeledő kopogása ráébresztett arra, hogy Oliver valamit tenni szándékozik velem. A hangok alapján végül megállt az ágyam mellett, aztán óvatosan félretolva lábaimat, leült mellém. Szemeim továbbra is be voltak hunyva, alvást színlelve.
A srác közelebb húzódott hozzám, érdes ujjaival finoman megsimítva arcomat.
- Reggelt, cica. Tudom, hogy nem alszol - suttogta, s miután végül felpillantottam rá, egy halvány mosolyt véltem felfedezni enyhén borostás, egyébként igen helyes arcán. Nyöszörögve felültem az ágyon, miközben ő nyúzott mozdulataimat figyelemmel kísérte, aztán szőke fürtjeimbe túrva végre rákérdeztem az engem ébredésem óta foglalkoztató dologra.
- Mi lesz velem? - néztem szemébe szomorúan. Egy ideig ugyan elviselte tekintetemet, de végül inkább padlóra szegezte gyönyörű, barna szemeit, s alig hallhatóan sóhajtott.
- Nem tudom. Még semmi sem biztos - rázta meg a fejét zavartan. - De ha minden igaz, ma élet-halál harc fog folyni köztetek. Vagyis nem igazán harc, csak... - akadt meg egy pillanatra. - csak helyes döntést kell, hogy hozz. Akár akarod, akár nem, IGEN legyen a válaszod - húzott közelebb magához vállaimnál fogva. Szemeiből, melyeket ismét smaragdszín szempáromba mélyesztett, kiolvashattam, hogy igazán megfontolta az előbbi mondandóját, mielőtt kibökte volna.
- De... de ez mit jelent? - néztem rá zavarodottsággal vegyes búval, mert ismét hatalmába kerített a félelem és letargia a halál iránt. Oliver erre csak ajkába harapott, aztán miután számba vett minden eshetőséget, magához húzott, és óvatosan megcsókolt. Bármit is gondoltok, nem löktem el magamtól, vagy fakadtam sírva, épphogy viszonoztam is a gesztust. Ugyan nem tartott sokáig, de minden bennem felgyülemlett stressz elpárolgott közben. Mikor végül levegő hiányában elváltunk egymástól, homlokát az enyémnek támasztotta, majd egy újabb lágy ajkamra lehelt puszi után felállt, kezet nyújtva nekem. Ugyan most bárki belemagyarázhatná, hogy így meg úgy imádjuk egymást, és már az esküvőt tervezgetjük, ám nincs tervbe véve semmi hasonló. Ez előbb volt baráti puszi, mint szenvedélyes csók.
Agyalás helyet inkább belekapaszkodtam, és hagytam, hogy engem is felsegítsen a viseltes ágy szintén elnyűtt matracáról. Szó nélkül sétáltunk ki a szobából, át azon a szörnyű, rumlis átvezető szobán, egészen a több felé ágazó, igen széles és fehér fényű folyosó kezdetéig. Ott aztán, mivel nem csak ketten voltunk, hanem többen is bolyongtak elszórtan vagy csoportokban, Oliver jelképesen maga mellé húzott, és karomnál fogva vezetett tovább. Ugyan mi ketten tudtuk, hogy szorítása gyenge, és bármikor elszabadulhatnék tőle, de a körülöttünk állók nem. Jelen helyzetben pedig ez épp így volt jó.
- Ne ijedj meg, ha esetleg bámulni kezdenének. Ritkán jár nő errefelé - súgta nekem Oliver, mire ajkamba harapva inkább lesütöttem a szemem. Fölösleges volt, ugyanis ennek ellenére tovább bámultak, és faltak fel szemeikkel a körülöttünk álló férfiak. Elég kínos volt, mit ne mondjak.
Mikor végre sikeresen elhagytuk a tágas folyosót, és befordultunk egy mellékágon, az azt véget vető ajtó előtt megtorpantunk. Hatalmas, rozsdás fémajtó volt, mely ránézésre is igen masszívnak tűnt.
Ugyan mikor a furgonból kiszálltunk, és megláttam az épületet, nem hittem volna, hogy ilyen nagy. Bár így utólag betudom a sötétnek az egészet, hisz igazából kész erődítmény van itt folyosók és hátborzongató szobák sokaságából, mégis elképesztő maga a konkrét építmény. Ha több időm lenne, talán tüzetesebben is átvizsgálnám az egész helyet, de jelen helyzetben ez nem tűnt túlságosan kivitelezhetőnek.
Karomat kirántva Oliver laza szorításából, értetlenül ráztam fejem, várva, hátha történik valami. Történt is. Hangos pittyegés jött mellőlem, Oli pedig anélkül, hogy bármit is szólt volna, játszi könnyedséggel kitárta az úgy tűnik valamiféle kapcsolóval irányított fémajtót, aztán belökött rajta. Mielőtt ismét bezárult volna mögöttem a kapu, szomorú tekintettel rám nézett, és egy "mondj igent" követően végleg bezárt az ismeretlen terembe. Nem értettem, hogy mi ez a hirtelen kedély-változás nála, és miért dobott be csak úgy egyedül szenvedni, így eszemet vesztve fogtam hozzá az ajtó dörömbölésének és az értelmetlen sikítozásnak. Miután beláttam, hogy ez semmit sem segít, remegő végtagokkal indultam el sötét, csupán gyertyákkal kivilágított hatalmas, oszlopokkal teli teremben, várva a sorsomat. Tudtam, hogy ez az a hely. Az a hely, ahol eldől majd minden. Hatalmasat nyelve hagytam maga mögött egyre inkább a minimális biztonságot nyújtó fémajtót, a határozottan horrorisztikus szoba belsejéhez közelítve. A gyertyaoszlopok és mécsesek fénye kissé gyér volt, de elegendő ahhoz, hogy meglássam a pár méterre tőlem lévő falat. Egy szakaszon végig képekkel és papírfecnikkel volt tarkítva, így kíváncsiságom valamennyire legyőzve halálfélelmemet, természetesen rögtön oda irányított. Érdeklődően hunyorogva vizslattam a kinyomtatott fényképeket, majd szám elé kaptam a kezem. Minden fotó engem ábrázolt!
Tekintetem többször végigjárattam mindenen, de meg kellett győződnöm róla, hogy valóban én díszítem a falat. És mi ebben a legdurvább? Hogy nem csak mostani képek tarkították a kollázst, hanem régiek, és számomra ismeretlenek is. Óvoda, iskola, farsang és hasonlók, képek a családommal még a mészárlás estje előtt. Minden itt volt. Az árvaház, első napok Bill-lel, néhány hétköznap még 15-16 éves koromból... Nem tudtam megszólalni. Mondjuk különös volt látni, hogy a fekete hajam miképpen lesz egy pillanat alatt szőke az életem során, de nem volt időm csodálkozni ilyesmin. Olyan bizarr ez az egész.
És... és találtam különösebbet. Ha közelebbről megnéztem a képeket, még inkább szembe tűnt valami. Minden embernek, aki rajta szerepelt, tollal ki volt satírozva az arca. A szüleim, az öcsém, Bill, Barbara, sulis társak, idegenek, vagy épp Alex. Egyikőjük feje sem látszott, csupán testeik, meg a bizonyíték, hogy ők is ott álltak. Egyetlen egy személy volt csak kivehető, ha együtt álltunk a közös képen, de nem értettem, vajon miért.
Épp kavargó érzelmekkel és Joe perverziójától rémülten próbáltam volna elfutni, mikor valaki átkarolva a derekamat a falhoz cibált. Arcát a gyertyák gyér fényétől nem láthattam, de csípőjét az enyémnek nyomta, csuklóimat a fejem fölött erős kezeivel szinte leszegezte és harsányan felnevetett.
- Na, mi a helyzet, Ms. Pierce? Talán nem ilyen találkozóra számítottál? - kérdezte gúnyosan, nem törődve ficánkolásommal. Olyan profin fogott le, hogy képtelenség lett volna szabadulni. S mivel ugye ennek fényében inkább a kivárásos technikát alkalmaztam, figyelni kezdtem mondandójára. Hangja ismerősen csengett. Talán túl ismerősen. Ekkor, mintegy varázsütésre, valami ócska, neoncsöves lámpa felvillant a fejünk fölött, pislákolva segítve a tájékozódást. Megráztam a fejem, majd támadóm arcára néztem.
- Uramisten, Nathan, te mégis mi a francot művelsz? - kerekedett ki a szemem, szürke tekintetét fürkészve.
- Egyet tippelhetsz - mondta, hüvelykujjával óvatosan megdörzsölve a bal csuklómon lévő tetoválást. De... de az nem lehet...
- Ugye...? - kezdtem neki, de elcsitított. Óvatosan ajkába harapott, majd egyre felém közeledve, szenvedélyesnek szánt csókot nyomott a számra. Akár akartam, akár nem, viszonoznom kellett. Ez volt életem legkeserűbb, legundorítóbb csókja. Túl akartam lenni rajta, azt akartam, hogy engedjen el, és mondja, hogy ez az egész csak egy vicc volt, csupán egy poénnak szánta, hogy ő Joe, de hasonló még csak meg sem történt. Jó, bevallom ízléstelen vicc lett volna, de akkor is. Bárminek jobban örülnék, minthogy a legjobb barátomról kiderüljön, hogy egyben ő életem összes szerencsétlenségének és tragédiájának okozója.
Nath továbbra is apró puszikat lehelt ajkamra, miközben nekem egy ártatlan könnycsepp gördült le az arcomon, melyet követett még száz, vagy talán ezer, miközben egyetlen kérdés kavargott a fejemben.
Vajon mikor lesz már vége?
Ez lehetetlen. Biztos csak egy vicc. - Ilyen, és hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, mikor végül lehullott a lepel. És hogy pontosan miről is beszélek? Rögtön megtudjátok.
Miután Oliver és az ismeretlen férfi elhagyták a szobának csúfolt penészes cellát, volt időm elgondolkodni a dolgokon. Addig járattam az agyam Joen, a titkokon és az egész életemen, míg végül elnyomott az álom. Halk suttogásra ébredtem, mely határozottan nem nekem szólt. Szemeimet lehunyva tartottam, hátha nem veszik észre, hogy fent vagyok, s hallgatózni kezdtem.
- Te, most mit csináljunk vele? - kérdezte az idegen férfi, aki álomba szenderülésem előtt kicibálta Olivert a szobából. Legalábbis hangszínéből őrá következtettem.
- Fogalmam sincs. Vagy megvárjuk míg felébred, vagy magunktól visszük ki. Válassz! - adta meg a választ egy másik, számomra valamivel ismerősebb tag. Azt hiszem ő volt az, aki idefele jövet a furgonba vetett. Erre a gondolatra libabőrös lettem. Ez a férfi nem is olyan rég fájdalmat okozott nekem, hogy bírnék vele egy teremben maradni, akár csak egy percnél tovább? Már épp összeszedtem volna magam, hogy elrohanjak, hátrahagyva mindent, mikor egy újabb, bár sokkal szívélyesebb hang ütötte meg a fülemet.
- Hagyjátok, majd én megoldom! - lépett be a nyitott ajtón Oliver, engem pedig elöntött valami enyhe biztonságérzet és elengedtem megfeszített izmaimat. Akármennyire csúnya is a közös múltunk, azt hiszem jelen helyzetben ő az, akiben leginkább megbízom.
- Jeason, Jeason. Te nem egyszer szúrtad már el. Szerinted engedjük, hogy a lelkünkön száradjon, ha megint eltolod? - röhögött a képébe egyikük, mire akaratlanul is ökölbe szorult kezem.
- Óóó, szóval így állunk? - húzta gúnyos vigyorra száját a másik fél. - Akkor gondoljuk át alaposabban. Ha Joe nem bízna bennem, már rég halott lennék. Úgy tűnik engem jobban kedvel nálatok, hisz míg titeket egy baklövés után kivégeztetne, engem ezen hibáim során sem sújtott semmi különösebb büntetés. Na? Erre mit léptek nagyokosok? Kockára tennétek a magatok egy-egy esélyét, vagy inkább rám hagynátok a piszkos munkát? A döntés a ti kezetekben van, nekem édes mindegy mi lesz a válaszotok - közölte higgadtan, mégis fenyegető hangnemben. A hideg futkosott a hátamon, még sosem mutatta nekem ezt az oldalát.
Úgy tűnik nem csak rám volt hatással a tömör monológja, mivel a következő pillanatokban barátságtalan motyogás, majd ajtócsapódás hallatszott, s végül beállt a teljes csönd. Pár másodperc erejéig csupán zavart légzésem halk pihegése töltötte meg a teret, majd cipők felém közeledő kopogása ráébresztett arra, hogy Oliver valamit tenni szándékozik velem. A hangok alapján végül megállt az ágyam mellett, aztán óvatosan félretolva lábaimat, leült mellém. Szemeim továbbra is be voltak hunyva, alvást színlelve.
A srác közelebb húzódott hozzám, érdes ujjaival finoman megsimítva arcomat.
- Reggelt, cica. Tudom, hogy nem alszol - suttogta, s miután végül felpillantottam rá, egy halvány mosolyt véltem felfedezni enyhén borostás, egyébként igen helyes arcán. Nyöszörögve felültem az ágyon, miközben ő nyúzott mozdulataimat figyelemmel kísérte, aztán szőke fürtjeimbe túrva végre rákérdeztem az engem ébredésem óta foglalkoztató dologra.
- Mi lesz velem? - néztem szemébe szomorúan. Egy ideig ugyan elviselte tekintetemet, de végül inkább padlóra szegezte gyönyörű, barna szemeit, s alig hallhatóan sóhajtott.
- Nem tudom. Még semmi sem biztos - rázta meg a fejét zavartan. - De ha minden igaz, ma élet-halál harc fog folyni köztetek. Vagyis nem igazán harc, csak... - akadt meg egy pillanatra. - csak helyes döntést kell, hogy hozz. Akár akarod, akár nem, IGEN legyen a válaszod - húzott közelebb magához vállaimnál fogva. Szemeiből, melyeket ismét smaragdszín szempáromba mélyesztett, kiolvashattam, hogy igazán megfontolta az előbbi mondandóját, mielőtt kibökte volna.
- De... de ez mit jelent? - néztem rá zavarodottsággal vegyes búval, mert ismét hatalmába kerített a félelem és letargia a halál iránt. Oliver erre csak ajkába harapott, aztán miután számba vett minden eshetőséget, magához húzott, és óvatosan megcsókolt. Bármit is gondoltok, nem löktem el magamtól, vagy fakadtam sírva, épphogy viszonoztam is a gesztust. Ugyan nem tartott sokáig, de minden bennem felgyülemlett stressz elpárolgott közben. Mikor végül levegő hiányában elváltunk egymástól, homlokát az enyémnek támasztotta, majd egy újabb lágy ajkamra lehelt puszi után felállt, kezet nyújtva nekem. Ugyan most bárki belemagyarázhatná, hogy így meg úgy imádjuk egymást, és már az esküvőt tervezgetjük, ám nincs tervbe véve semmi hasonló. Ez előbb volt baráti puszi, mint szenvedélyes csók.
Agyalás helyet inkább belekapaszkodtam, és hagytam, hogy engem is felsegítsen a viseltes ágy szintén elnyűtt matracáról. Szó nélkül sétáltunk ki a szobából, át azon a szörnyű, rumlis átvezető szobán, egészen a több felé ágazó, igen széles és fehér fényű folyosó kezdetéig. Ott aztán, mivel nem csak ketten voltunk, hanem többen is bolyongtak elszórtan vagy csoportokban, Oliver jelképesen maga mellé húzott, és karomnál fogva vezetett tovább. Ugyan mi ketten tudtuk, hogy szorítása gyenge, és bármikor elszabadulhatnék tőle, de a körülöttünk állók nem. Jelen helyzetben pedig ez épp így volt jó.
- Ne ijedj meg, ha esetleg bámulni kezdenének. Ritkán jár nő errefelé - súgta nekem Oliver, mire ajkamba harapva inkább lesütöttem a szemem. Fölösleges volt, ugyanis ennek ellenére tovább bámultak, és faltak fel szemeikkel a körülöttünk álló férfiak. Elég kínos volt, mit ne mondjak.
Mikor végre sikeresen elhagytuk a tágas folyosót, és befordultunk egy mellékágon, az azt véget vető ajtó előtt megtorpantunk. Hatalmas, rozsdás fémajtó volt, mely ránézésre is igen masszívnak tűnt.
Ugyan mikor a furgonból kiszálltunk, és megláttam az épületet, nem hittem volna, hogy ilyen nagy. Bár így utólag betudom a sötétnek az egészet, hisz igazából kész erődítmény van itt folyosók és hátborzongató szobák sokaságából, mégis elképesztő maga a konkrét építmény. Ha több időm lenne, talán tüzetesebben is átvizsgálnám az egész helyet, de jelen helyzetben ez nem tűnt túlságosan kivitelezhetőnek.
Karomat kirántva Oliver laza szorításából, értetlenül ráztam fejem, várva, hátha történik valami. Történt is. Hangos pittyegés jött mellőlem, Oli pedig anélkül, hogy bármit is szólt volna, játszi könnyedséggel kitárta az úgy tűnik valamiféle kapcsolóval irányított fémajtót, aztán belökött rajta. Mielőtt ismét bezárult volna mögöttem a kapu, szomorú tekintettel rám nézett, és egy "mondj igent" követően végleg bezárt az ismeretlen terembe. Nem értettem, hogy mi ez a hirtelen kedély-változás nála, és miért dobott be csak úgy egyedül szenvedni, így eszemet vesztve fogtam hozzá az ajtó dörömbölésének és az értelmetlen sikítozásnak. Miután beláttam, hogy ez semmit sem segít, remegő végtagokkal indultam el sötét, csupán gyertyákkal kivilágított hatalmas, oszlopokkal teli teremben, várva a sorsomat. Tudtam, hogy ez az a hely. Az a hely, ahol eldől majd minden. Hatalmasat nyelve hagytam maga mögött egyre inkább a minimális biztonságot nyújtó fémajtót, a határozottan horrorisztikus szoba belsejéhez közelítve. A gyertyaoszlopok és mécsesek fénye kissé gyér volt, de elegendő ahhoz, hogy meglássam a pár méterre tőlem lévő falat. Egy szakaszon végig képekkel és papírfecnikkel volt tarkítva, így kíváncsiságom valamennyire legyőzve halálfélelmemet, természetesen rögtön oda irányított. Érdeklődően hunyorogva vizslattam a kinyomtatott fényképeket, majd szám elé kaptam a kezem. Minden fotó engem ábrázolt!
Tekintetem többször végigjárattam mindenen, de meg kellett győződnöm róla, hogy valóban én díszítem a falat. És mi ebben a legdurvább? Hogy nem csak mostani képek tarkították a kollázst, hanem régiek, és számomra ismeretlenek is. Óvoda, iskola, farsang és hasonlók, képek a családommal még a mészárlás estje előtt. Minden itt volt. Az árvaház, első napok Bill-lel, néhány hétköznap még 15-16 éves koromból... Nem tudtam megszólalni. Mondjuk különös volt látni, hogy a fekete hajam miképpen lesz egy pillanat alatt szőke az életem során, de nem volt időm csodálkozni ilyesmin. Olyan bizarr ez az egész.
És... és találtam különösebbet. Ha közelebbről megnéztem a képeket, még inkább szembe tűnt valami. Minden embernek, aki rajta szerepelt, tollal ki volt satírozva az arca. A szüleim, az öcsém, Bill, Barbara, sulis társak, idegenek, vagy épp Alex. Egyikőjük feje sem látszott, csupán testeik, meg a bizonyíték, hogy ők is ott álltak. Egyetlen egy személy volt csak kivehető, ha együtt álltunk a közös képen, de nem értettem, vajon miért.
Épp kavargó érzelmekkel és Joe perverziójától rémülten próbáltam volna elfutni, mikor valaki átkarolva a derekamat a falhoz cibált. Arcát a gyertyák gyér fényétől nem láthattam, de csípőjét az enyémnek nyomta, csuklóimat a fejem fölött erős kezeivel szinte leszegezte és harsányan felnevetett.
- Na, mi a helyzet, Ms. Pierce? Talán nem ilyen találkozóra számítottál? - kérdezte gúnyosan, nem törődve ficánkolásommal. Olyan profin fogott le, hogy képtelenség lett volna szabadulni. S mivel ugye ennek fényében inkább a kivárásos technikát alkalmaztam, figyelni kezdtem mondandójára. Hangja ismerősen csengett. Talán túl ismerősen. Ekkor, mintegy varázsütésre, valami ócska, neoncsöves lámpa felvillant a fejünk fölött, pislákolva segítve a tájékozódást. Megráztam a fejem, majd támadóm arcára néztem.
- Uramisten, Nathan, te mégis mi a francot művelsz? - kerekedett ki a szemem, szürke tekintetét fürkészve.
- Egyet tippelhetsz - mondta, hüvelykujjával óvatosan megdörzsölve a bal csuklómon lévő tetoválást. De... de az nem lehet...
- Ugye...? - kezdtem neki, de elcsitított. Óvatosan ajkába harapott, majd egyre felém közeledve, szenvedélyesnek szánt csókot nyomott a számra. Akár akartam, akár nem, viszonoznom kellett. Ez volt életem legkeserűbb, legundorítóbb csókja. Túl akartam lenni rajta, azt akartam, hogy engedjen el, és mondja, hogy ez az egész csak egy vicc volt, csupán egy poénnak szánta, hogy ő Joe, de hasonló még csak meg sem történt. Jó, bevallom ízléstelen vicc lett volna, de akkor is. Bárminek jobban örülnék, minthogy a legjobb barátomról kiderüljön, hogy egyben ő életem összes szerencsétlenségének és tragédiájának okozója.
Nath továbbra is apró puszikat lehelt ajkamra, miközben nekem egy ártatlan könnycsepp gördült le az arcomon, melyet követett még száz, vagy talán ezer, miközben egyetlen kérdés kavargott a fejemben.
Vajon mikor lesz már vége?
2013. október 5., szombat
17.fejezet: Fogságban
Helló...
Itt vagyok, és jelentem, eléggé összezavartatok az előző rész kapcsán. Ennyire rossz lett? Egyetlen hozzászólás érkezett (amit nagyon szépen köszönök Inusnak), de ennyi. Kicsit rosszul esett, de nem erőltetek rátok semmit...:// Már elgondolkodtam rajta, hogy bevezessek kommenthatárt, de ezt hamar elvetettem, mert nem akartam senkivel sem kitolni. 14 rendszeresem van, és ebből egy volt képes véleményét kifejteni. Hát huh. Na mindegy. Megpróbálok leakadni a témáról, itt a következő fejezet, amihez jó olvasást kívánok és a többi, és a többi...
xoxo: ~ Purple Strawberry
Hirtelen fékezés, melynek során a csomagtartó falához nyomódtam, ajtócsapódás, majd erőteljes léptek zaja a furgont körülvevő murván. Megérkeztünk.
- Pattanj ki kislány, itt vagyunk - morgott rám az egyik fickó, aki induláskor társával együtt idevágott.
- Könnyű azt mondani - nyöszörögtem fájdalmasan, karomat felé nyújtva. Ő megragadta, aztán egy erőteljes mozdulattal kirántott a csomagtartóból. Mikor elgémberedett végtagjaimmal földet érem, majdnem el is borultam. A férfi ezzel nem törődve a haverjához igyekezett, és elindultak egy hatalmas, főleg így az éjszakai fényben hátborzongató épület felé. Esetlenül próbáltam lépéseket tenni a lábam alatt ropogó köveken, ám mielőtt teljesen térdre rogytam volna, Oliver a könyökömnél fogva magához rántott, majd nyakán átvetve karomat, támogatni kezdett az előttünk haladó két alak után.
- Nem mehetnénk inkább a másik irányba? Tudod szeretem az életem, de ezeket a filmbeillő elrablós jeleneteket nem igazán... - magyaráztam rekedten, miközben ő derekamat átkarolva magára vállalta testsúlyom legalább egyharmadát.
- Felejtsd el, Amy - rázta fejét mosolyogva. - Joe túl régóta vár erre a napra. Ráadásul ha tudnád mennyire felbosszantottad legutóbb... - meredt maga elé pár másodpercre, ami gondolkodóba ejtett.
- Várj. Most nem is csináltam semmit. Ő zaklatott a hülye üzeneteivel, de terveket szőni vagy épp keresztülhúzni számításokon nem szerepelt az elmúlt hónapok listáján - meredtem rá csodálkozó tekintettel, hirtelen megtorpanva. Mintegy reakció gyanánt finoman meglökött, nehogy lemaradjunk, és értetlenül szemeimbe nézett.
- Bomba. Cukrászdás átverés. Ma. Nem rémlik?
- Nem tehetek róla, hogy társaságom akadt! Nem én akartam így. Ráadásul az a hülye robbanószerkezetes kamu meg tök jogtalan volt. SMS, SMS, aztán bumm. Megharagszik és "kinyírok mindenkit amekkora paraszt vagyok" gondolkodásmód.
Olivert úgy tűnik elgondolkodtatták a hallottak, bár arcára volt írva, mennyire nem ért egyet velem. Már majdnem rákérdeztem, mi baja van, mikor magától megszólalt.
- Minden Joeval kapcsolatos ügyednek volt oka - szögezte le szabad kezével barna fürtjeibe túrva, ezzel végül hallgatásra bírva mindkettőnket. Voltaképp a köztünk lévő csendben az is közrejátszott, hogy megérkeztünk a bejárathoz, és tudtuk, a beszélgetés csak ránk tartozik, nem pedig a biztonsági őrökre, avagy a minket eddig irányító két gorillára.
- Oliver Jeason - mutatott fel az engem támogató srác egy fényképes igazolványt. Az őrök bólintottak, aztán felém fordultak. Én sáros, szakadozott nadrágban, hasonló állapotban lévő, valaha pink-zöld csíkos ujjatlanban és egy azt fedő fekete kardigánban ácsorogtam fél lábon, Olivernek támaszkodva. A sminkem fogalmam sincs milyen állapotban lehetett, bár a nagyját a furgonban fölsőm ujjával lekapargattam, így legfeljebb csupasz, sápadt arcom látványa nyújthatott elrettentő látványt. Szőke tincseim viszont nagyjából rendben voltak, ujjaimmal sikeresen kifésültem őket az idevezető út alatt. Hát igen, mit mondhatnék? Én lányból vagyok, az autókázás pedig hosszú és unalmas. Nem kell nagy matematika ahhoz, hogy kiderítsék vajon mit kezdhettem magammal ez idő során...
- Ő ki? - bökött rám állával az előbbi kigyúrt tag, nem kifejezetten barátságosan. Mellesleg kizökkentett a gondolatmenetemből de sebaj. Egy ilyen remek emberre nem tudnék sokáig haragudni...
- Amanda Pierce - felelte Oliver, mikor rájött, tőlem aztán hiába várják a választ.
- Pierce? Remek. Szép volt Jeason, a főnök elégedett lesz - biccentett az ürge elismerően, Olivertől egy harsány nevetést, tőlem meg laza szemforgatást kapva jutalmául. Mégis mi a francért vagyok én ilyen nagy szám?
- Állj! - szólt még egyszer utánunk, mire meglepetten visszafordultunk.- És a motozás hol marad? - vigyorgott perverzül, amit a körülötte álló további három őr és a két minket csupán eddig kísérő gorilla hangos röhögéssel díjazott. Olivert mellettem szintén elkapta a vihogógörcs, de oldalba böktem könyökömmel, így végre leesett neki, hogy ezt nagyon nem kéne szó nélkül hagyni.
- Majd én elintézem - kacsintott hátra a többiekre, akik erre egy egyöntetű huhogással reagáltak. Oliver, csak hogy rátegyen egy lapáttal, derekamba kapaszkodó kezével hirtelen rácsapott a fenekemre, amitől nekem majdnem az ő arcán csattant a tenyeremen. Na, de a lényeg, hogy bejutottunk. Szótlanul és céltudatosan haladtunk végig egy fehérre festett, éles fényű folyosón, mely viszonylag tágas volt és rengeteg masszívnak tűnő ajtó nyílt belőle. Határozottan rövidnek tűnt, legalábbis nem éreztem, hogy nagyon el lehetne tévedne itt. Mikor ennek a végére értünk, Oliver benyitott az utolsó kapun és egy kisebb terem tűnt fel előttünk. Egyszerű felépítésű, a plafonon ventilátorral, a padlót borító rengeteg szeméttel és lommal, középen egy rozoga asztallal és az azt körülvevő székekkel. Innen további két ajtó vezetett, ki tudja hova. Mi az elsőbe léptünk be. Éreztem mi lesz most...
- Ugye nem itt kell csöveznem? - húztam el a számat.
- Bocs - vonta meg a vállát Oliver, óvatosan letéve az ágyra. Kis penészes lyuk volt, egy pislákoló fényű lámpával, asztallal és egy székkel, valamint egy lerobbant ággyal. Már a hideg is rázott a gondolattól, miszerint itt kell töltenem konkrétan öt percnél hosszabb időt. Kényes lennék? Lehet. De semmiképp nem ENNYIRE igénytelen...
- Te, Amy - szólalt meg társam kicsivel később, helyet foglalva a velem szemben lévő széken. - Hogyhogy nem küzdesz egy kicsit sem? Múltkor cserépszilánkokkal vagdostad az embereinket és kiugrottál az ablakból, mikor elvittelek valahová. Előtte pedig egyszerűen vállon lőttél, pedig látszik rajtad, hogy nem szereted ezt csinálni. Hallottam, hogy öltél már embert, de elhánytad magad első alkalommal, nincs igazam? Akkor meg miért csinálod? - kérdezte komolyan, mire erős késztetést éreztem arra, hogy lesüssem a szemem. Rátapintott a lényegre.
- Nem tudom - suttogtam magam elé.
- Ez hülyeség. 18 éves múltál, gyönyörű vagy, és még előtted áll az élet! Miért nem vagy képes tovább lépni? Felejtsd el ezt az egész bosszúállós dolgot, mert te látod majd kárát. Ha ésszerűen gondolkoznál, rájöhettél volna, hogy Ő ezt élvezi. Egy játékszer vagy számára, amelyet könnyedén irányíthat. Beteges vonzalmat érez irántad, azt akarja, hogy szenvedj, de közben másnak meg nem hagyná, hogy bántson téged. Hát valóban nem érted? Joe nem más mint...
- Oliver! Kijönnél egy pillanatra? - lépett be egy harmincas éveiben járó férfi, szóval nagyjából egyidős a fönt említettel. A váratlan jött idegenre legszívesebben rávetettem volna magam, hogy ne szakítsa már félbe Olivert, de mivel ezt nem tehettem, csak szúrós szemmel néztem rá és vártam, hogy mindketten elhagyják a szobát. Közben belülről mardosott a kíváncsiság, hogy vajon mi lehetett a befejezetlen mondat vége, ám nagyon úgy tűnt, a válaszra még várnom kell. Kiléptük után persze bezárták maguk mögött az ajtót, így esélyem sem lett volna utánuk menni, hallgatózni, vagy esetleg megszökni.
Bár így jobban belegondolva az utolsó lehetőséget számba se kellett volna vennem. Ha igazán akarom, már azt is megakadályozom, hogy betegyenek abba a tetves furgonba, vagy ha azt nem is, ideérkezésünkkor simán el kellett volna szaladnom az éjszakába, hisz a sötétben úgyis hamar nyomomat vesztették volna. De én hülye, nem tettem semmit. Ugyan valóban fáj mindenem, és minden szabad gondolatom az alváshiányra emlékeztet, ennek ellenére viszont nem szabadott volna ily mértékben együttműködnöm. S vajon miért is tettem?
Ez egész egyszerű. Mert feladtam. Igen, feladtam. Én, Amanda Pierce, büszkén vállalom, hogy megtörtem. Nem érdekel. Ha meghalok jó, ha túlélem még jobb, de már semmin sem változtat. Az egész életem egy nagy rakás szerencsétlenség. Semmi emlékezetes vagy hasznos dolgot nem tettem még a magam 18 éve alatt. Nincs komoly kapcsolatom, nem járok iskolába és ha nem itt vesztem életem, akkor otthon unalmamban....
Ennyit rólam. Szánalmas vagyok. Egyszerűen szánalmas. Talán azért nem gondolkodtam még komolyabban az öngyilkosság kérdésén, mert élt bennem egy szikra. Belülről táplál a kíváncsiság, hogy vajon ki hibájából siklott félre minden. Ha végre megtudom, kit is rejt a "Kicsi Joe" álnév, boldogan halok meg. Már csak pár óra, Amy, már csak pár óra. Nemsokára ott áll majd előtted, és láthatod az arcát.
Na, de hogy melyikőtök hal meg a másik keze által? Ez jó kérdés. A válasz viszont mostanra semmit sem számít...
- Pattanj ki kislány, itt vagyunk - morgott rám az egyik fickó, aki induláskor társával együtt idevágott.
- Könnyű azt mondani - nyöszörögtem fájdalmasan, karomat felé nyújtva. Ő megragadta, aztán egy erőteljes mozdulattal kirántott a csomagtartóból. Mikor elgémberedett végtagjaimmal földet érem, majdnem el is borultam. A férfi ezzel nem törődve a haverjához igyekezett, és elindultak egy hatalmas, főleg így az éjszakai fényben hátborzongató épület felé. Esetlenül próbáltam lépéseket tenni a lábam alatt ropogó köveken, ám mielőtt teljesen térdre rogytam volna, Oliver a könyökömnél fogva magához rántott, majd nyakán átvetve karomat, támogatni kezdett az előttünk haladó két alak után.
- Nem mehetnénk inkább a másik irányba? Tudod szeretem az életem, de ezeket a filmbeillő elrablós jeleneteket nem igazán... - magyaráztam rekedten, miközben ő derekamat átkarolva magára vállalta testsúlyom legalább egyharmadát.
- Felejtsd el, Amy - rázta fejét mosolyogva. - Joe túl régóta vár erre a napra. Ráadásul ha tudnád mennyire felbosszantottad legutóbb... - meredt maga elé pár másodpercre, ami gondolkodóba ejtett.
- Várj. Most nem is csináltam semmit. Ő zaklatott a hülye üzeneteivel, de terveket szőni vagy épp keresztülhúzni számításokon nem szerepelt az elmúlt hónapok listáján - meredtem rá csodálkozó tekintettel, hirtelen megtorpanva. Mintegy reakció gyanánt finoman meglökött, nehogy lemaradjunk, és értetlenül szemeimbe nézett.
- Bomba. Cukrászdás átverés. Ma. Nem rémlik?
- Nem tehetek róla, hogy társaságom akadt! Nem én akartam így. Ráadásul az a hülye robbanószerkezetes kamu meg tök jogtalan volt. SMS, SMS, aztán bumm. Megharagszik és "kinyírok mindenkit amekkora paraszt vagyok" gondolkodásmód.
Olivert úgy tűnik elgondolkodtatták a hallottak, bár arcára volt írva, mennyire nem ért egyet velem. Már majdnem rákérdeztem, mi baja van, mikor magától megszólalt.
- Minden Joeval kapcsolatos ügyednek volt oka - szögezte le szabad kezével barna fürtjeibe túrva, ezzel végül hallgatásra bírva mindkettőnket. Voltaképp a köztünk lévő csendben az is közrejátszott, hogy megérkeztünk a bejárathoz, és tudtuk, a beszélgetés csak ránk tartozik, nem pedig a biztonsági őrökre, avagy a minket eddig irányító két gorillára.
- Oliver Jeason - mutatott fel az engem támogató srác egy fényképes igazolványt. Az őrök bólintottak, aztán felém fordultak. Én sáros, szakadozott nadrágban, hasonló állapotban lévő, valaha pink-zöld csíkos ujjatlanban és egy azt fedő fekete kardigánban ácsorogtam fél lábon, Olivernek támaszkodva. A sminkem fogalmam sincs milyen állapotban lehetett, bár a nagyját a furgonban fölsőm ujjával lekapargattam, így legfeljebb csupasz, sápadt arcom látványa nyújthatott elrettentő látványt. Szőke tincseim viszont nagyjából rendben voltak, ujjaimmal sikeresen kifésültem őket az idevezető út alatt. Hát igen, mit mondhatnék? Én lányból vagyok, az autókázás pedig hosszú és unalmas. Nem kell nagy matematika ahhoz, hogy kiderítsék vajon mit kezdhettem magammal ez idő során...
- Ő ki? - bökött rám állával az előbbi kigyúrt tag, nem kifejezetten barátságosan. Mellesleg kizökkentett a gondolatmenetemből de sebaj. Egy ilyen remek emberre nem tudnék sokáig haragudni...
- Amanda Pierce - felelte Oliver, mikor rájött, tőlem aztán hiába várják a választ.
- Pierce? Remek. Szép volt Jeason, a főnök elégedett lesz - biccentett az ürge elismerően, Olivertől egy harsány nevetést, tőlem meg laza szemforgatást kapva jutalmául. Mégis mi a francért vagyok én ilyen nagy szám?
- Állj! - szólt még egyszer utánunk, mire meglepetten visszafordultunk.- És a motozás hol marad? - vigyorgott perverzül, amit a körülötte álló további három őr és a két minket csupán eddig kísérő gorilla hangos röhögéssel díjazott. Olivert mellettem szintén elkapta a vihogógörcs, de oldalba böktem könyökömmel, így végre leesett neki, hogy ezt nagyon nem kéne szó nélkül hagyni.
- Majd én elintézem - kacsintott hátra a többiekre, akik erre egy egyöntetű huhogással reagáltak. Oliver, csak hogy rátegyen egy lapáttal, derekamba kapaszkodó kezével hirtelen rácsapott a fenekemre, amitől nekem majdnem az ő arcán csattant a tenyeremen. Na, de a lényeg, hogy bejutottunk. Szótlanul és céltudatosan haladtunk végig egy fehérre festett, éles fényű folyosón, mely viszonylag tágas volt és rengeteg masszívnak tűnő ajtó nyílt belőle. Határozottan rövidnek tűnt, legalábbis nem éreztem, hogy nagyon el lehetne tévedne itt. Mikor ennek a végére értünk, Oliver benyitott az utolsó kapun és egy kisebb terem tűnt fel előttünk. Egyszerű felépítésű, a plafonon ventilátorral, a padlót borító rengeteg szeméttel és lommal, középen egy rozoga asztallal és az azt körülvevő székekkel. Innen további két ajtó vezetett, ki tudja hova. Mi az elsőbe léptünk be. Éreztem mi lesz most...
- Ugye nem itt kell csöveznem? - húztam el a számat.
- Bocs - vonta meg a vállát Oliver, óvatosan letéve az ágyra. Kis penészes lyuk volt, egy pislákoló fényű lámpával, asztallal és egy székkel, valamint egy lerobbant ággyal. Már a hideg is rázott a gondolattól, miszerint itt kell töltenem konkrétan öt percnél hosszabb időt. Kényes lennék? Lehet. De semmiképp nem ENNYIRE igénytelen...
- Te, Amy - szólalt meg társam kicsivel később, helyet foglalva a velem szemben lévő széken. - Hogyhogy nem küzdesz egy kicsit sem? Múltkor cserépszilánkokkal vagdostad az embereinket és kiugrottál az ablakból, mikor elvittelek valahová. Előtte pedig egyszerűen vállon lőttél, pedig látszik rajtad, hogy nem szereted ezt csinálni. Hallottam, hogy öltél már embert, de elhánytad magad első alkalommal, nincs igazam? Akkor meg miért csinálod? - kérdezte komolyan, mire erős késztetést éreztem arra, hogy lesüssem a szemem. Rátapintott a lényegre.
- Nem tudom - suttogtam magam elé.
- Ez hülyeség. 18 éves múltál, gyönyörű vagy, és még előtted áll az élet! Miért nem vagy képes tovább lépni? Felejtsd el ezt az egész bosszúállós dolgot, mert te látod majd kárát. Ha ésszerűen gondolkoznál, rájöhettél volna, hogy Ő ezt élvezi. Egy játékszer vagy számára, amelyet könnyedén irányíthat. Beteges vonzalmat érez irántad, azt akarja, hogy szenvedj, de közben másnak meg nem hagyná, hogy bántson téged. Hát valóban nem érted? Joe nem más mint...
- Oliver! Kijönnél egy pillanatra? - lépett be egy harmincas éveiben járó férfi, szóval nagyjából egyidős a fönt említettel. A váratlan jött idegenre legszívesebben rávetettem volna magam, hogy ne szakítsa már félbe Olivert, de mivel ezt nem tehettem, csak szúrós szemmel néztem rá és vártam, hogy mindketten elhagyják a szobát. Közben belülről mardosott a kíváncsiság, hogy vajon mi lehetett a befejezetlen mondat vége, ám nagyon úgy tűnt, a válaszra még várnom kell. Kiléptük után persze bezárták maguk mögött az ajtót, így esélyem sem lett volna utánuk menni, hallgatózni, vagy esetleg megszökni.
Bár így jobban belegondolva az utolsó lehetőséget számba se kellett volna vennem. Ha igazán akarom, már azt is megakadályozom, hogy betegyenek abba a tetves furgonba, vagy ha azt nem is, ideérkezésünkkor simán el kellett volna szaladnom az éjszakába, hisz a sötétben úgyis hamar nyomomat vesztették volna. De én hülye, nem tettem semmit. Ugyan valóban fáj mindenem, és minden szabad gondolatom az alváshiányra emlékeztet, ennek ellenére viszont nem szabadott volna ily mértékben együttműködnöm. S vajon miért is tettem?
Ez egész egyszerű. Mert feladtam. Igen, feladtam. Én, Amanda Pierce, büszkén vállalom, hogy megtörtem. Nem érdekel. Ha meghalok jó, ha túlélem még jobb, de már semmin sem változtat. Az egész életem egy nagy rakás szerencsétlenség. Semmi emlékezetes vagy hasznos dolgot nem tettem még a magam 18 éve alatt. Nincs komoly kapcsolatom, nem járok iskolába és ha nem itt vesztem életem, akkor otthon unalmamban....
Ennyit rólam. Szánalmas vagyok. Egyszerűen szánalmas. Talán azért nem gondolkodtam még komolyabban az öngyilkosság kérdésén, mert élt bennem egy szikra. Belülről táplál a kíváncsiság, hogy vajon ki hibájából siklott félre minden. Ha végre megtudom, kit is rejt a "Kicsi Joe" álnév, boldogan halok meg. Már csak pár óra, Amy, már csak pár óra. Nemsokára ott áll majd előtted, és láthatod az arcát.
Na, de hogy melyikőtök hal meg a másik keze által? Ez jó kérdés. A válasz viszont mostanra semmit sem számít...
2013. szeptember 28., szombat
16. fejezet: A találka/ második rész
Sziasztok Olvasók! ^_^
Pár hete nyitottam egy új blogot, Életem egy rémálom címen. Sokat jelentene ha oda is benéznétek. Köszönöm.:)<3 Most ezenkívül nincs fontosabb közlendőm. "Vérbosszú" című blogomat 20-25 fejezetesre terveztem, de még meglátjuk hogy alakul.:) Most a suli fontosabb, ne haragudjatok, ezért lassabban jön ez a maradék is... Bocsi. Ennyi voltam, jó olvasást mindenkinek! <3
xoxo: ~ Purple Strawberry
Az emberek körülöttem mind kíváncsian forgolódtak, szemükkel az Alex által falnak vágott telefonomat keresve. Az egyik kisfiú meg is találta a darabokra törött eszközt, de mikor vissza akarta adni, egyszerűen felálltam és zokogva kirohantam a helyiségből. Nem néztem merre megyek, csak szaladtam, ahogy bírtam. Ki a cukrászdából, a plázából, a világból. Na jó, azt azért nem. A friss levegőre érve lassítottam a tempón, mígnem egy közeli parkféleségbe jutottam. Egészen az azt átszelő patakig sétáltam, ahol aztán fáradtan, kisírt szemekkel leültem a fűre. Térdeimet felhúztam, majd átöleltem őket, így fürkészve a víz monoton mozgását. Szomorú voltam. Nagyon. Alex talán még fel is pofozott volna, ha nem esem össze, takarva ezzel arcomat. Mondjuk nem ez volt a célom, de lényegtelen. Ki tudja, még én sem ismerem annyira, hogy biztonságban érezzem magam mellette ilyen helyzetekben, esetleg durvábbakban. Ő nem törődve velem szélsebesen elviharzott valamerre, szerintem ő sem tudja hova. Én pedig most itt ülök és zokogok, mert a bűntudat mardos, valami eszméletlen mértékben. Csak ekkor döbbentem rá, hogy minden tettemnek súlya van. Legszívesebben felpattantam volna, hogy hazarohanva figyelmeztessem Billéket, de rájöttem, csak még több bajt kevernék. Tehetetlenül álltam fel a fűről, miközben körbepillantva rádöbbenten, hogy igencsak besötétedett. Összehúzva magamon fekete kardigánomat, melyet eddig táskámban tartottam, fagyoskodva lépkedtem a park kikövezett ösvényén. A fák komoran néztek le rám, ágaikkal szinte meg akartak fojtani. A szél hidegen és erősen fújt, míg az út menti lámpák csupán halványan pislákolva világították be a teret. Elég horrorfilmbe illő látványt nyújtott ez az egész. Ekkor mintha egy árnyat láttam volna elsuhanni magam mellett. Összerezzentem.
- Biztos csak a szél - motyogtam, sietősre véve lépteimet. Pár méter után cipőkopogást hallottam hátulról, így konkrétan már rohantam kifelé a parkból. Mégis mi a fene folyik itt? Ki az az elcseszett ember aki ilyennel szórakozik? Válaszra viszont nem volt időm. Valaki megragadta a derekam, hátrarántott, aztán erősen átkarolta a torkom. Fulladoztam és rettegtem, de volt még annyi lélekjelenlétem, hogy rátapossak az ismeretlen lábára és kapva hirtelen elgyengülésén, kitépve magam karmai közül, elrohanjak az éjszakába. Alig kaptam levegőt, a szívem (ugyan nem a szerelemtől), de a torkomban dobogott és a szembe széltől még szemeim is könnyesek lettek. Már épp elértem volna az utca sarkát, mikor a bokám kifordult, és fájdalmasan földre zuhantam. Sietősen álltam fel négykézlábra, hogy onnan továbbrohanhassak, de erre nem került sor. Valaki erősen a hátamra rúgott, visszakényszerítve a talajra. Nyöszörögve próbáltam kikúszni a rettentően mocskos edzőcipő alól, de minél inkább erőlködtem, annál fájdalmasabb volt a nyomás.
- Css, cica, nem kell megijedni! Miért nem adsz inkább egy puszikát? Úgyis olyan rég láttalak - hallottam egy rettenetesen ismerős, gúnytól csöpögő hangot.
- O...Oliver? - nyöszörögtem, fejemet, amennyire lehetett, hátrafordítva.
- Úgy van, Amy - lépett le a hátamról, egy megkönnyebbült sóhajt kinyerve belőlem. - Hiányoztál már, remélem kölcsönös az érzés - magyarázta, miközben minden erejével azon volt, hogy felrántson engem a földről. Sikerült neki.
- Mit keresel itt? - szűkítettem résnyire a szemeimet, arcát fürkészve. Barna haja és szúrós tekintete a sötétben igen félelmetes látványt nyújtottak. Erősnek akartam mutatni magam, pedig belül már tudtam mi vár rám.
- Érted jöttem - adta meg az egyértelmű választ. Na kösz.
- Jó, oké. Mármint most éppen mi rosszat tettem? - kérdeztem arcomba hullott szőke tincseimet félresimítva, végigmérve ruházatomat. Talpig sáros voltam, sajogtak a végtagjaim és mellkasom továbbra is szabálytalanul emelkedett. Végképp nem voltam harcedzett formámban.
- Nem gondolkodsz mielőtt cselekszel - közölte halálkomolyan. Kijelentésére teljesen elbizonytalanodtam. Épp ellenkezésre nyitottam volna számat, mikor két magas, kigyúrt férfi közrefogtak, és együttes erővel egy furgon hátuljába próbáltak bedobni. Miután ez sikerült nekik és fenekemen landoltam a fémdoboz egy szegletében, Oliver még utoljára bedugta fejét a kétszárnyú ajtón.
- Legalább annyit mondj meg, hogy mégis ki a fene Joe valójában? - suttogtam alig hallhatóan, utat engedve könnyeimnek, melyek mocskos, sminktől is elkenődött arcomon gördültek alá. Oliver gondolkodott egy ideig az ideális válaszon, aztán az irántam érzett szánalma miatt elgyengülve, megadta a tömör választ.
- Egy régi barát.
Visszakérdezni vagy reagálni nem tudtam, mert hátrálva pár lépést, erőteljesen becsapta a furgon hátsó ajtaját. Miután megtette, a nap folyamán nem tudom hanyadszorra, de elbőgtem magam. Patakokban folyó könnyekkel, hangosan szipogva kuporodtam össze a csomagtartószerűségben, majd kezdetét vette az utunk biztos halálom felé.
Pár hete nyitottam egy új blogot, Életem egy rémálom címen. Sokat jelentene ha oda is benéznétek. Köszönöm.:)<3 Most ezenkívül nincs fontosabb közlendőm. "Vérbosszú" című blogomat 20-25 fejezetesre terveztem, de még meglátjuk hogy alakul.:) Most a suli fontosabb, ne haragudjatok, ezért lassabban jön ez a maradék is... Bocsi. Ennyi voltam, jó olvasást mindenkinek! <3
xoxo: ~ Purple Strawberry
Az emberek körülöttem mind kíváncsian forgolódtak, szemükkel az Alex által falnak vágott telefonomat keresve. Az egyik kisfiú meg is találta a darabokra törött eszközt, de mikor vissza akarta adni, egyszerűen felálltam és zokogva kirohantam a helyiségből. Nem néztem merre megyek, csak szaladtam, ahogy bírtam. Ki a cukrászdából, a plázából, a világból. Na jó, azt azért nem. A friss levegőre érve lassítottam a tempón, mígnem egy közeli parkféleségbe jutottam. Egészen az azt átszelő patakig sétáltam, ahol aztán fáradtan, kisírt szemekkel leültem a fűre. Térdeimet felhúztam, majd átöleltem őket, így fürkészve a víz monoton mozgását. Szomorú voltam. Nagyon. Alex talán még fel is pofozott volna, ha nem esem össze, takarva ezzel arcomat. Mondjuk nem ez volt a célom, de lényegtelen. Ki tudja, még én sem ismerem annyira, hogy biztonságban érezzem magam mellette ilyen helyzetekben, esetleg durvábbakban. Ő nem törődve velem szélsebesen elviharzott valamerre, szerintem ő sem tudja hova. Én pedig most itt ülök és zokogok, mert a bűntudat mardos, valami eszméletlen mértékben. Csak ekkor döbbentem rá, hogy minden tettemnek súlya van. Legszívesebben felpattantam volna, hogy hazarohanva figyelmeztessem Billéket, de rájöttem, csak még több bajt kevernék. Tehetetlenül álltam fel a fűről, miközben körbepillantva rádöbbenten, hogy igencsak besötétedett. Összehúzva magamon fekete kardigánomat, melyet eddig táskámban tartottam, fagyoskodva lépkedtem a park kikövezett ösvényén. A fák komoran néztek le rám, ágaikkal szinte meg akartak fojtani. A szél hidegen és erősen fújt, míg az út menti lámpák csupán halványan pislákolva világították be a teret. Elég horrorfilmbe illő látványt nyújtott ez az egész. Ekkor mintha egy árnyat láttam volna elsuhanni magam mellett. Összerezzentem.
- Biztos csak a szél - motyogtam, sietősre véve lépteimet. Pár méter után cipőkopogást hallottam hátulról, így konkrétan már rohantam kifelé a parkból. Mégis mi a fene folyik itt? Ki az az elcseszett ember aki ilyennel szórakozik? Válaszra viszont nem volt időm. Valaki megragadta a derekam, hátrarántott, aztán erősen átkarolta a torkom. Fulladoztam és rettegtem, de volt még annyi lélekjelenlétem, hogy rátapossak az ismeretlen lábára és kapva hirtelen elgyengülésén, kitépve magam karmai közül, elrohanjak az éjszakába. Alig kaptam levegőt, a szívem (ugyan nem a szerelemtől), de a torkomban dobogott és a szembe széltől még szemeim is könnyesek lettek. Már épp elértem volna az utca sarkát, mikor a bokám kifordult, és fájdalmasan földre zuhantam. Sietősen álltam fel négykézlábra, hogy onnan továbbrohanhassak, de erre nem került sor. Valaki erősen a hátamra rúgott, visszakényszerítve a talajra. Nyöszörögve próbáltam kikúszni a rettentően mocskos edzőcipő alól, de minél inkább erőlködtem, annál fájdalmasabb volt a nyomás.
- Css, cica, nem kell megijedni! Miért nem adsz inkább egy puszikát? Úgyis olyan rég láttalak - hallottam egy rettenetesen ismerős, gúnytól csöpögő hangot.
- O...Oliver? - nyöszörögtem, fejemet, amennyire lehetett, hátrafordítva.
- Úgy van, Amy - lépett le a hátamról, egy megkönnyebbült sóhajt kinyerve belőlem. - Hiányoztál már, remélem kölcsönös az érzés - magyarázta, miközben minden erejével azon volt, hogy felrántson engem a földről. Sikerült neki.
- Mit keresel itt? - szűkítettem résnyire a szemeimet, arcát fürkészve. Barna haja és szúrós tekintete a sötétben igen félelmetes látványt nyújtottak. Erősnek akartam mutatni magam, pedig belül már tudtam mi vár rám.
- Érted jöttem - adta meg az egyértelmű választ. Na kösz.
- Jó, oké. Mármint most éppen mi rosszat tettem? - kérdeztem arcomba hullott szőke tincseimet félresimítva, végigmérve ruházatomat. Talpig sáros voltam, sajogtak a végtagjaim és mellkasom továbbra is szabálytalanul emelkedett. Végképp nem voltam harcedzett formámban.
- Nem gondolkodsz mielőtt cselekszel - közölte halálkomolyan. Kijelentésére teljesen elbizonytalanodtam. Épp ellenkezésre nyitottam volna számat, mikor két magas, kigyúrt férfi közrefogtak, és együttes erővel egy furgon hátuljába próbáltak bedobni. Miután ez sikerült nekik és fenekemen landoltam a fémdoboz egy szegletében, Oliver még utoljára bedugta fejét a kétszárnyú ajtón.
- Legalább annyit mondj meg, hogy mégis ki a fene Joe valójában? - suttogtam alig hallhatóan, utat engedve könnyeimnek, melyek mocskos, sminktől is elkenődött arcomon gördültek alá. Oliver gondolkodott egy ideig az ideális válaszon, aztán az irántam érzett szánalma miatt elgyengülve, megadta a tömör választ.
- Egy régi barát.
Visszakérdezni vagy reagálni nem tudtam, mert hátrálva pár lépést, erőteljesen becsapta a furgon hátsó ajtaját. Miután megtette, a nap folyamán nem tudom hanyadszorra, de elbőgtem magam. Patakokban folyó könnyekkel, hangosan szipogva kuporodtam össze a csomagtartószerűségben, majd kezdetét vette az utunk biztos halálom felé.
2013. szeptember 19., csütörtök
15. fejezet: A találka / első rész
Halihóó!:33
Úgy látom ellustultak az írók mostanában.:o Szóval hajrá skacok, írjatok, és ha ezek helyett valaki mégis inkább olvasna, annak figyelmébe ajánlom ezt a linket. Egy mindenes blogra való felvételt hirdet Abbie C., és nagy örömmel venném, ha jelentkeznétek a szerkesztői állásra!<3 Előre is köszönöm. Másik számomra talán fontos dolog, mielőtt még elfelejteném. Aki szeretne velem személyesen is kapcsolatba lépni, esetleg kérdése/kérése lenne, az nyugodtan írjon nekem a lilaeper.ps@gmail.com e-mail címre. Azt hiszem egyelőre ennyi lennék. És akkor most gyors bocsánat kérés a giga-mega-hosszú előszóért. Remélem megbocsátjátok, hisz itt a következő fejezet, és lassan abbahagyom a dumálást.:D Lédi Inusnak küldöm sok-sok szeretettel, utólag is boldog születésnapot kívánva neki! <3 Sajnálom, hogy csak ma írtam, de tegnap tiltásom volt... Na mindegy. Jó olvasást mindenkinek, ti vagytok a legjobbak.:')
Úgy látom ellustultak az írók mostanában.:o Szóval hajrá skacok, írjatok, és ha ezek helyett valaki mégis inkább olvasna, annak figyelmébe ajánlom ezt a linket. Egy mindenes blogra való felvételt hirdet Abbie C., és nagy örömmel venném, ha jelentkeznétek a szerkesztői állásra!<3 Előre is köszönöm. Másik számomra talán fontos dolog, mielőtt még elfelejteném. Aki szeretne velem személyesen is kapcsolatba lépni, esetleg kérdése/kérése lenne, az nyugodtan írjon nekem a lilaeper.ps@gmail.com e-mail címre. Azt hiszem egyelőre ennyi lennék. És akkor most gyors bocsánat kérés a giga-mega-hosszú előszóért. Remélem megbocsátjátok, hisz itt a következő fejezet, és lassan abbahagyom a dumálást.:D Lédi Inusnak küldöm sok-sok szeretettel, utólag is boldog születésnapot kívánva neki! <3 Sajnálom, hogy csak ma írtam, de tegnap tiltásom volt... Na mindegy. Jó olvasást mindenkinek, ti vagytok a legjobbak.:')
Millió puszi: ~ Purple Strawberry
u.i.: Gyenge rész, fúúúúj!:P
Egész éjjel forgolódtam, szinte már rémálmok gyötörtek. Senkinek nem szóltam a bombáról és az üzenetről, mert tudtam, csak bajt okoznék vele. Joe feltételei egyértelműek voltak, ha bárki megtud valamit a mi kis találkánkról, több százak, akár ezrek halhatnak meg az állatkerti robbanástól. Ezt pedig nem hagyhatom. Fáradtan másztam ki ágyamból, a konyha felé igyekezve. Hamar összedobtam magamnak egy kávét és sütöttem pirítóst. Ekkor olyan hajnali 5 körül járhatott az idő. Na mindegy. Korai reggelimen túltéve magam inkább beköltöztem a fürdőbe, zuhanyoztam, hajat mostam, aztán halkan kisomfordálva a lakásból egy üdítő sétára igyekeztem. Melegítőben, pulcsiban és edzőcipőben hátrahagyva a bandát, elindultam az utca vége felé. Mindeközben betettem aktuális kedvenc számomat, hogy elfeledkezzek a problémáimról, így fülemben végül felcsendült a Three Days Grace "Life Starts Now" című dala. Dúdolva róttam a kietlen utakat, a közeli kilátót megcélozva. Mikor végre odaértem, felültem a korlátra és csodáló szemekkel pásztáztam a gyönyörű panorámát. Órákig elvoltam, néha felálltam megmozgatni elgémberedett végtagjaimat, de végül erőt véve magamon kipihenten hazakocogtam.
Otthon már mindenki ébren volt. Érkezésemre felkapták ugyan fejüket, de hamar túltették magukat visszatérésemen. Barbara valami fahéjas-mákos-gombás (?) tekercset sütött, Bill mellette ácsorgott és kritizálta azt. A tegnapi állatkertes kiruccanás óta sokkal jobb a kapcsolatuk. És nem csak kettejükre gondolok. Számomra úgy tűnik, Alexet is egyre inkább befogadják. Míg én mostanában egyedül Nathannel és a lerázásával foglalkoztam, észre se vettem, hogy kimaradok minden közös programból. Lassan olyan voltam, mint egy kívülálló, pedig igazából én hoztam össze a csapatot még annak idején. Különös így belegondolni. Eddig én tartottam össze mindent, de úgy tűnik fordult a kocka. Egy senki vagyok. Hiszen Bill már felnevelt végső soron, már elmúltam 18, így gyámi kötelességei eltörlődtek. Barbara ugyan a barátnőm egy bizonyos szempontból, ám másrészt egyáltalán nem az én korosztályom. Az ő szemében egy engedetlen kislány lehetek. Alex pedig... Hát igen. Ő Alex. Pökhendi, beképzelt, bunkó, makacs és... és szeretem. Mármint nem úgy értem, hogy szerelmes vagyok vagy ilyesmi, csak hiányozna, ha nem lenne. Ennyi. Nem kell túl sokat beleképzelni. Egyszerűen remek dolog ha veszekszünk. Jó hallani a hangját, csipkelődni vele, és még a szúrós tekintetét is szívvel viselem, mert tudom, hogy ő közben jól szórakozik. Mi ilyenek vagyunk és kész. Nem muszáj elfogadni az átlagot.
- Vonszold magad arrébb! - löktem le Alex lábait a kanapéról, a díványra dobva magam.
- Felejtsd el, szöszi - rúgott bele játékosan a combomba, mindehhez halálosan komoly arckifejezést magára öltve.
- Neem. Én itt akarok ülni - visítottam, egyre inkább lökdösődve. Alex ráunt a hisztimre, ezért mintegy kompromisszumként, felemelte a lábait egy pillanatra, hogy beljebb csúszhassak, aztán nemes egyszerűséggel visszafektette az ölembe. Remek. Se ki, se be.
- Megnyugodtál? - vigyorodott el önelégülten.
- Hogyne - forgattam meg szemeim mosolyogva.
- Oké. Akkor most csönd és nézd a meccset! - utasított szigorúan, mire majdnem elröhögtem magam. Éljenek a komoly, érett fiatalok. Boldogan vettem tudomásul, hogy mégsem vagyok annyira felejthető, majd a focira meredve unottan vártam, hogy az a piros mezes csapat végre berúgja a gólt a kékeknek. Vagy mi.
Mikor véget ért ez a szuper izgalmas adás, kimásztam a kanapéról és elmentem átöltözni. Egy vastagpántú, rózsaszín-méregzöld csíkos ujjatlant, fekete koptatott farmert és magassarkú csizmát húztam magamra. Egy kis parfümöt fújtam, fésülködtem és voálá! A csodálatosan unalmas jómagam. És még csodálkozom, hogy nem járok senkivel...
- Hát te hova készülsz? - kérdezte Alex, mikor elhagytam a szobámat.
- Ja, sehova, csak beülök a cukrászdába fagyizni egyet meg ilyesmi - vakartam meg a tarkóm zavartan.
- Elkísérlek - vágott félbe.
- Mi? Jaj, aranyos vagy, de egyáltalán nem szükséges - tiltakoztam, mert Joe határozottan közölte, hogy senkit nem vihetek magammal. És most inkább nem szegülök ellen.
- Veled megyek és kész. Lezártam a témát - került ki engem, a saját hálójába igyekezve. Velem ellentétben ő két perc alatt frissen és üdén ácsorgott az ajtóban, így esélyem sem volt előbb elindulni és itt hagyni. Argh.
Az oda utat csendben tettük meg. Alex zenét hallgatott, én pedig mellette sétáltam gondolataimba merülve. Mivel a cuki nem volt messze, körülbelül 10 perc alatt megérkeztünk. Míg Alex a mosdóba rohant, én egy pult előtti bárszékre pattantam fel, két eperturmixot rendelve magunknak. Szemeimmel folyamatosan a helyiségben tartózkodókat pásztáztam, de valahogy egyikükről sem tudtam elképzelni, hogy hidegvérű gyilkos lenne. Volt ott egy aranyos, idős házaspár, akik csokitortát falatoztak, pár tinilány, akik pogácsát és más nyalánkságokat ízlelgettek, na meg egy gyönyörű, középkorú pár a két óvodáskorú gyermekükkel. Valahogy senki sem tűnt gyanúsnak. És ez fura volt. Jó, persze ültek még páran a közelben, de annyira csöndesnek és jelentéktelennek tűntek, hogy említésre se méltattam őket.
- Hova bambulsz, cica? - ölelte át a vállam Alex. Mosolyogva felé fordultam, és megvártam, amíg leül mellém. Furcsa volt ez a szituáció. Rég nem szólított így.
- Unatkoztam - magyaráztam egyszerűen, az előttem lévő szívószál végét harapdálva. Hiányzott már az ilyesfajta közelség az ő irányában. Tök jól elbeszélgettünk, nevettünk, ahogy már rég nem tettük, mikor egyszer csak megrezgett a telefonom. Innentől elszállt minden jókedvem. Remegő kezekkel halásztam elő a mobilt a zsebemből, miközben testemmel úgy fordultam, hogy Alex véletlenül se lásson rá a kijelzőre. SMS-em jött. Naná.
"Szia Tündérke! Hát mi újság van? Ó, ne fáradj, majd én megmondom. Átverted a fejemet, elég szépen. Nem emlékszel? Én szóltam, hogy egyedül gyere. Tik, tak, tik, tak... Bumm. Na? Felrobbant már az állatkert? Nem, ne aggódj, még nem. Az csak egy kamubomba volt. Ehelyett mást terveztem. Mivel amúgy sem kedvelem a kis barátodat, ezért számára két szörnyen fontos személyt vettem el tőle. És hogy hol van az anyja meg a kishúga? Hmm, jó kérdés. A válasz pedig csak rajtad múlik. Ne játssz velem, aranyom, mert tényleg nem lesz jó vége. Még jelentkezem, hidd el.
Csóközön: Nagy Rajongód, Joe.
U.i.: Amúgy cuki a fölsőd! xo"
Ennyi. Pár nyamvadt sor. És végem lett. Eltört bennem valami. Olyan mértékben lesújtott a tény, miszerint miattam került bajba Alex családja, hogy könny szökött a szemembe, mely lassan végig is gördült arcomon. A fiú, látva reakciómat, szó nélkül kitépte a kezemből a telefont és kíváncsian elolvasta az üzenetet. Az ő arcáról is hamar lefagyott a mosoly. Már épp magyarázkodni kezdtem volna, mikor váratlan és számomra felfoghatatlan dolog történt. Alex egész testében remegni kezdett a dühtől, majd meggondolatlanul fogta a telefonomat és a szemköztes falhoz vágta. Darabokra törött. Ijedten a szám elé kaptam a kezem, miközben a srác lassan, vörös fejjel felém fordult, majd megszólalt.
- Az egész a te hibád! - üvöltötte arcomba, mire elszakadt a cérna. Térdre borultam és hagytam, hogy könnyeim patakokban folyva földet érjenek.
u.i.: Gyenge rész, fúúúúj!:P
Egész éjjel forgolódtam, szinte már rémálmok gyötörtek. Senkinek nem szóltam a bombáról és az üzenetről, mert tudtam, csak bajt okoznék vele. Joe feltételei egyértelműek voltak, ha bárki megtud valamit a mi kis találkánkról, több százak, akár ezrek halhatnak meg az állatkerti robbanástól. Ezt pedig nem hagyhatom. Fáradtan másztam ki ágyamból, a konyha felé igyekezve. Hamar összedobtam magamnak egy kávét és sütöttem pirítóst. Ekkor olyan hajnali 5 körül járhatott az idő. Na mindegy. Korai reggelimen túltéve magam inkább beköltöztem a fürdőbe, zuhanyoztam, hajat mostam, aztán halkan kisomfordálva a lakásból egy üdítő sétára igyekeztem. Melegítőben, pulcsiban és edzőcipőben hátrahagyva a bandát, elindultam az utca vége felé. Mindeközben betettem aktuális kedvenc számomat, hogy elfeledkezzek a problémáimról, így fülemben végül felcsendült a Three Days Grace "Life Starts Now" című dala. Dúdolva róttam a kietlen utakat, a közeli kilátót megcélozva. Mikor végre odaértem, felültem a korlátra és csodáló szemekkel pásztáztam a gyönyörű panorámát. Órákig elvoltam, néha felálltam megmozgatni elgémberedett végtagjaimat, de végül erőt véve magamon kipihenten hazakocogtam.
Otthon már mindenki ébren volt. Érkezésemre felkapták ugyan fejüket, de hamar túltették magukat visszatérésemen. Barbara valami fahéjas-mákos-gombás (?) tekercset sütött, Bill mellette ácsorgott és kritizálta azt. A tegnapi állatkertes kiruccanás óta sokkal jobb a kapcsolatuk. És nem csak kettejükre gondolok. Számomra úgy tűnik, Alexet is egyre inkább befogadják. Míg én mostanában egyedül Nathannel és a lerázásával foglalkoztam, észre se vettem, hogy kimaradok minden közös programból. Lassan olyan voltam, mint egy kívülálló, pedig igazából én hoztam össze a csapatot még annak idején. Különös így belegondolni. Eddig én tartottam össze mindent, de úgy tűnik fordult a kocka. Egy senki vagyok. Hiszen Bill már felnevelt végső soron, már elmúltam 18, így gyámi kötelességei eltörlődtek. Barbara ugyan a barátnőm egy bizonyos szempontból, ám másrészt egyáltalán nem az én korosztályom. Az ő szemében egy engedetlen kislány lehetek. Alex pedig... Hát igen. Ő Alex. Pökhendi, beképzelt, bunkó, makacs és... és szeretem. Mármint nem úgy értem, hogy szerelmes vagyok vagy ilyesmi, csak hiányozna, ha nem lenne. Ennyi. Nem kell túl sokat beleképzelni. Egyszerűen remek dolog ha veszekszünk. Jó hallani a hangját, csipkelődni vele, és még a szúrós tekintetét is szívvel viselem, mert tudom, hogy ő közben jól szórakozik. Mi ilyenek vagyunk és kész. Nem muszáj elfogadni az átlagot.
- Vonszold magad arrébb! - löktem le Alex lábait a kanapéról, a díványra dobva magam.
- Felejtsd el, szöszi - rúgott bele játékosan a combomba, mindehhez halálosan komoly arckifejezést magára öltve.
- Neem. Én itt akarok ülni - visítottam, egyre inkább lökdösődve. Alex ráunt a hisztimre, ezért mintegy kompromisszumként, felemelte a lábait egy pillanatra, hogy beljebb csúszhassak, aztán nemes egyszerűséggel visszafektette az ölembe. Remek. Se ki, se be.
- Megnyugodtál? - vigyorodott el önelégülten.
- Hogyne - forgattam meg szemeim mosolyogva.
- Oké. Akkor most csönd és nézd a meccset! - utasított szigorúan, mire majdnem elröhögtem magam. Éljenek a komoly, érett fiatalok. Boldogan vettem tudomásul, hogy mégsem vagyok annyira felejthető, majd a focira meredve unottan vártam, hogy az a piros mezes csapat végre berúgja a gólt a kékeknek. Vagy mi.
Mikor véget ért ez a szuper izgalmas adás, kimásztam a kanapéról és elmentem átöltözni. Egy vastagpántú, rózsaszín-méregzöld csíkos ujjatlant, fekete koptatott farmert és magassarkú csizmát húztam magamra. Egy kis parfümöt fújtam, fésülködtem és voálá! A csodálatosan unalmas jómagam. És még csodálkozom, hogy nem járok senkivel...
- Hát te hova készülsz? - kérdezte Alex, mikor elhagytam a szobámat.
- Ja, sehova, csak beülök a cukrászdába fagyizni egyet meg ilyesmi - vakartam meg a tarkóm zavartan.
- Elkísérlek - vágott félbe.
- Mi? Jaj, aranyos vagy, de egyáltalán nem szükséges - tiltakoztam, mert Joe határozottan közölte, hogy senkit nem vihetek magammal. És most inkább nem szegülök ellen.
- Veled megyek és kész. Lezártam a témát - került ki engem, a saját hálójába igyekezve. Velem ellentétben ő két perc alatt frissen és üdén ácsorgott az ajtóban, így esélyem sem volt előbb elindulni és itt hagyni. Argh.
Az oda utat csendben tettük meg. Alex zenét hallgatott, én pedig mellette sétáltam gondolataimba merülve. Mivel a cuki nem volt messze, körülbelül 10 perc alatt megérkeztünk. Míg Alex a mosdóba rohant, én egy pult előtti bárszékre pattantam fel, két eperturmixot rendelve magunknak. Szemeimmel folyamatosan a helyiségben tartózkodókat pásztáztam, de valahogy egyikükről sem tudtam elképzelni, hogy hidegvérű gyilkos lenne. Volt ott egy aranyos, idős házaspár, akik csokitortát falatoztak, pár tinilány, akik pogácsát és más nyalánkságokat ízlelgettek, na meg egy gyönyörű, középkorú pár a két óvodáskorú gyermekükkel. Valahogy senki sem tűnt gyanúsnak. És ez fura volt. Jó, persze ültek még páran a közelben, de annyira csöndesnek és jelentéktelennek tűntek, hogy említésre se méltattam őket.
- Hova bambulsz, cica? - ölelte át a vállam Alex. Mosolyogva felé fordultam, és megvártam, amíg leül mellém. Furcsa volt ez a szituáció. Rég nem szólított így.
- Unatkoztam - magyaráztam egyszerűen, az előttem lévő szívószál végét harapdálva. Hiányzott már az ilyesfajta közelség az ő irányában. Tök jól elbeszélgettünk, nevettünk, ahogy már rég nem tettük, mikor egyszer csak megrezgett a telefonom. Innentől elszállt minden jókedvem. Remegő kezekkel halásztam elő a mobilt a zsebemből, miközben testemmel úgy fordultam, hogy Alex véletlenül se lásson rá a kijelzőre. SMS-em jött. Naná.
"Szia Tündérke! Hát mi újság van? Ó, ne fáradj, majd én megmondom. Átverted a fejemet, elég szépen. Nem emlékszel? Én szóltam, hogy egyedül gyere. Tik, tak, tik, tak... Bumm. Na? Felrobbant már az állatkert? Nem, ne aggódj, még nem. Az csak egy kamubomba volt. Ehelyett mást terveztem. Mivel amúgy sem kedvelem a kis barátodat, ezért számára két szörnyen fontos személyt vettem el tőle. És hogy hol van az anyja meg a kishúga? Hmm, jó kérdés. A válasz pedig csak rajtad múlik. Ne játssz velem, aranyom, mert tényleg nem lesz jó vége. Még jelentkezem, hidd el.
Csóközön: Nagy Rajongód, Joe.
U.i.: Amúgy cuki a fölsőd! xo"
Ennyi. Pár nyamvadt sor. És végem lett. Eltört bennem valami. Olyan mértékben lesújtott a tény, miszerint miattam került bajba Alex családja, hogy könny szökött a szemembe, mely lassan végig is gördült arcomon. A fiú, látva reakciómat, szó nélkül kitépte a kezemből a telefont és kíváncsian elolvasta az üzenetet. Az ő arcáról is hamar lefagyott a mosoly. Már épp magyarázkodni kezdtem volna, mikor váratlan és számomra felfoghatatlan dolog történt. Alex egész testében remegni kezdett a dühtől, majd meggondolatlanul fogta a telefonomat és a szemköztes falhoz vágta. Darabokra törött. Ijedten a szám elé kaptam a kezem, miközben a srác lassan, vörös fejjel felém fordult, majd megszólalt.
- Az egész a te hibád! - üvöltötte arcomba, mire elszakadt a cérna. Térdre borultam és hagytam, hogy könnyeim patakokban folyva földet érjenek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)